Versek a fájdalomról
Elvették jogunknak drága kincseit,
A székely nép éli a mindennapjait.
Eső mossa el, áztatja
Úton megtapadt sáros porát,
Eltűnve róla
Emlékek megfakult lábnyomát.
...Hogy elveszel, ha hív a mély,
Az óra jár, a jóra vár, s
A párja várja örökké
...pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Érzed, menned kell, hogy lezárhasd a fájó emlékeket,
Mert itt a fájdalom kínja nélkül élned már nem lehet...
Múltad s ez a város lassan megfojt, esélyed így nem marad,
Elfáradtál rég, makacs élni akarásod mostanra lelohadt...
Bánatos a lelkem, hamvadós lettem,
míg keresem életem.
De hol lelem kegyelmem.
Mert egy nagyot vétettem.
Egyedül maradtam a magányban.
Akár egy hálójában rekedt pók.
Álmot fonnék én az éjszakában.
De az ígéretem éle folyton a fejem felett lóg.
Mint egy utolsó, élő bástya.
Üvöltök, tüdőmből minden levegőt kiengedek.
Fájdalmamtól vadulnak meg most a tengerek.
Baljósan úsznak az égen viharos fellegek,
Közel s távol pusztító villámok zengenek.
A gyűlölet, a fájdalom,
egy vakító ártalom.
A legrosszabb dolog
az egész világon.
Elegem van mindenből,
Főleg a hazug emberekből.
Utálom ezt az életet,
Várom a napját, mikor végleg leléphetek.
Becsukom szemem - szállok.
Pilláim mögött látom a világot.
Itt réteken tarka virágok...