Versek a fájdalomról
nagyot reccsent valami odabent
elsápadt madarak rebbentek
érzések zuhantak a szárnyakról
olyan nehéz és váratlan volt
Vajon meddig éri meg a játék?
Önmagam vagyok, vagy csak árnyék?
Fejlődök, de mégsem haladok,
Lélekben kétfelé szakadok.
Életünket átitatva csillag és holdfény elixírrel,
Hol nem vár ránk félelem és veszteség,
Lehullik a turba rólad,
Fürkésző szem nem figyel.
Csak a gyenge küszködik vele,
Céltalanul ég harctól szeme,
Hiszen az erős már rég beengedte.
A tél csípős előszele terjed tüdőmben.
Minden szippantása parázslik a szűrőben.
A sors fintora, hogy mitől remeg a kezem.
Nem megszokott ez, hiszen most tiszta a fejem.
Nem vagyok hívő ember,
Mégis hozzád szólok, Uram.
Lelkem zavaros hullámait
A bűntudat korbácsolja nyugtalan.
Mit tegyek én veled?
Itt vagy a fejemben,
S mégsem hallgatsz el.
Végigkíséred szerény utamat,
Végig a mámat, a holnapomat,
Sokszor teszel tönkre, mégis felállok...
Mély csendbe burkolva élem
Színtelen életem.
Hallgat a lelkem, hallgat a szám,
Nem kell semmilyen fény nekem.
Nem értem, mi zajlik bennem.
Nem értem, mit érzek odabenn.
Nem értem, mivel érdemeltem ki.
Nem értem, miért kell ennyit szenvedni.
Eltévedt világban
vérvörös szánalom,
a rideg valóság
lelkekben fájdalom.