Versek az egyes évszakokról
Besétált a tél tavasz szobájába,
belepett mindent jéghideg zubbonyával.
Nem volt fagy,
jégcsapok se lógtak,
mégis a szívemhez szóltak.
Édesen-melegen zümmögve engem szeretnek s átkaroltak,
ahogy a fehér pihék
egyre csak, egyre csak hullottak.
Ködpaplanjukat lerúgva,
Álmosan ásítozva
Ébrednek a rétek,
Lustán nyújtózva
Előbújnak a virágok is,
Fehérek, sárgák, ibolyakékek...
Virágszőnyeg az árokparton,
virágözön az utcasarkon,
aranyeső a majálison,
rózsakosár az ablakomon.
Zümmögő szirmokról
szinte szóródik,
zúdul a pompa,
hull az arcomba,
hol a csodálkozás
fényjelecskéi
ünnepre gyűlnek,
tribünre ülnek.
Csipásan, de ébred a tavasz...
(Leoninus csokorban)
Kibontja magát lassan a természet, és elballag a téli enyészet.
Igaz, volt már ilyen máskor is, de majd visszaállt a régi... értünk csakis.
Körbe-körbe nézek, és lám, a határ, ha lassan is, de színesedik már.
Egyik napon fél-alélva szenderegtem hajnalban.
Testen kívül azt láttam, hogy réten vagyok, nappal van.
Szelíd hangot hallva repültem, és húzott egy kéz.
Majd a fülembe súgott: Ember, most láss is, ne csak nézz!
Tavasz a télre
A fagyos, rideg tél immár búcsút int.
Beköszöntött végleg a szép kikelet,
ifjú s öreg bút, bánatot elfeled.
Éltető nap aranysugarakat hint.
Itt a tavasz, itt van ismét!
Érzeni már az illatát, a szellő érintését, a tavasz igazi lényét.
Messze a határon már sorakoznak a bárányfelhők,
Ők is kiáltják: Itt a tavasz, hát eljött!
...varázslat, megújulás dobját üti,
egy boszorkány, gyógyító, ősi asszony,
kikelet-bölcsesség szőttesét szüli
Tegnapi álom - hópihe száll -
Hűs leve számon csókodra vár,
Látom a fákon a tél tenyerét,
Röppenő vándorok hős seregét.
Ejnye, kedves tavasz, merre jársz,
magányos utadon eltévedtél talán?
Fáznak a kikelő virágok,
didereg a természet hideg éjszakán.
Viharos szél fúj a dombok között,
Viharfelhők gyűlnek most felettünk.
Mára minden leegyszerűsödött!
Nem szabadott volna elfelednünk,
Mert volt, ami még egykor működött.