Versek a fájdalomról
A szívem egy nagy kőszikla;
Ahogy anyám szokta mondani:
"Szép ő, olyan, mint egy kiscsoda..." -
Persze, inkább ez illet engem,
Nem az, amiért nincs mit enni
Nekem minden nappal és este,
Mert ha tán kenyérhez jutok itt...
összehúzom testem, el akarok tűnni a föld színéről,
te jutsz eszembe a hajnal gyenge fényéről.
mit tagadjam, fáj minden lélegzetvételem,
tökéletes arcod látom, ha becsukom szemem.
Akiknek a vére az égbe kiált...
memento mori
Két éve vagyunk már házasok,
most lettünk igazán boldogok.
Kit vártunk, érkezett,
kislányunk született -
csoda-szép, amikor mosolyog.
Kavarog minden bennem,
Könnyes a szem,
Fáj a szív, a szívem,
Kimerült a testem.
Csak egy dolog maradt - mielőtt felemészt a semmi
(a soha nem alvó féreg, ami adni nem tud, csak venni) -
hogy elmondjam neked, nincs bennem más,
csak egy omladozó falra festett ezeréves refrén: "Nem tudok mit tenni."
El akartam mondani, hogy rajzoltam magamnak szemet,
hogy azt mondhassam, semmi baj sincs veled vagy velem.
Mi lenne, ha mi nem lennénk?
Jobb lenne a földkerekség?
Kevesebbet veszekednénk?
Boldogabban élhetnénk?
Mint a tenger, úgy hullámzik
bennem a sok érzelem.
Néha elenged, néha megfojt
és végez velem.
Az élet versei
Emlékszem még pontosan rád, mikor minden megváltozott.
Nem voltam már olyan kicsi, pedig annak hittem magam.
Átkozott vagyok, és életem végéig törlesztek,
vagy csak egyszerűen elsüllyedtem egy
tömlöcnek hívott földrészre.
Istenem, miért, hogy minden napot
Álmatlan álomból kelve élek meg,
Éjjeleim rémálmokkal telítődnek,
Agyamba bevésődnek, berögzülnek...
Könnybe lábadt szemmel beléptem a bejárati ajtón
Legszívesebben ordítanék de nem tudok
Az a sok fájdalom elszorítja torkom
A szobám ajtajáig bírtam
Most az ágyamon zokogok
Nem szabadulok...
A sírás ma kimaradt végre,
a könnyek nem lettek nagy betűk.
Láthatatlan, nem is vettem észre,
hogy nagy-nagy kövek hulltak helyettük,
s eltűnt a szirtről keselyűnek fészke.