Versek a félelemről
A félelem mélyen bennem él,
Ellene pedig nem sokat tehetek,
Sok minden változott,
Visszaváltozni viszont nem fogok.
Éjféltájt álmomból arra ébredtem,
Valaki szép csendben ott fekszik mellettem.
Selymes, kócos haja az ég felé állt.
A szívem is félelmemben majdnem megállt.
Mi az a féltés?
Tán csak egy szó,
Vagy egy konkrét érzés?
Érzés, mely belülről jön s szétszakít,
Mert ha féltesz, akkor szeretsz is valakit.
Csak azért, mert hiszi, mindent megtehet,
kinevezést kapott, amivel visszaélhet.
Meg is teszi rendesen,
ki nem hagy egy esélyt sem.
Erdő szélén vadászház,
Körbelengi a halál,
Bent van a sok áldozat,
Simabőrű, te gaz!
Nyikorog a felső szomszéd, és nekem csak ez jár a fejemben,
mennyire idegesítő dolog ez így, éjfél előtti tizenöt percben.
Fekszem egy kő oldalán,
Merengek a szív dallamán,
Halkan suttog még a szél,
Szebb álmot hozzon az éj!
Félelmetes csend volt, túlvilági csend,
csak a lélek zokogott fájón odabent.
Ő a sírok között állt, maga elé bámult,
tekintete szavak nélkül mindent elárult.
Összekuszált évszakok és gondolatok
Kettőezer-húszban elfeledtük már a nyarat,
Hosszú, őszies idő jött, tapostunk sok sarat.
Év végéig még mutatóban sem láttunk havat,
Ránk telepedett a sok összekuszált gondolat.
Mert olyan ember nincs, ki sohasem fél,
árnyat vet sorsunkra a riadalom,
gömbbé dagad egysíkú aggodalom.
Nem rejthet el biztosan víztiszta mély.
Ahogy érted
Minden, minden sötét és csendes:
Most a tekintet is vaksi korom,
csak mint sziklaorom, magasodik
a hatalmas, fény nélküli árnyék.
Nekem a virtuális világ egy halálos csapda,
Mint Petőfinek Segesvár vagy Radnótinak Abda.
Csak némán bámulom az est csendjében a semmit.
Gondolataim kergetik egymást, mint két gyermek.
Játékuk most valahogy nem lenyűgöző, percnyi.
Az emlékezet most visszavezet egy porszemnek.
Sír fel a felhő, könnye kicsordul,
szép szeme fátyla a távoli köd,
őszi homályban a szív elaludt, s lásd,
téli lidércek a dombok előtt.