Versek a fájdalomról
Száműzetésben töretlen hittel fájok a fényben.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Évek teltek el és csak várok rád,
Folyton hitegetsz, és lassan feladom már,
Egyszer együtt, aztán külön úton,
De megint újra együtt, ezt már úgy unom,
Szakítasz, hetek telnek nélküled,
Nem bírom már nélküled,
Folyton felejtenélek, de nem megy,
Ez nem megy, nem...
Szeretnék még maradni (nem lehet, tudom)
Megállunk néha egymás előtt,
Mint egy lift némasága.
Az üresség, mi várja a belépőt:
A csend 4x4-es szobája.
Minek a szerelem, ha nem tudunk szeretni?
Minek a keserű könny, ha szégyenlünk sírni?
Minek a fájdalom, ha meguntunk szenvedni,
s miért a sok jó, ha csak rosszat tudunk tenni?
...
Csókod emléke beég a lelkembe.
Te csalfa remény, miért áltatsz,
Ha szerelmeddel nem méltatsz.
Eltűnt ő, már sehol sem találom,
Mondd el, kérlek, merre lelhetem,
Elvesztettem, s az út most előttem.
Homályba burkolózott hirtelen.
Az elmúlt 100 év emlékére
Virág marad-e a virág
szirmok nélkül?
Sokat nem tehet, ezt kapja
büntetésül.
Itt vagyok, lettem, talán lehet, én nem is akartam,
ráncos arcomat megbélyegezte az idő, sajnos, hagytam.
Lelket kapott testem, mit Isten rám ruházott,
az tény, hogy nem váltom meg ezt a bántó, hitvány világot.
Egy kopott szék áll a szobában,
Szinte már nem is látszik a homályban.
Nem látszik, hisz feledik,
Korhadt testét a múltba temetik.
Emlékképek jelennek meg előttem,
Melyekre még tisztán emlékszem.
A fájdalom oly erős, ezt érzem...
Szívemben kavarognak az érzelmek.
Lelkem mélyének hideg tengerén ázok,
Úsznak itt szép és felemelő emlékek,
De értek rémesen könyörtelen károk,
Mikből lettek eme keserves rémképek...
Szomorú szívek, amerre csak nézek.
Szünetel a harc, itt van az ünnep.
Mikor már nem lehetek sehol,
ott leszek mindenhol.
Leszek az utcai lámpa fénye,
mely világot ad az éjbe.