Versek a fájdalomról
1.
Nem voltunk sokat együtt, drága mama.
Nem sokáig hallhattam hangodat.
Bár nincs rólad sok emlékem, hiszen elmentél rég.
Fájdalom a szívemben nem szűnik azóta.
Sokszor gondolok rá, jól vagy-e?
Miért nem kellek neked?
Mondd, miért nem örültél annak, mikor megtudtad, hogy létezek?
Elnémult a szél, halkan továbbment,
Az én szívem is egyre üresebb.
Keresem, de sokszor eltipor a bánat,
Félek a könnytől, mert örökké csak árthat.
Nem mondom ki sokszor
érzéseim szavát,
mert nem tudhatom,
hogy ki fog szeretni
az igazság miatt, s ki bánt.
Fekete lélegzeteket vesz tüdőm,
magába szívja a pokol füstjeit.
Szúró szívemet kígyó facsarja,
hegyes fogával örömmel marogatja.
A semmi közepén
Az ég földig ért,
Szememből a nap
Könnyet kért...
Lehettél volna...
Marcangoljuk önmagunkat
Pár szép pillanatért,
Mely hazugság volt már akkor,
Mikor lelked hazatért.
Hallasz-e még engem, mikor sírva szólítalak,
Látsz-e valahonnan, mikor nézlek csillagokban,
Az ismeretlen betonfalán át dörömbölök,
Öklöm kemény, megállítanám a halott időt
igaz barátság
Egy személyben
Barátra leltem,
Akit előtte még
Nem is ismertem.
Rémálom, de valóság
Miért gonosz ez az ember,
Mikor örülhetne csendben,
Amikor már földre estünk,
Újabb csapás miért jár nekünk?
még mindig
ha akkor észre soha nem veszlek
vagy veled nem látom meg igaz magam...
Keserű a magány egész életen át,
Egyedül a világ ellen, nekem ez jár.
Csak akkor jövök, mikor a nap elbúj,
Ő is fél tőlem, a fa is szemet huny.
Édesanyám mellett
Gyengeséged megdöbbentő,
s mi melletted rám szakad;
Érzéseim kifejezni
nem lelhetők már szavak.
Ajkam néma, pillám lezárt,
Van úgy, hogy semmi sem fáj,
Semmi sem fáj.