Versek a félelemről
Elhamvadt minden, a táj is pihen,
merengő széllökések hallják meg,
mekkora súlya van a csöndnek.
A nap melege is éget,
vagyis csak azt hiszem,
pedig szívem a fájdalomtól tüzel.
Süt rám a hold, fehér, üres tányér,
Körbevesznek fák, tucat néma árnyék,
Látom magam, hol volt, hol nem volt,
Botor, riadt fiú az erdőben elkóborolt.
Lassú folyó mentén halad testem szüntelen,
mellette úszik lelkem fáradtan, keservesen,
Maszkomat felvéve karrierem felépítettem,
lassan önmagamnak kellett lenni, megtörtem.
Lehull egy könnycsepp, hallom, ahogy földet ér,
Valaki sír, valaki, aki belül lakik, s még éppen él.
Vihar tombol lelkemben,
s csapkod ajtót, ablakot.
Félelemtől reszket testem,
s nem vagy itt velem.
Lecsendesült a város.
Mélyen alszanak az álmok,
Mint fogason a kabátok.
Hitetlen népek zaja él csak,
Őket nem csendesíti a vigasz.
Csak már megint egyedül alszom el,
8 nap óta ez az első,
és szinte el is felejtettem, milyen érzés,
ha akárhova fordulok, te nem fekszel ott.
Azt mondják, hogy az ember
Pár perc alatt már megkedvel,
Azt mondják, hogy a szavak
Percek alatt el nem múlnak.
Szemérmes remegés,
Kezdeti stádium,
Elfojtott feledés,
Reménység? Valium...
Alattam mélység, melybe testem, mint olvadó
jéghegy, zuhan csak, letaszítanak a tegnapok...
Mi ketten se nem látunk, se nem hallunk,
mert majdnem őszintén gyónunk egymásnak.
Napról napra kékebb az ég,
napról napra jobban szeretlek én.
Hova tűnt, mi rég volt?
Mikor a szívem megállás nélkül dobolt.
Csak nézlek,
tekinteted üres, véges,
nincsenek örömteli percek,
csüggedt, szinte fojtó a lélegzeted,
merengsz, merengsz előre.
Felöltözök szép ruhába,
Téged várlak mindhiába.
Minden este veled fekszem,
Pedig nem szuszogsz mellettem.
Nem merek már szeretni
Tiszta szívből nem tudok már nevetni
Nem tudok gyűlölni sem szeretni
Nem merek már új szerelmet keresni
Hű kutyámmal hazafelé megyek
Nézem a távolodó gulácsi hegyet
A szigligeti várra búcsúpillantást vetek
Szobádból nem nézem a naplementét...