Versek a fájdalomról
Olvadó jegek között ébredtem,
Melyek egykor szilárdnak tűntek.
Bárkit, bármikor kérdeztem,
Csak szótlanul ültek.
A kezed adtad
Hozzányúltam szertefoszlott
Illúzió a segítség
Külsőnek lenni nem mentség
Segítség!
Te írtad a legszebb szerelmes verset,
Mint aki elmegy, de előtte visszatekint.
És megint ez a hatalmas fájdalom terjeng...
Szépség! Gyönyörű, mint a természet.
Képek! Halványul, mint az emlékek.
Barát! Egyetlen támasz a bajban.
Éden! Oly édes, mint méz a vajban.
Egymagam feszítettem keresztre
Az én megfáradt szívemet.
A sok kudarc után semmire se ment,
Nem háborúzok én már, nem érdekel
Talán egyszer bocsánatot kérek
mindenért, mit tettem, s amit még nem,
de addig is fájdalommal lépek,
bús percek, veletek így kell élnem.
Valami fáj, valami éget...
Meddig sóvárog még szívem Érted?
Éjszaka álmomban hallom lépted,
S boldogan zárlak karomba Téged.
Köd, mi vagyok
Fák közt, rút ingovány felett
Nesztelen bolyongó.
Csendes táncot lejtő
Erdők mélyén, szakadék szélén
Ereszkedő bús, mély felhő.
...nélküle se teljes az élet,
Hiába alkotok róla képet,
Eszembe jut már párszor,
Isteníteném százszor.
Csak ülök és sírok,
Bámulom a lapot,
De írni nem tudok,
Tehetetlen vagyok.
Külvilágnak boldogságot színlelni,
Belül azonban fájdalmat ízlelni.
Hiszen felvetted az aznapi maszkot,
Miközben a szíved levegőért kapkod.
De mosolyogsz, a világot nem érdekli,
Hogy lelked a szomorú dalát énekli.
Húsvét előtt
Jézusom! Segíts! Szenvedésedben
benne vagyok én is. Átölellek,
Nehezen viszem már a keresztet.
A fájdalom fejfádon, vésetten
Lehet-e úgy szeretni,
Hogy a régit szereted?
Lehet-e úgy keresni,
Ha a régit nem temeted?