Versek az egyes évszakokról
Ma reám zuhant a tavasz,
mint egy neveletlen kamasz,
a téren sok volt a kabát,
míg hajamban a Nap turkált,
kigomboltam és levettem,
a széllel együtt nevettem.
Reggeli Nap első fénye
csalogatva csábító,
új tavasznak szép reménye.
Suttogják csendben, terjed szájról-szájra:
Ásít a tél, tán elnyomja az álom!
Gerlecsók fogan rügyre váró ágon,
imát rebeg a föld, ébredni vágyna.
A nap a felhős égről bágyadtan néz a tájra.
Sugarai még gyengék. Lágyan simogatnak.
Tavaszt várni, jaj, de jó.
Kismadárként száll a hó.
Piros sapka, kék kis sál
Hamarosan odébbáll.
Még csikordul egyet a hideg bilincse,
Még megroppant a hó a cipőtalp alatt,
S múló erejének morzsáit széthintve
Sejtet az enyhülés, a tél alulmaradt.
Vasárnap kora reggel
mindenki pihen még.
A természet már ébren réges-rég.
Egy finom reggeli kávéval
megpihenünk a verandán.
Ahogy a fagyott föld felett magaslanak a fák,
Oly sötét, hideg, dermedt, amit látsz,
Ahogy napfelkeltekor próbál, küzd
Áthatolni a fák törzsein keresztül,
Hogy a meleg sugara körülölelje őket...
valami van a
levegőben,
valami van már
készülőben,
a nap is más lett
lemenőben,
a tél ballag ott
elmenőben?
Künn a háztetőkön hótakaró,
a szekér nyomán csikorog a tél,
igás hátán vastag lótakaró,
ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.
Elmúltát a télnek sírja a lélek
Záporként hulló tavaszi esővel.
Kopogó jéggel, mennydörgő mennykővel
- S már februárban zöldellnek a rétek -
Esős a reggel,
bús fellegekkel,
haragos hangon üzen a tél:
Ő az erősebb,
hull sok esőcsepp,
szerte a légben fújja a szél.