Versek a fájdalomról
Mindig nyitott lelkem ma bezárom.
Már marcangolta eleget keselyűk hada.
Csámcsogtak sebein nyüvek ezrei.
Kulcsot fordítok, nem lesz többé
Férgek asztala.
Majd idővel elfelejtem,
amikor kimegy a pólóból az illata,
amikor a nevét közönnyel ejtem,
amikor nem él bennem minden pillanata
annak, ahogy csókot lehelt homlokomra,
amikor már nem alszom egyedül kifliben,
várva, hogy kezét rátegye a karomra...
A fájdalom már rég kihalt belőlem,
A Halál angyala menekül előlem.
Sokan hiszik azt, hogy erőt kaptam,
De inkább csak meglátva azt, elragadtam.
Hiányzol...
Gyengéd csókod arcomnak tájáról,
Ragyogó boldogságod a szerelem bájától,
Dacos játékosságod derekamon átmászott,
Őszinte ölelésed, kezem köréd fonva átmásolt!
Csak egy kusza hang vagy a szélben,
kit rögvest tovasodor a méreg.
Csapongsz a hazugság mágikus ösvényén,
mert nyakadon már ott csücsül a hiú vénség.
Megint a rosszabbik felem mutatom.
A jókedvem még mindig csak kutatom.
Az utam épphogy csak egy lépésig látom.
Magam előtt ilyenkor a medvevermet várom.
Életben maradni
Visz a vonat, s a táj messze száll,
Kabinokba szorult szabadság gyötör,
Hideg télnek nézünk elébe majd,
Hol Gulágba fojtjuk életünk.
Az örökség végtelen medrében
Üresség szívemben,
Nem látok színesben,
Elvesztem szívedben,
Haldoklok színekben.
Ágak törnek,
Fák kidőlnek,
Az élet a földön oly nehéz.
Szép magyar hazámban úgy fáj a szív.
Ahogy az ajtóból még nézem:
keze csókot dob s integet,
szemében - derűs még egészen -
csillanni látom az eget.
Annyi szépet éltünk át.
De az mind csak hazugság!
A szíved végig mást szeretett.
Hittem neked, bíztam benned.
Másnak mégis ugyanazt mondtad,
amit akkor nekem súgtál.
Vesztettem ismét, mint oly sokszor utamon,
Ha kapcsolatokról van szó, folyton elbukom.
Minden férfi csak a hibát keresi bennem,
Hiába adnám neki szívem s mindenem.