Versek a fájdalomról
türkizkék az égnek alja,
bárányfelhők úsznak rajta,
naplemente rőtbe borul...
Cseppekben hullik most vérem,
Szúrsz, marsz, halkan szuszogsz...
...és még mindig sebezhető vagyok,
hiába az a sok vért, mit magamon hagyok,
vagy csak azt hiszem, páncélom kitart,
nem üti már át se csalódás, se sarc,
se fájdalom, sem a hiány,
még mindig van rajtam fedetlen érzelem,
...hát nem fogok soha megkeményedni már?
Engem nem várnak biztos elmével megálmodott,
egymásba nyúló, végtelen holnapok.
Bánatom komor, mint mélyen a tenger,
Próbáltam felszínre kerülni ezerszer,
Megfagytak lassan a harmatok,
Hideget hoznak a késői hajnalok.
Akkor is, ha a valóság rútabb, mint a profilkép?
Akkor is, ha nem vagyok - mint gondoltad - egy égi szép?
Messzi távlatban élő madarak,
Embereket megrendítő akarat.
Hosszas utakat megjáró bátrak,
Nem létező madársátrak.
Unom a zavart, vágyom a csendet.
Mennem kell, most el kell, engedj.
Unom az érzést, s vágyom az életét.
Taposva gyűlölt szemét szégyenét.
Esik a hó sűrűn ködölve,
A naptár lapjával nem törődve.
Fehérvárra visz az utam.
Szívemben nyomás, bánat van.
Sajnálom magam - semmi nem a régi,
A márciusi hó is ezt idézi.
Ő csak azt írta le,
Amit érzett és gondolt.
Nagy ember törekvéssel,
Néhol nagy vétekkel.
Tudod a szerelem
Füzéres gyöngyszem
Átfonódik szívemen
Egészen kivirágzik bennem
Állatkerti séta
Nagy baj, mikor egy állat többet ér, mint egy gyermek,
meddig süllyed hazánkban a gyűlölet, emberek?
Milyen bátrak vagyunk, ha védtelent támadhatunk,
amikor honért kell kiállni, sehol nem vagyunk.