Versek a félelemről
Kint vagyok a világűrben,
S itt lebegek órák óta.
S nem juthatok vissza már
A távolodó űrhajóra.
Félek, egy nap már nem véd meg erős karod,
s irigyek letépik féltett szelídségem,
összeroppannak a varázsigés dalok,
és kottára szárad féltett tisztességem.
A sötétben kúszok-mászok.
Ürességben egyedül fázok.
Démonok vesznek körbe,
Megsértene vagy megölne.
Félek. Most jobban kellenél, mint máskor!
Mert már cseppet sem vagyok olyan bátor.
Rettegek egyaránt holnaptól s mától.
Miért pont most vagy tőlem ilyen távol?!
Urallak téged,
Tudod, nem bírom a veszteséget.
Urallak téged,
Tán meghalnék, ha elvesztenélek.
Urallak téged,
Pedig lábad előtt fekszem régen.
Megszokás, görcsösség, béklyózott gondolat,
Múltba révedt emlék, molyrágta képeslap...
Ha útra kel lelkem egy másik világba.
Ha nem lesz több versem, amit írhatnék.
Akkor is tudom, nem mentem el hiába.
Hiszen itt hagytam az utókornak valamit.
Muszáj vagyok szeretni.
Mindenkor és mindenkit.
Teljes erőmből tenni...
A szivárvány végénél állva
Vajon rátalálok a csodára?
Vagy találok egy kövezett utat,
Amely csakis előre mutat?
Nem utálom magam,
Csak felkavar, hogy létezem.
Leblokkolt az agyam...
Álmok zaja,
Nagy lármája
Zúg füleim mellett,
S mégiscsak bennem,
Bennem játszanak.
Nem sírok, bár este van.
A Hold vezet sok sikolyban,
Mint a remény hullócsillaga.