Versek a félelemről
Egy szempillantás... csak ennyi kell,
A béke az örömmel karöltve múlik el.
Valami elkap és gyorsan magával ránt,
Félek... vajon megérem-e a holnaputánt?
Beteggé vált ez a világ, ahol
testvér testvére testébe rúg, tipor,
s mint a holló, vájja ki a szemét:
- A szemét! Elveszi a szeretőjét!
Senkinek nem vagyok társa,
vagyok magamnak hasonmása,
vagyok magamnak való,
belül meghasadt trójai faló.
Visító, fájó hang,
sziréna, képzelet.
Két és fél járólap
jelenti a tered.
Félelem rabja vagyok,
egy percre se csüggedek.
Szobának éle, négy sarka
ropogtatja gyönge testemet.
Síri csend zokog magában
kegyeletre éhesen.
Kimászok a kútból, örültem a fénynek,
imádom, hogy itt kint a színek még élnek.
Vidáman fütyörészek a nyári napon,
örülök a melegnek s a fénynek nagyon.
Ó, Sötétség, te örök!
Bennem élő börtönök,
ti dönthetetlen falak,
lehetnék egyszer szabad?
Nem tudom, mit tegyek
Szívem útvesztőében járok.
Az alagút végén egy csöppnyi fényt se látok.
Sötét van, és járok az utcán,
Az emberek néznek rám furán.
Megvetnek, de nem is ismernek,
Talán nem is vesznek embernek.
Mitől, miért félünk?
Nem a sötéttől félsz,
hanem amit benne vélsz.
Ne keress magadnak démont!
Sors keze osztja a pofont...
A gond majd úgyis megtalál,
Ha nem állsz föl, csak bedarál