Versek a fájdalomról
Asztalánál ül Nagyanyó, tolla vidáman serceg,
de vénülő kezében meg-megtörnek a percek.
Mert szíve sem dobban már úgy, mint régen,
az "öreg motornak" néha jártányi ereje sincsen.
Itt vannak, eljöttek újra az ünnepek,
Régóta csak várlak. Várlak tégedet.
Lassanként megőrjít végtelen magányom,
Így lesz a fehérből fekete karácsony.
Elmentél... fájt az az üres hely,
Melyet itt hagytál azon az estén.
Szomorú voltam, s mérges rád,
Hisz azt hittem, hogy becsaptál.
Sokáig tartott, míg emléked
Annyira elmosódott előttem,
Hogy nem gondoltam rád minden estém én.
Visszautasítva a bizonyosban
Megint itt, egészen közel van
A hangoztatott érzés sok dalban:
A várt szerelem, melynek egy a vége,
A csalódás,
Egy a vége, de más a miértje,
Lassanként halódás.
Volt egy árva kisleány,
Anyja régen meghalt már.
Nem volt apja, se testvére,
nem volt, aki védelmezze.
Hiszen hazug ez a kétszínű világ.
Álnok és egyszerűen undorító.
Megnémult ajkak rebegnek száz imát,
Míg sötét magányban dühtől ordító
Árnyak súgják fülembe: Nagyon is fáj!
...hajlongva görbülök:
szén vagyok!
Tehetetlen, koromfekete.
Bűnösként zárták be börtönömbe...
Otthonom rideg és magányos,
Szeretetet keresve se találok.
Látásom már lassan homályos,
Kérlelve egy jobb helyre sóvárgok.
Múlt
Nem kapok levegőt, lelkem millió darabra hullott,
testem csak egy szelet élettelen, elmúló húsdarab.
Csak abban reménykedem,
mindannyian meg tudtok
majd bocsátani nekem.
Bűneimet leverte a sors rajtam,
ahogy ti is, ti kegyetlenek.
Nem vágyom semmire, csak rád.
Imádtam minden porcikád...
De nem segít a szívemen a rettegés,
A némaságba fojtott, fájó ölelés.
...minden rút reményszilánkja más irányba mutat.
Nem akarok többé létfalakat festeni át,
nedves hiába-hitre fröcskölni újabb imát.