Versek a félelemről
Hirtelen, mint egy pillantás,
zúgott vakító villanás.
Fekete robajjal ránk szakadt
sötét-türkizkék áradat.
Menekülők útján nincsenek határok,
hisz életed félted, mellette családod.
Engem csak ne szeressenek,
Félek, elhagynak, mint régen:
`Csak szívembe ne lessenek`,
Túljutnék e torzult képen,
Érzéseim lehessenek...
"Tűz van, babám!" rikolt a jelző,
Sikoltó hanggal üzen hadat:
Mint apró katona kardjával
Vág a dobhártyán széles lyukat.
Valamikor a testem remegve várta e napot,
Hogy végre láthassam igazi otthonom.
Most pedig félve fejemhez kapok,
Mi lesz velem a csendben vajon?
Tigrisfogak közt meneteltem
Este van itt belül
Egy ázsiai tó mélyén pihen meg a lelkem
Nem tudom, mit érezhetnék,
Nincs bennem semmi még,
Nincs düh, nincs szorongás,
De még a boldogság is továbbállt.
Tükörbe néztem kerestem valamit
Azt hiszem egy régi lány dalait
A dalokat miket eltáncolt régen
S ezt az idő elmosta szépen
Lélegzem
Néha megszöknék a világ elől,
De nem lehet, mert én vagyok,
Aki mindenkire ránevet...
Néha titokban sírnék,
Hogy senki se lássa...
Furcsa a felismerés, hogy honnan indultam,
Eddig azt hittem, erős voltam.
Közben meg mindig raboskodtam
E gazokkal teli sárhalomban.
Mint hajótörött egy szigeten,
vagyok magam számára oly idegen.
Mi is lett belőlem egy varázsütésre,
miért fogom folyton menekülésre.
Nem érzek semmit,
Ami zavar egy kicsit,
Mintha frusztrált lennék,
De mégis boldog lehetnék...