Versek a félelemről
Válaszút előttem, de csak állok szótlanul,
Haladnék a jó irányba, de az agyam nem tanul.
Hibát hibára halmozok, és bántom meg vele
Azt, ki a legtöbb boldogságot okozza nekem.
ELÉG! - kiáltottam rá.
Hallgatni nem bírtam már.
Elhagytam a házat,
Gondoltam, ez várhat.
Üres dallam szól a szívemben,
Mocskos víz van a poharamban.
S ma sötétségben ébredtem,
Őrültség van a gondolatban.
Valami történt az éjjel.
Az ég vörösben izzik.
A földön fekete lángok járják táncukat.
Miért ilyen nehéz?
Gyerekként elég
Geeknek lenni merész
Anti Bullying annó nem élt
Mikor én a fejem a vécéből emeltem felé
Nem tudom foghatok-e kezembe tollat újra?
Szavaim érnek-e szívekben nyugalomra,
Vagy tűzre, forrongásra, gondolkodásra?
Bolond világ felé halad
megannyi torzult elme,
de nincs velük (nem is lehet)
már Istennek kegyelme.
Hallgat, kopog, szalad.
Irtózom! - minden iszony felszakad.
Szép kis társaságba keveredtem én:
nincs erkölcsi mérce, itt mindent szabad.
Bezárva az örökkévalóságra rendelt négy napig kórházi ágyak foglár-börtönébe...
Ha ő nem tudja, én honnan tudnám?
Nemrég még védelmezőnek hitt keze most megremeg,
hát nem kímélt itt senkit ez a hullám,
már az orvosok is csak megriadt emberek.
Senki nem tudja, hogy ki vagyok,
Senki nem látja, mi fáj nagyon.
Mégis vannak barátaim,
Megmutatom álarcaim!
Esőcseppek kopognak az ablakpárkányon,
gyenge a világítás az utcai lámpákon.
Az ablakon kinézve a világot pásztázom,
s hagyom, hogy a friss eső illata tápláljon.