Versek a fájdalomról
Fényviharral jöttél ma este.
Reszket fájdalom szülöttje,
csepp a szemed szegletén.
Millió darabra tört türkizfény.
És ha embereknek vagy angyaloknak
A nyelvén szólsz is, mondja a Biblia,
Ha a szeretet nincsen meg tebenned,
Úgy nem leszel senki, sehol és soha.
Mikor úgy érzed, nincs erőd
ahhoz, hogy újra elkezdd,
nincs erőd, hogy bizonyíts,
minden elhal, nincs, hogy újrakezdd.
Miatta hagyott el minden, mi öröm,
a falat kaparja mind a tíz köröm.
Most ne kérj, hogy valami szépet írjak,
most csak hagyd, zúzzak, ordítsak vagy sírjak,
most ne keresd a szép mosolyt arcomon,
ne rémülj meg, ha most kínom karcolom.
Teljes szívemből akarom
Csókod érezni ajkamon,
Bizsergés jár át testemen,
Talán el sikerül rejtenem.
Lelkem utánad indult itt hagyva engem,
csak nem vette észre, hogy neked már nem kellek...
...nekem az ölelésed késdöfés.
Neki életcél, öröm vagy,
nekem bánat és keserű sírhant.
Csillagok csilliói töltik teltté az eget,
éji kabátján hárfázik, hullámzik a szél.
Anyaföld ölel gyökeret, gyomot, gyermeket.
Gyászfátylán a panasz is nyugovóra tér.
Még ma is sírva kelek,
Pedig eltelt jó pár év,
A sok megaláztatás és a sok bántás
Még ma is mélyen bennem él.
Nem tudom, hogy vajon gondolsz-e néha rám,
álmodsz-e még rólam holdfényes éjszakán?
Múlik-e majd ez az emésztő fájdalom,
hogy talán arcod többé sosem láthatom?
Egy öltő távlatából más a holt tekintete.
Már nem hallod a hamuban a sikolyt.
Nem látod a nyögésben azt az iszonyt.
Egy öltő távlatából más a rossz ítélete:
Most a Fiú nyújt kezet az ördögnek,
A férfi karjába zárja a beteget,
Már béke van minden halandónak,
Igen... Az erősnek s a hasonlónak...
Gyakran vívódok önmagammal,
szeresselek, ne szeresselek.
Ám ha magamon érzem kezedet,
megnyílnak előttem a fellegek.
Az erőd, mely büszkén állt, nincs többé.
Falait magam bontottam. Többé-kevésbé
romjai állnak még eme önérzetes várnak.
Bástyái égnek állva bordái egy csontváznak.