Versek a félelemről
Ködlovagok erre járnak,
szeles felhőkön vágtatnak,
rátelepszenek a földre,
egész város eltűnt benne.
Zúgna a folyó, de valami visszatartja,
Tudja, nincs itt az ideje még akkor sem, ha akarja.
A reggelt nézem az ablakon,
az utca nagyon hallgatag...
mintha világvége lenne...
nincs ember... se forgatag.
Egész éjszaka izzadtan forgolódva,
Álmomban vadul, hangosan morgolódva,
Ijedten s riadtan azon gondolkozva,
Mi lesz, ha lelkem a Halál elkobozza?
Évnek kezdetén pozitívan indulva,
Életem előtt állva, verejtékesen izgulva.
Terveztem és gondoltam, hamar vége lesz,
De vége felé kanyarodva hamarosan tönkretesz.
Húrt pengeti a gitárja.
Ott,
hol a sziklák kopó kövét is csak a szél mássza.
Kilátástalanság
Angyalszárnyak repkednek felettem.
Egy pokoli út, melyen elvesztem.
Itt vagytok, jó Angyalaim, szükségem van rátok!
Segítsetek kihúzni a pácból a világot.
Nélkületek nem fog menni, megkérnélek szépen,
öleljetek szárnyatokkal, óvjatok meg, kérem!
A távoli messzeségből suhan felém,
S mint egy nyíl a szívbe, hasít belém.
Csupán pár pillanat töredéke mindez,
Mégsem hasonlítható bármifajta kincshez.
Csend van a téren szellő sem rebben
Csend van odakinn
Parkom látása kaland szememnek
Levéltakarója
Utcákat beborító színes paplant mintázó
Gyönyör...
Éveken át csak rettegtem melletted,
A beképzeltség, ördögi lélek lebegett tebenned.
Magadat bámulod hosszú órákon át,
Talán mindenki az gondolja, amit látsz odaát,
Egy senki vagy, egy nulla, egy söpredék,
Nézed a képed, nem látod, mi van mögötte rég.
Szellemem kiégett szféráinak súlya alatt
Lelkem mint díszes diafragma
Fájdalomtól térdre ereszkedett elnyűtt testemen
Repedt koponyám összetartja
Az utolsó leheletemmel tekintetemmel
Prometheus
Téged kereslek
Ki esetlen tehetetlen jószágnak fáklyát mutatsz...
A groteszk gipszfej
Körbeüljük bakokkal,
S nem beszélünk azokkal,
Kik elmélyedve csodálják
S szép szavakkal dobálják.