Versek a fájdalomról
Nagypéntek
Hessegettem
Fontolgattam
Dédelgettem
Beletörődtem
Gondoltam
Gondoztam
Megtettem
Elmulasztottam...
Bűneim örökké állnak,
mögöttem sötét szobában várnak.
A néma kábulat mutat utat,
mely végén én vagyok az áldozat.
Hazajöttem, ahol a gyermekévek
emlékére hull - bánatnak gyászleple,
s lám, a porta rozsdája felcsikordul...
Várt volt a behívó, de rosszkor érkezett,
éppen becsajoztam és szívem repdesett.
Védeni hazámat katonának vittek,
akkor így mondták a siheder legénynek.
Nem érzem magam még nőnek...
Nem érzem magam éppen semminek...
Egy hasznavehetetlen senki vagyok.
Én vagyok az, aki a bajban csak makog.
Kell, hogy győzzünk! Veled vagyunk!
Nagyot fordult a világ, messze már a béke,
háborút vívunk, talán sose lesz ennek vége!
Nehéz, alattomos harc, benne sok-sok kudarc,
elszorul a szív, könny kicsordul,
támad egy láthatatlan ellenség oly konokul.
Szíved egy gyémánt, fénylő és kecses,
El akarja lopni mindenki e kincset.
Az erődbe, mi bőröd legmélyén él,
Ne engedj be senkit, az csakis a tiéd.
Csak zakatoltam búsan,
S ha lehetett, hangosan búgtam.
Csak a melankólia, mi maradt,
S vasszívem is megszakadt.
Hallgasd a csendet. Milyen?
Azt hiszed, pihen?
A csend soha.
Van vagy ezer tonna.
Mozdulatlan minden napom,
üresen ül a vállamon
a felejtés búbánata,
koszos lelkem gyalázata.
Mikor a hold felkél
az árny szélén, s
nem "él" más, csak az,
kire vágysz. S ott,
hol volt. De ő.
Ott hagyott!
Neked az kell hogy szeressenek
Meg nem értett szerelmesek
Vakságtól buzgóan
Hitegessenek.
Nem tudom, hogy mi van velem,
Éjjel néha fáj a fejem.
Az agynyúzó manó lehet,
Ki gyötri a sejtjeimet.
Kékesnarancsba fullad
a zuhanó esti szürkület,
élesen vakítva,
mikor utolsó villanását
tűzpiros szikrává tapossa
az éj súlyos, fekete bakancsa.