Versek a fájdalomról
Megfulladtál elveszett eredeti formád
Levedlett bőröd most újra foltoznád
Szakadt cafatokban is gondosan felhúznád
Magadba szippantott torz emlékmorzsák
Mi igaz vagy mi csak kiszínezett képzelet rég nem tartod számon...
Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.
Ordít a lelkem, fájdalmát nem lehet leírni.
Kiáltanék én is, de nem tudok se szólni, se sírni.
Miért is tenném? Valaki értene?
És ha megpróbálna is, csak látszatból féltene?
Felkelek minden reggel
Kisírt, piros szemekkel.
A nap végéig könnyeim visszafojtom,
És felveszem megszokott, hamis mosolyom.
Csillagos eget bámulom,
Szemed látom az égbolton.
Mindegyik úgy ragyog,
Ahogy a tiéd ragyogott.
Összetört a szívem, mert szerettelek Téged,
darabokban áll, mert most is Érted élek.
Összetört a szívem, mert szerettelek Téged,
darabokban áll, mert most is Te vagy az élet.
Nehezebb másodperc, ha ruhámat levetted,
Lelkemről láncokat tépkedtem, nevettem.
Csöndből is kiáltok halkan, már rekedten,
Miért kellett egyszerre két embert szeretnem?
volt egyszer egy május oly csodaszép
a természet is csak neked dalolt
lelkedben munkál még mindig e kép
az érzés megvan a "május" itt hagyott
Gyere, bújj hozzám,
Ha kell, csókolj,
Ha kell, bókolj,
Ha kell, lökj el,
Ha kell, ölelj,
Mondd, mi fáj!
Fáj a szívem, fáj a lelkem!
Rosszat cselekedtem,
Bántottam, de nem akartam,
A bizalmát kockáztattam.
Ne mondd ki azt, mit nem úgy érzel,
Minden szavadnak, mit kimondasz, súlya van.
Azt mondd ki csak, mi szívedbe van írva,
Őszintén, és ne megjátszva magad.
Boldogan játszod napjaid,
Élvezed életed tagjait.
Múlik az idő, közeledik a baj,
Ismét ébredezni kezd a zaj.