Versek a félelemről
És most itt vagy Te, és nem tudom, hogy a Te meg Énből hogyan lesz a Mi.
De meg kell értened, hogy félek a szívemet ilyen gyorsan odaadni.
Elmennek és újrajönnek,
általában nem köszönnek.
Mintha még átlátszó lennél,
mintha már jót sose tennél.
Ölelj át szorosan,
Mondd, hogy csak álmodtam,
S nincs veszély, nem hagysz el,
Nyugtass meg, kedvesem.
Egyedül vagyok a semmiben,
Valaki megmozdul mellettem,
A lélek újratölti a félelmem,
Mert most bátornak kellett lennem...
mert
csúf
vagy
szép
az élet
(de míg)
éljük robog velünk a gyorsvonat
ablakaiban hímes álmokat mutat...
Ismeretlen hely, ismeretlen arc,
minden olyan furcsa,
szívemben dúl egy kegyetlen harc.
Talán mindennek te vagy a kulcsa.
Elveszítettem a világot,
vagy lehet, ő hagyott el engem?
Rák-sejt, mi agyakban csírázott,
- már régóta - ezen töprengem.
Megcsapta orrom az éj illata,
Mely szinte facsarta lelkem,
Mely sóvárgott utána, hogy mielőbb
Megkaparintotta magának.
Hiányzom magamnak egy dörgős délutánon,
Apró gödröcskékkel száraz orcámon,
Mi most elúszna a könnyektől, de hallgatagan remeg.
Félelem a fájdalom, így visz ez, vezet.
Idegen házba hívtak ma engem, az asztalon már tálalva van minden.
Először vagyok itt, így még nem ismerem a járást,
halkan megbújok csak, és várom az áldást.
Megeszem
Az emberiségbe szorult maradék agyat
Pirítósra kenve.
Nem vagyok elég dagadt,
Csak éhes, édes s szende.
1.
Vontatottan pereg az idő álmos cseppje,
Káoszba oltott félelemmel tekintek szemedbe...
Egymásra rakodó ma-hordó napok
süppednek bennem egyre mélyebbre.
Tömöríti őket minden éj leple,
s már rétegről-rétegre kövült lapok.