Versek a fájdalomról
Hallasz-e még engem, mikor sírva szólítalak,
Látsz-e valahonnan, mikor nézlek csillagokban,
Az ismeretlen betonfalán át dörömbölök,
Öklöm kemény, megállítanám a halott időt
igaz barátság
Egy személyben
Barátra leltem,
Akit előtte még
Nem is ismertem.
Rémálom, de valóság
Miért gonosz ez az ember,
Mikor örülhetne csendben,
Amikor már földre estünk,
Újabb csapás miért jár nekünk?
még mindig
ha akkor észre soha nem veszlek
vagy veled nem látom meg igaz magam...
Keserű a magány egész életen át,
Egyedül a világ ellen, nekem ez jár.
Csak akkor jövök, mikor a nap elbúj,
Ő is fél tőlem, a fa is szemet huny.
Édesanyám mellett
Gyengeséged megdöbbentő,
s mi melletted rám szakad;
Érzéseim kifejezni
nem lelhetők már szavak.
Ajkam néma, pillám lezárt,
Van úgy, hogy semmi sem fáj,
Semmi sem fáj.
Évekig próbáltam mutatni, néha kicsit meggyőzni,
szeretve támogatni. Az ego vak, nem látja a
szeretetet, kit vezet, hamis értékeket szeret.
Uram, ma láttam darabokra törni magamat,
Széthullott részeimet messzevitték a madarak,
Láttam szenvedőt az utcán minden estén,
Imái nem melegítették fel hideg testét.
Sok éve már, hogy kísérsz engem
utamon.
S ugyanannyi ideje eszemet
gondozod.
Édesanyám mellett
Hogyha beteljesül, fájó lesz a hiány,
mégis esdve kérem, hallgasd meg az imám!
Tekints le kegyesen, szánd meg gyermekedet,
hiszen Te a gyöngét magadhoz emeled.
Porban fekve, verejtékezvén
látom a lemenő nap sugarait.
Vége a küldetésnek, fegyvertelenné váltam
elsuhanó lidérc lények füstjébe zárva.
Lengedezik a szél a magas fák lombjain.
Egyik helyről a másikra ülök a város padjain.
Szerelmem irántad, mint édes italba töltött méreg, pusztít el.
Magasba emel, fenntart, majd órák alatt a sírba visz.
A cukor édes, de a méreg hatni kezd, és holnap már nem leszek itt.
Hajam picit megviselt,
Nem az, amit más elképzelt,
Kérlek, csak fordulj el.