Versek a félelemről
Rémálom, de valóság
Miért gonosz ez az ember,
Mikor örülhetne csendben,
Amikor már földre estünk,
Újabb csapás miért jár nekünk?
Félek az érzéstől,
Szabadulni nem tudok,
Félek a pillanattól,
Mi lesz, ha meglátom?
közös pitvarban
Sárgulj meg bennem!
Fakulj meg bennem!
Ébressz fel, ha visszaadnád lelkem!
Szomorú ősz a szín,
a nappal már rövidebb,
félelmem egyre erősödik,
a sötétség fenyeget.
Nem jön el a holnap.
Nem ragyog fel a Hold udvara,
és nem tekint rám tengernyi csillag.
nélküled
Járkálok városban szürkületben
Helyem nem találom sehol sem
Az utcák teli mégis üresek
Szívem néha kihagy pár ütemet
képzelt és valóságos lények
A szörnyeteg képzelt alak,
emberek között is akad.
Közös, jellemző vonásuk
külső vagy belső rútságuk.
Talán semmi, de lehet minden,
Egy jelet adj, hogy kiderítsem.
Mohás téglarakás mögül lesem,
Ki vagy te, s miért vagy velem?
miközben belül gyűlöletben élsz
Eljött egy sötét korszak kezdete,
A bosszúból éledt fel lényege,
Fájdalom, kín, szenvedés, gyötrelem,
Fekete szíved ezt tette velem.
Nem találom helyem a világ közepén,
Senki sincs velem, Isten ellen is vétkeztem,
Magányomban elveszett bűnös vagyok én,
Ha vezekelnem kell, Uram, ne ezt a sorsot add.
Érkezésem talán még túl korai,
Nem tudom, mit kellene most mondani.
Talán jobb lenne inkább befogni,
Szűk helyzetekben meg se mukkanni.
Megéget a napsugár, ha a bőrömhöz ér,
szaharai port, homokot fúj a kósza szél.
Eső alig esik, mintha üvegházban ülnék,
perzsel a levegő, a föld alá menekülnék.
Kevés az idő, néha végzetes,
Félek, egyhamar megbetegszem.
Családom nem lesz, félem a holnapot,
Bennem a remény szüntelen halott.