Versek a fájdalomról
Belenéztem kék szemébe,
foglyul ejtett sötétsége.
Tudtam, hogy Ő más, mint a többi,
bezárt szívét féltve őrzi.
Csak lassan lépek ki a szürkén szakító szélbe.
Félek, hogy a lelkemre tapadt homokszemekbe
kapó forró fuvallat majd feltépi fedetlen
sebem vérző nyirokjait.
Víztől lucskos salakon,
átgázolva szebbnél szebb halakon
maratont futok melletted.
Nagyapának
Elmentél örökre, de álmodd, hogy itt vagy még,
itt közöttünk, úgy beszélgetünk, ahogy szoktunk rég.
Megkérlek, hogy mesélj, s te felemeled könyvemet,
nem látod az arcomon csorgó, fájó könnyeket.
Rég jártam itt, itt már minden oly rideg,
minden fakó, magányos, túl hideg,
az asztalon befejezetlen levél,
gyűrött függönyökön a por henyél.
Sűrű hó fedte be az erdőt,
Sűrű hő temette a mezőt.
Sűrű hó, sűrű hó!
Mit takarsz oly nagyon?
Szomorú szemem széle bánattól könnyes.
A lelkem ordít, de halk a szám és csöndes.
Magamban egyfolytában
Emlékeket égetek.
Egyre több a pernye:
Nektek már végetek.
Melegem van a héten,
Gyermekem mellett semmi nem marad épen,
Életemben mindenhol látom a kéket,
Ezek mellől egyet áll módodban ellépned.
Ábrándulj, ember! Kialudt
Az a régi fény, szerelem,
Ne érezd, mert ő sem érzi!
Rójuk a szűk utcákat,
ragad rajtunk a kosz,
nem követünk mintákat,
amiktől úgyis undorodsz.
Ha nekem két rózsám volna,
Egyforma lenne mindkettő,
Bimbójuk tavasszal egyszerre kinyílna,
Illatával elárasztana mindkettő
Nem biztos, hogy az
a legkoldusabb, ki autók
közt, fél lábbal rendületlen,
télen-nyáron kéreget.
Tűnő hullócsillagként potyogó könnyek,
Az üres szobában csend honol,
Elmúlt tegnapok megannyi emlékképe,
Melyeket bús szívem bitorol.