Versek a félelemről
Nem tudtam én azt, jaj, előre,
hogyan vigyázzak az időre,
hogy az évek sebes folyása
olyan, mint kőomlás dúlása,
és hullnak rám a percnyi évek,
míg utamon tudatlan lépek...
Megbújtam, mint rideg valóság a porban,
hol furcsa hang csordogált a világ fölött.
Felhőtlen levegőben, légi haldoklásban
darab szavaim ajkamhoz verődtek.
Sötét éjjel van már a kórházban.
Kisurranok a szobámból pizsamában.
Fehér falai némán kongva ásítoznak.
Talán egy kis napfényre áhítoznak.
Magamra ölelem levehetetlen
múltamat, mint az őszi hideg talaj
a ráhulló színes faleveleket,
majd áttörve az emlékezés ködét,
- mint jégtörő a tenger fagyott vizét -:
Még egyszer érezzem a tegnap ízét.
ne próbáld tartani az időt
változás fújja el messzire
Ikarus-szárnyként olvadó viasz
bágyadtan hull alá semmibe
kötelék kéne mi összetartja
a "ma" egy szétfolyó gondolat
melyeket szavakká kéne gyúrni
lenne együtt egy erős akarat...
Egy borús reggelen
Nem volt kedély,
Csak gyötrelem.
Ott sötétült árnyékában,
Rideg arcát így nem láttam,
Mi dermedten lövellt homályt rám.
Majdnem egyedül a sötétben 3.
Loholó lépések dobbanása ássa a lépcsőket.
Pulzáló folyosók,
árnyakban csusszannak terelő kéz lábába.
A falak bezárva.
Rám kúszott ismét
a félelem sötét füstje,
orromban por és pernye,
bódít és elnyom, de érzem,
erőt kell vennem magamon,
nem roppanthat össze e hatalom,
mert nem hagyhatom, hogy
bekormozza életem.
Hiányod kissé megvisel,
Nem is tudom, mit érzek tán,
Te vagy, ki engem mindig elvisel,
Te vagy nekem minden öröm s vágy,
Arcod álmaim képébe beégett,
Szereteted irántam még soha nem ismert,
Személyed kicsiny életembe betévedt...
végtelenített és lágy a borzas dallam
talál okot oktondi lázas hőfokon...
Fáradtan fekszem a földön,
Elvesztettem elhagyott örömöm.
Próbálok mélyeket lélegezni,
És a dühömet, haragomat elengedni.
ha majd
fáradt kékkel földet ér s én
szikecsendben elpihenve
hallgatom hogy közeledik
alkonyhúrokat pengetve
nem számít a hol és mikor
a meddigje lesz a fontos
tisztán vagy a földi léttől...
Egyszerűen félek a magány gondolatától.
Teljesen egyedül maradni maga a pokol.
Még a csendet is hallom.
Igazán nyomasztó, mikor az óra ketyegése
hangosabb, mint maga az élet.
Körbezárt emlék rabjaid,
széteső én darabjaid.
Szilánkká porladt emlékek
nyomasztják lelked, elmédet.
Az úton ballagott szomorúan
Az alkonyi pír bíbor aranyában.
Majd vasvillával kergették a falu határában.
Mezítláb a hideg őszi pocsolyákban.