Versek a félelemről
A pécsi fák a nyugalmat árasztják
magukból, s a tavasz illatát,
mikor a szél játékosan alájuk fújva
a leveleket megmozgatja.
Sötét űr fojtogat, fáj és ordít a csend,
Mehetnék felfelé is, de maradok lent.
Fuldoklom, hiába van minden karcsapás,
Visszhangzik fejemben a néma tagadás.
Miért nem múlik a lángolás?
Csak barátság a láncolás,
De elhiszem, hogy te szeretsz,
E fájó vágy el nem ereszt.
Két lábammal állok a földön,
az elmém és testem börtön.
Nekem beszélnek a titkolt vágyak,
mit mondhatnék így a mának!?
Bujdosó lett saját hazájába`,
álnokság döfött tőrt a hátába,
szerette az életet, a tájat,
dúsan virágzó cseresznyefákat.
Fájt a fogam, az orvosnál jelentkeztem,
utam egy fekete macska keresztezte.
Kettőezren állnak a határnál,
Kettőezren.
Mit hívjunk Pokolnak?
Mi szenvedéssel teli?
Mi megtör, meggyaláz?
Levegő, levegő,
Táguljon már az a hörgő!
Nincs levegő,
Lábamban sincs már több erő.
Édesanyámtól hazafelé
fájón indulok,
aggódik a lelkem,
ha rágondolok.
Egy csodaszép reggelen
Ébredek éberen,
S ez olyan, mint egy álom,
Érzésben, zenében fonják össze
Előttem minden világom