Versek a fájdalomról
Mint őszi falevél, úgy hullottam a földre,
Belekapaszkodtam egy forgószélbe.
Várom, a kezeim közül hogyan folyik át a sötét idő,
S a testemet meggyötörték rémes, fájdalmas erők...
...A sötétben eltűnt gyönyörű képed,
Az elmúlt hold és a felkelő nap,
Reggel eltűnsz, este velem vagy.
A takarító ma is jön. Savanyú,
Közömbös, szürke arccal ránk vigyorog.
E szó, mit állandóan érzek,
Minden percben megélek,
Mely az egész életem része.
Fájdalom! Ez életem egésze.
Éjszakai álmatlan gondolatok...
Amikor majd csendben elmegyek,
nem veszi észre senki sem,
nem hagyok búcsúlevelet,
poggyászul csak lelkemet viszem...
Rossz napokon a lélek síkba fejtett föld,
gyűrött ruha, össze pödrött rojt,
félig szakadt hinta, kilazult
sarokvas, elzsibbadt láb,
min állni kell tovább.
Fejemen a verejték, közben a kezeimet tördelem,
szorul körülöttem a hurok, ez aggaszt szüntelen,
egyedül maradtam, a bajokkal nekem kell szembenéznem,
nem számíthatok senkire, a hit minden reményem.
Gondoltad volna, hogy szemem könnybe borul,
És a torkomba több tonnás gombóc szorul?
Érzed tán, hogy elmém rólad olvas könyvet,
Ezért arcom is keserű mosolyt fölvett?
Most hozzád szólok,
tudd, nem vagyok szónok,
szívemben nehéz ólmok.
Peregtek az órák, teltek a napok,
s a nappalból éj lett.
Vártalak, oh, mennyire vártalak,
hogy csak egy szóm is halld meg.
Néma mosoly, néma csend,
néma szégyen, néma tett.
Néma sikoly, néma fájdalom,
mit már nem bírok el a vállamon.
A búcsúról, mi oly nehéz
Várj meg még,
itt maradt pár szép emlék.
Mondd, hogy fojtsam el könnyemet?
Mondd, hogy búcsúzzak el,
ha hozzád nőtt szívem?
Emlékezés kisfiamra
Nem akartam mást, csak játszani életet,
Ha már rám osztotta Isten e szerepet,
Anyai örömért én is sorban álltam,
Nem haladt a sorom, de én mindig vártam.