Versek a fájdalomról
Hajnalfénnyel szerelmes nap ébred,
elűzi a sötét felleget,
mert a hosszú éjszakának vége,
napfény adhat forró meleget.
Megvan az az érzés? Mikor feszít a mellkas,
mikor a fejeden van egy felbőszült méhkas.
Szívedet ezer láng égeti porrá, majd hamuvá,
és a lelked a fájdalom miatt vált koldussá.
Hogy bánod már csak azt az egy szót is,
mi olyan volt, mint az ütközés, ami frontális.
Önző lettem, akárcsak te.
Szörnyű gondolatok cikáznak a fejemben.
Nincs már bennem bűntudat.
Csak úgy kisajátítok dolgokat.
Igényt tartok rá, pedig nem az enyém.
Az elérhetetlen lett a gyengém.
Észrevétlenül átírtad a határaimat...
Nem tudom, mért mentem oda,
lábam elvitt Dachauba:
Egyetemisták pucolták,
cipőcskéket mind vikszolták.
A fájdalmaim? Másnak mesék.
És folyton megy a vádaskodás,
Ahelyett, hogy megértenék,
Hogy miért van ez a romlás.
Anyám sokszor kacagva mesélte, ha zúgolódtam,
csecsemő koromban sokszor derékig "kakis" voltam.
Aprócska gyermekként azt is igen gyakran hallottam,
ne legyek rest, és hajlítsam meg a pihent derekam.
Az óra rám int,
reggel már megint.
A világ vár, a kését élezi,
kellene valami, legalább fél deci,
ami simít, tompít és bátorságot ad,
hogy mikor arcomra fal adja a másikat,
akkor vérem mellé ne hulljon könnyem,
elviseljem vígan, mosolyogva, könnyen...
Amikor kialusznak a kigyulladt fények
Szürkület! Azt mondták, ébred a világ!
Én is indulok már.
És hanyatlást elodázó, apró rovarokkal gyűlünk a lámpa köré.
Magaslik az ég a sötét fölé.
Magányos éjszaka, csendes utca,
Egyedül járok, szívem szakadva.
Nincs senki, aki mellettem lenne,
Nincs senki, aki szeretne.
Léteznek még igaz világok?
Arcomba hazudják a szépet,
bőrömbe szúródnak szilánkok,
az idő visszafelé lépked.
Tudnod kell, hogy nem vagy
Reménytelen,
Nem vagy láthatatlan.
Én látlak.
Támadó sötét-fekete éj vár
reám újfent. Ilyenkor vakító
fehér lepel gördül szemem elé,
mint egy mozi-vászon. Rajta jelek,
betűk, szavak, összetett mondatok,
melyeket glédákba rendezgetek,
próbálok bele élő értelmet
festeni, bár a gondolat kopár.
Eljött az az idő, hogy már tudtam,
egyedül kell folytatnom utam.
Nem áldozhatok fel mindent másért,
holott úgy érzem, mit tettem, nem volt másért,
csak a jóért.
Szememben nincs könny,
csak mosoly.
Mosoly mögött bánatom
egy leplezett fájdalom.
Elmondani nem tudom
Keresem a fényt,
Megmentem ezt a lényt,
Nem értem, hogy vesztem el?
Hogy lehetek ekkora lúzer?