Versek a félelemről
tüntetnek okkal
vagy ok nélkül, csak céljuk
biztos, nemtelen,
balhés figyelemkeltés,
önmaguk fényezése...
Egy árny kíséri életed.
Egy árny, amit a múlt hozott.
Fekete ruha rejti el.
Mit az élet kínja átkozott.
Az idő kiűzött a gyermekkorból.
Sorsom keserű szívet kortyol.
Nézem, mennyiféle arc,
De egyenruhát húz fel a harc.
Jöhet csendben, forró lázzal,
alattomos intrikákkal.
Vagy hirtelen hallik egy csattanás:
üvegtörés, és nincs tovább.
A Farsang pont olyan, mint az emberek...
Ez a nap, ha figyelsz, a szívükig elvezet.
Riadt szemek pislognak reám
Hűs éjszakák csendes viharán.
S tudom, mit néznek oly vakon
Bőrig ázott, fagyos alkonyon.
Nem! Mondtam magamban
Most minden túl zajtalan
Szembe sétáló arctalan
Hideg van az ég is hangtalan
Kérdések
Vajon gondolsz-e még rá?
Mi volt, mikor együtt voltunk?
Vajon gondolsz-e még rá?
Mikor egy percet se untunk!
Ez az év is lassan véget ér.
Fűszálon pihen hideg dér.
Csipkeruha törékeny, rideg.
A madár most szomjasan piheg.
Álmodtam egy üvegpalotáról, peremén
csókoltam a hajnali szellőt, mielőtt levetettem magam.
Édesanyám, te drága lélek,
Itt lent a földön nagyon félek.
Esténként, míg várom álmaim tengerét,
Sokszor gondolatok töltik be szerepét,
Halálról ábrándozom,
Félelmekkel teli e gondolatom.
Nem nézek már a magasba,
hallgatag bámulok a falakra.