Versek a félelemről
Vajon mivé válik az ember,
ha ölelő szülőt nem ismer,
léte már senkinek sem számít,
bár óvó szeretetet áhít.
Az egészben a legnagyobb baj
A szívemben zakatoló zaj.
Zakatol, lángol, fel is perzsel
Azt kiáltva, hogy te nyerd el.
Volt egy szép álom, gyorsan letelt,
Nem ért házhoz, felhőből esett.
Anyaföld issza valamennyi cseppet,
Szomjazva látom, depresszív sebhely.
Elég volt! Harag van bennem,
Harag, mi oly mérhetetlen,
Nem értem, miért kell így lennem,
Mindig egyedül a rengetegben.
Démonok léteznek,
úgy hívják, hogy
stressz, pánik, félelem.
Csendes kiáltásként újra és újra
Fáklyát tartok, fénye vetít a múltra,
Halálos képeket ragyogó szegéllyel,
Torz tükörképben gennyedő fekéllyel.
Egy szív,
Egy összetört szív az enyém.
A lelkem borús,
Mint a legsötétebb éj.
Tudnál egy picit beszélgetni velem, kérlek?
Csak mert odakint vihar van, és félek...
Lehet, hogy ez aranyos, de hidd el, míg élek,
Nem lesz jobb, bennem sötét marad a lélek.
Fáradtan araszol a lemenő nap,
Sugara arcomat lágyan simogatja.
Bár, mintha égi haragját temetné,
Vöröslő fénye szememben elakad.
Tükröt tartok, de ő messze áll,
Nézi a valóságot, de miért nem lát?
Keresi az útját, de nem találja,
Várjon egy percet, hogy a lényeget tisztán lássa.
Ősznek delén esti köd,
Hajnalnedű, pára
Hold szeme oly büszkén csillan
Tántorogva tart tarka éjszakába
Tűzgyűrű öleli most a Holdat,
közepéből sötét szem mereven
bámul keresztül komor egeken,
ősrégi imákat gyakoroltat.
Ritkán, de néha előfordul,
Hogy fejemben egy gondolat felmordul,
Azt morogja, nem vagy elég jó,
Hogy hiába adsz neki mindent, nem vagy neki való.