Versek a félelemről
A Farsang pont olyan, mint az emberek...
Ez a nap, ha figyelsz, a szívükig elvezet.
Riadt szemek pislognak reám
Hűs éjszakák csendes viharán.
S tudom, mit néznek oly vakon
Bőrig ázott, fagyos alkonyon.
Nem! Mondtam magamban
Most minden túl zajtalan
Szembe sétáló arctalan
Hideg van az ég is hangtalan
Kérdések
Vajon gondolsz-e még rá?
Mi volt, mikor együtt voltunk?
Vajon gondolsz-e még rá?
Mikor egy percet se untunk!
Ez az év is lassan véget ér.
Fűszálon pihen hideg dér.
Csipkeruha törékeny, rideg.
A madár most szomjasan piheg.
Álmodtam egy üvegpalotáról, peremén
csókoltam a hajnali szellőt, mielőtt levetettem magam.
Édesanyám, te drága lélek,
Itt lent a földön nagyon félek.
Esténként, míg várom álmaim tengerét,
Sokszor gondolatok töltik be szerepét,
Halálról ábrándozom,
Félelmekkel teli e gondolatom.
Nem nézek már a magasba,
hallgatag bámulok a falakra.
leszorított mellek alá préselt vágyak
de nem az ölre csak a teljességre
amit az élet elvett vagy meg sem adott
ártatlanságom hogy a testem régen halott...
Amikor az esti fény kigyúl,
Kezed ismét a pohárért nyúl,
Nyitod egy szebb világ kapuját,
Úgy érzed, minden jobb odaát.
Mint vérszomjas vad,
ugrik rám a szorongás,
megragadja testemet,
lerohan a borongás.
Van, mikor sírnék, de nem jön könny a szememből.
A bent ragadt érzéseimmel együtt a szemem öl.