Versek a félelemről
Megszámolni, hogy hányszor múlt el,
Majd hány újból lett mindig ugyanaz,
Hányszor volt eddig, hogy valaminek a vége,
De a másik félnek még úgy is Te maradsz.
"Jól csak a szívével lát az ember!"
De mi van, ha az mára megvakult?
Nem hoz mosolyt, s lassan feketednek
lelket gyötrő, szürke hétköznapok,
hályogot von létünk bús szemére,
s eltűnik benne minden könny-remény.
Talán egyedül kéne lennem.
Önmagam egy dohos szekrényben,
Körömmel a lelkembe vésnem,
Megtalálni a régi énem,
Visszafogadni ismét magam,
Nem érezni, hogy haszontalan
Vagyok és leszek minduntalan,
Hogy Ő lesz majd az én oltalmam.
Mivel is kezdhetném el
Eme köznapi ódát feléd,
Most, hogy így remény veszik,
S csak félelem halmaza, mi enyém?
Jöjj, csacska lélek, mécstelen derengő,
a gyermek útjára van fáklyafény,
kél bajra ír a béna cserje-csendből,
ha szárny alá hajt a szent, ősi föld.
Eljöttem szállni fent a kékben,
Ringani felhők lágy ölében,
Nem kérni s nem adni a mának,
Lebegni földöntúli boldogságban.
Merengek a dombtetőn,
Nézem az aranykoronát,
A ragyogó égi fedőn
Sarki sötétnek adja terét át.
Beteges, sápadt a Hold ma,
orcája lázasan fénylik,
bekandikál a szobába,
gyermeket, állatot rémiszt.
Őzike, friss vizet innál? -
Itt vele senki se kínál,
mert hiszen itt csak a drót áll,
s erre hiába futottál.
Lányszívben rejlik a világ vége is.
Osonva kopogtatják aggodalmait
A megcsúszott hétköznapok.
Egy újabb éjszakába tornyosulva
papírra fektetem a szavak súlyát
lámpás pislogó árnya feledtem
a pók nem szövi tovább fonalát.
Itt vagyok!
Tudom, van még sok,
Amit túl kell éljek!
Itt vagyok 21 éves fejjel,
Nem éreztem magam ennyire
Egyedül!
Szertelen szerveken
kiül a félelem.
Fülem, hír hallatán,
bosszant a sarlatán.
Ma már életünkből hiányzik az egység,
Nem jelentenek semmit a magasabb eszmék.
Éljük az életet, mintha egyszer élnénk:
És ez okból sokszor egymás ellen vétünk.