Versek az egyes évszakokról
dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve...
Kitekintek ablakomon.
Mit látok? Mit látok?
Két madárka diófánkon
Viháncol, viháncol.
Tavaszköszöntő
A nagy téli hidegeket
hamarosan felejtheted.
Márciusi napsütésben
újraéled a természet.
Az idő átfordította a naptár lapjait,
de kora reggel talán tél van még kicsit.
Meg-megáll a csend a fagyott faágakon,
megtörik rezgése a magas házakon.
Virágba borultak a fák,
itt a tavasz, rügyfakadás.
Nyitnikéket szólt a cinke,
napsugár ezt észrevette.
Tavaszi szonettkoszorú II. szonett
Cinege zengi: nyitni kék, nyitni kék;
Földünk tetszhalott álmából ébredez,
Bárányfelhők pásztázzák a kék eget,
Míg napsugár serkent ébredő reményt.
Kanyarog a busz
Jobbra-balra az úttal,
Naplemente van
Csodás, vörös nappal.
Tél volt, hó esett,
s a lelkemben görgetett
rideg, hideg, fagyos ágakat.
S mikor csend lett,
egyszercsak megjött a kikelet.
Milyen csodálatos, szép a természet,
mező, erdő ezernyi színnel éled,
s mit gondol az ember haszontalannak,
munkálkodik ott csendben, láthatatlan,
segítik egymást mélyen, vagy föld felett...
Remény
Az ablaküvegen át
Játszanak a fények,
Nézem a kinti világot,
Ahogy változik az élet,
Most bennem is változó
Érzések kavarognak.
Köd szitál a havas, csendes tájban,
Hópihék egymást ölelve alászállnak...
Fehér lett a táj, mint nagy hóvirágmező.
Ősz elsuhant. Télbe öltözött az erdő.
Kemény jéggé fagyott erdő fái alatt
A hidegtől, ami nyáron folyt: a patak.
Őszi napsütésben Visegrádon járok,
fent a fellegvárból vén Dunára látok.
Ragyogó az idő, felhő nem zavarja,
őszi falevelek hullnak az avarra.
Ravasz a tavasz, foltokban smaragd
zöldeket hímez az avarba,
aztán felreppen, és a magasban
szárnyát kitárja úgy, mint a sas.