Versek a fájdalomról
Nemcsak az fájhat, ami elveszett.
Az is tud fájni igazán, ami meg se volt.
Az a dolog, amit az ember folyton keresett,
ami miatt éjszakákon át csak kóborolt.
Éveken keresztül
szorgosan szőtt a pók,
hálója megfeszül,
hasa zsírosan lóg.
Ha holtan érne a reggel
Emlékeznél-e a szívverésemre?
Ahogy távolról néztél
Mi maradtam a legvégére
Neked sok verset írok,
Számodra mind láthatatlanok.
Úgy látom, már nem érdekelnek,
Azért ennél többet érdemelnek.
Fáj, hogy élek, fáj, hogy létezem,
Miért tép a szél? Folyton ezt kérdezem,
Fáj, ha nézek, s fáj, ha nem látok,
Akárhogy is, mondd, még mire várok?
Nem találom szívem
A természet haldoklik,
S benne az ember úszik.
Mitévő legyek én?
Ki egy árva bogártól fél.
Prométeusz átka öröklődhet kisebb eltérésekkel?
Csak mert úgy érzem, hogy minden nap újra s újra felfalja a szívemet a sötétség s a fájdalom...
Hiányzol. Mondta, s este más feküdt a karjába,
Míg én hiánya miatt sírtam magam álomba.
Ki gondolta volna, hogy szavai hazugságok,
Hisz akkortájt oly sok ember bántott.
Hajnalfénnyel szerelmes nap ébred,
elűzi a sötét felleget,
mert a hosszú éjszakának vége,
napfény adhat forró meleget.
Megvan az az érzés? Mikor feszít a mellkas,
mikor a fejeden van egy felbőszült méhkas.
Szívedet ezer láng égeti porrá, majd hamuvá,
és a lelked a fájdalom miatt vált koldussá.
Hogy bánod már csak azt az egy szót is,
mi olyan volt, mint az ütközés, ami frontális.
Önző lettem, akárcsak te.
Szörnyű gondolatok cikáznak a fejemben.
Nincs már bennem bűntudat.
Csak úgy kisajátítok dolgokat.
Igényt tartok rá, pedig nem az enyém.
Az elérhetetlen lett a gyengém.
Észrevétlenül átírtad a határaimat...
Nem tudom, mért mentem oda,
lábam elvitt Dachauba:
Egyetemisták pucolták,
cipőcskéket mind vikszolták.
A fájdalmaim? Másnak mesék.
És folyton megy a vádaskodás,
Ahelyett, hogy megértenék,
Hogy miért van ez a romlás.
Anyám sokszor kacagva mesélte, ha zúgolódtam,
csecsemő koromban sokszor derékig "kakis" voltam.
Aprócska gyermekként azt is igen gyakran hallottam,
ne legyek rest, és hajlítsam meg a pihent derekam.
Az óra rám int,
reggel már megint.
A világ vár, a kését élezi,
kellene valami, legalább fél deci,
ami simít, tompít és bátorságot ad,
hogy mikor arcomra fal adja a másikat,
akkor vérem mellé ne hulljon könnyem,
elviseljem vígan, mosolyogva, könnyen...