Versek a fájdalomról
Szótlanul tapintgatom lelkedet,
Hisz özön vannak rajta a sebek,
Óriási kitépett darabok és
Már elfelejtett hegek.
Szél táncát hozza a hűs hajnal,
nap arany sugara, mint szalag,
öleli körbe az ébredő reggelt,
mint égető bút léleknek könnye.
Áttetsző, alig sárga víz
és néhány borsószem közt
répadarabok egy tányérban.
Képzelj el egy világot.
Hol minden nap találsz egy gyönyörű virágot.
S képzeld el, hogy építész egy házat.
Hol egyes egyedül rakod össze a vázat.
Maró érzés van most bennem,
Talán mulandó, talán mégsem.
Álmodtam egy világot
Benne hogy te vagy a párom
Az igazi világot én nem komálom
Lehetnél te magad az én álmom
Talán egyszer megvalósul
De meglehet hogy elavul
Bárhogyan is látom
Ez egy valóra nem vált álom...
Egyedül maradtam ebben a nagy világban,
Most mélyen elgondolkodtam,
Mert hibáztam
Megtépázott és meggyötört lelkem
hangosan felsikít... itt legbelül
elkeseredve, oly némán szenved...
Fájó miértekkel cipelem a múltam,
Gyönge vállam roppan, emlékek törnek:
Milliónyi szilánk, mindent összezúztam,
Csonka darabokban borítják a földet.
Fejét vesztett galamb búsan néz le.
Gondolataitól menekülve
Néz a messzeségbe.
Tetteitől megdermülve
Kérdezi magát? Miért?
Fájdalom
A sírodnál üldögélve
Imára kulcsoltam kezemet,
Szívemet a bánat járja,
Mert elvesztettelek tégedet.
Túl jó volt hozzám az Isten,
De most már semmim, semmim sincsen.
Porba hullott minden kincsem,
Semmim, semmim, semmim sincsen.
Egyszer érzed, máskor nem;
Az egyik pillanatban szinte meg tudod fogni,
Ott van előtted, szinte már a tiéd,
De aztán rájössz, hogy ezek csak...
Keserű perceim már sokszor eltiportam,
Finom lelkem mégis átjárja a múlt:
Darabokban bár, de látom önmagam,
S kínoz egy emlék, mely porba hullt.