Versek a félelemről
Egyedül az éjszaka leple alatt,
A sötétben bámulod a falat,
Felébredsz, és nyelsz egy nagyot,
Mert nem tudod, hogy ki áll ott.
Mikor vörösbe öltözik a láthatár
S az utolsó szél mindent körbejár
A bíbor Napkorong a mélybe száll
Az éjjel teste csak áldozatra vár
Kezek fojtogatnak, ahogy levegőért kapkodom,
Megtört páncél alatt szétrobban mellkasom.
Elcsukló hangon várom a végítélet szavát,
Hozzám szól, és megfesti az egész éjszakát.
III. Szonett - Az éjsötét árnynak
Settenkedve, lopakodva, halkan jön,
Túlszáll a hajnali ködökön.
Vágyik rá, hogy vágyjak rá újra,
Hogy elejtsen az árnyak éjsötét ura.
Fogoly vagyok,
Saját foglyom.
Felkavaró, ijesztő érzés,
Rámtör a halálfélelem,
Szorongok és félek.
Vágysz a jóra, vágysz a szépre!
Nincs erőd a régi énre?
Tekinteted üres, néma...
...hajlongva görbülök:
szén vagyok!
Tehetetlen, koromfekete.
Óh, csak jönne már a hajnal!
Hozna fényt magával.
Hogy ne lennék egyedül
a sötét éjszakával.
egy lázálomba fojtott élni akarással
kaparintanám meg az időt
amit isten csak úgy odavetett elém
nem törődve azzal hogy így fájhat e kép
A szorongás kiszegez,
már nem bírok mozdulni,
félelem fület hegyez,
nem akarok zuhanni.
Egy árny él a fejemben
Ki mindig suttog a fülembe
Suttogása visszhangzik bennem
S ő mindig itt van velem
Egyre süllyedve a mélybe,
Kapaszkodva hiú reménybe,
Fuldokolva, könyörögve kérve:
Levegőt! Kiáltom az égbe.
így kaptuk, a szó puha kelme.
persze leejtettük, és lábbal -
elteltünk a bordacsönd győzelme
feletti féktelen szabadsággal.
Miért van az, hogy
Nem elégedem meg
Önmagammal?
Miért van ennyi baj?
Ott vagyok magamnak mindenhol,
Az egysíkú hétköznap megcsókol,
Nem lelem sehol, mi vonz, mi éltet,
Sötétlő borúm álmosan ébred.