Versek a fájdalomról
Mikor a fiamra néztem,
Az emlékek visszatértek
A rideg múltra emlékezve,
Jelenben élve.
Üvölteni akarok,
Üvölteni akarok, nem érdekel, ki hallja és mit gondol,
Üvölteni akarok,
Üvölteni akarok erősebben és hangosabban, mint eddig bármikor,
Üvölteni akarok érthetetlenül, de úgy, hogy mindenki megértse...
...megszakad akár egy perc alatt,
folyik, majd utazik és halad,
boldog, ha úgy akarod te is.
A cirkuszi porondon vén bohóc bukfencet hány,
És a népes közönség kikacagja mindahány.
Mi nékem e fájdalom,
kedvesem egy nap sem látom.
Oly szörnyű és alattomos métely
A lelkemben áskálódó kétely,
Mely folyvást bosszant, dühít és zavar,
Mint új bútoron a rozsdás csavar!
Egész szívemmel,
Tömény dühömmel,
Szívemben haraggal,
Eszemben zajával
Ne bántsd azt, akit szeretsz,
Mert nem biztos, hogy holnap
Még megteheted.
Patadobogások,
Lovak a porban fetrengve.
Utcán bőgő, tomboló emberek...
Sötétség, te vagy, ki folyton-folyvást mindig megtalál.
Oly fájdalmat okozol, hogy azt kérem, inkább a halál.
De te nem hagysz el ilyen könnyen...
Volt egy álom, miből felébredtem.
S most semmiben úszik az életem,
Magányban telnek napjaim,
Egymagam vívom harcaim.
Semmiség ez,
Pár sor csupán:
Elfogadás-hiány
Alig, kevés, nulla, semmi.
Ebből kell majd hitet venni?
Átlagos éjszaka ágyamban aludva
Békés a testem, de elmém zűrös,
Hűvös a szoba, be vagyok takarva,
Mégis félredolgozik a gógyim ma, teljesen nyűgös
Piros rózsa virágot, hozott a szél magával.
Barna babám, gyere vissza még máma.
Egy tél múlt el, s egy tavasz már.
De mégsem jött még levél.
Babám, szívem majd megszakad, amióta te elmentél.
Jajgató mandulaszemek
Sikolya ébreszti a tájat
A közeli halastóig
Hallatszik a bánat