Versek a félelemről
Fel nem tett kérdéseim csendje válaszol
Kínzó kétségeimtől agyam zakatol
Gyakran rám telepszik egy sötét fájdalom
S ekkor a nyugalmam páncélját foltozom
Te vagy az, kire mindeddig vártam,
Most mégis itt állok félve.
Tudom, mindened lennék,
S boldoggá tennél.
Ha jól behunyom a szemem
Nem látok én már semmi mást
Múltam, jövőm és jelenem
Rohanva kergetik egymást
Ülök, fejemben százezer gondolat,
Rémképek törmeléke árasztja el agyamat.
Szívem körül erős szíj,
S Te magad vagy a fődíj.
Fájdalmas igazság
Szeretlek téged,
De nagyon félek.
Hogy mondjam el,
Mi az, mit érzek?
Idegen érintés.
Lelkemet tépi szét.
Haragot gyújt bennem.
Szikrázik szememben.
az éj ijesztve, sírva fölriasztott,
örvénylőn vágtatott, rohant a világ,
íriszem szikrázva sodort karikát,
mint Van Gogh képén a sápadt holdsugár,
hol gigászi citrus őrködik buján...
Tudom, tilos bűnösnek kérni,
De nem biztos, hogy fog még élni,
S elkezdtem halálától félni.
Ne kelljen neki mennybe érni!
Csak nézed a mély sötétséget,
De nem tudod, mi van ott.
Csak nézed, majd kérdezed,
Mi lehet vajon ott?
Nincs az az emberi mérce,
Mivel leírható e gondolat szörnyűsége.
E dolog mindenhol ott van.
Vízben, égben, földön kóborol, mindig hontalan.
Frissen szelt almák és a kávé illata
szálldos szeretettel, ki példátlan
vendég.
Tudom jól, hogy szíved a rozsdás lakat,
És a kulcs minden egyes szavam, tettem,
Csak előbb le kell rombolnom a falat,
S e kérdés kínoz, hogy benned vagy bennem.
Elfog valami szorongás,
Ha mostanság utcára lépek,
A kihűlt aszfalton árnyékok,
Rettegő álomképek.
Torkomig szaladó félelem
lábamat cövekbe veri,
égnek meredő hajamból
szikrát vet a rémület.
A csend hangjait
csak néma sikolyom verné fel,
de hallgatok.
Gondolataim is lapulnak
kimondatlanul.