Versek a félelemről
Barátom, mondd, merre vagy?
Miért nem figyelsz már a szavaimra?
Barátom, figyelj rám, kérlek,
Te voltál a fény a szürke életembe`.
Rettegés. Nem ismered, pedig azt hiszed,
mert sokszor belegondoltál ezelőtt is.
A rettegés zaja a kulcs zörgése a zárban,
ha nem vársz senkit, s mégis csilingelés támad
odakint a folyosón, ahonnan nem várod:
olyankor azt hiszed, utolér a halálod.
Nyissam ki neki az immár száz lakattal őrzött kaput,
mi szívemet védi...
Nagyon félhetsz,
ha te mindig jól vagy.
Álcád alá bújva,
elnyomva minden igaz érzést,
mely emberivé tesz.
S lelkeket szétzúzva
újjászülethetsz.
Hajnal van már, álmatlan éjszakáim egyike,
Tűnődök az életem részletein, hibáim ezrein,
Szívemben egy lyuk tátong,
Eltemettem ezt a részem a hidegségbe,
Helyrehozni ezt már nem tudja halandó.
Ujjaim görcsben, érinteném,
oly zavaros, mindent szétszórt
a fény, pokol tüze ég.
Nem merek belenézni,
Bizonytalan, amit látnék,
Ijesztő mindentől félni,
Hiába jó a szándék.
Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Nem tudom szavakban leírni, mit érzek,
Zavarodottságot vagy valami szebbet?
Beismerem, neked is lehet sérelmed,
De te nem érezted, mit én most is érzek.
Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni!
Bizony, állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg... biza` a fejemben.
El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?
Mi lett, mi történt?
Felkeltem, és itt az új világ,
A megszokott ködként,
Eltűnt, akár egy pitypang.
Csupán szavak ezek,
Mégis tönkretesznek.
Csupán hangok ezek,
Mégis fájnak nekem.
Egy induló vonatra
Próbálok én felszállni.
Rohanok, majd loholok.
Nem bírok, jaj, megállni.
Felütötte fejét ismét a halál.
Félelmünk csak tört és zúzott esztelen.
Besurrant közénk a gonosz nesztelen,
megfertőzve mindent, mi útjába áll.