Versek a félelemről
Volt idő, mikor még az élők közt jártam
halottként, de még most is ott sétálok,
mindig csak a sötét köpenyébe takarva,
holott ha vihar van s hó, akkor se fázok.
Közeleg a tél, közeleg a hideg, a fagy,
Az összes levél lehullott, de te még mindig velem vagy.
A télről mindig az elmúlás jut az eszembe,
De foghatom kezed, érezhetem illatod s nézhetek a szemedbe.
Pár napja még azt hittem, meghal,
mondja az orvos, és én leginkább azon csodálkozom...
szilvalé csorog
sebes nyakam
öblén ácsorog
a rettenet
a gondolattól
olykor megremeg
a lélek
s már nem szán több mérget...
Örökre jéggé dermedve,
harmincegy évesen
könnyeim ködén át
gyakorta rád emlékezem.
Túl messze a cél,
s minden egyes él
megfagyasztja a lelket, akár a tél
vagy a szél.
Két lépcsőfok közt él,
miközben tőlük fél.
Még nem tudom,
hogy mivé leszek általa,
a bennem dúló vihar: megtisztít
vagy elpusztít?
Izgatottan várlak, mert tudom, meglátogatsz,
Fülembe suttogva rémálmokat hagysz.
Nem szeretlek, de te mégis visszajársz,
Fogyasztod a lelkem, mély sötétbe zársz.
Üres szobában elsuttogott szavak,
Fehér, monoton, összenyomó falak.
A haza földjéről messzire fut,
szétnyílik a sor, majd összezárul.
Szalad az idő,
szökik, mint a szerelem.
A sietséget megvetem,
mert majd csak keresem,
mit is akartam,
múltak ködébe,
hova takartam
őszi-erdő vágyaim...
Végzetbe szédítő ékesség.
Emberrel született képesség.
Halálos végjáték.
A megsemmisülés.
Szeretnék örvendezni Véled,
boldogan átölelni Téged -
de mégis - itt legbelül
a szívem nem örül -
látom nagy - mérhetetlen terhed.
Apa, nagyon nem értem,
háború az miért kell?
Papa mindig azt mondta:
"csúnya dolog, rossz hozza!"...