Versek az egyes évszakokról
Lám, ébredező vággyal úgy érzem,
hogy kincsemet szeretetben mérem.
Ködben bújik tulipán virágom,
rózsán rügybimbó pattan az ágon.
Vége van a télnek,
Így kellett lennie, hidd el,
Se hó, se hideg nincs többé
A drága Nap már küldi sugarát,
én érzem is a tavasz illatát.
Bár hűvös még a februári szél,
hallom ám, hogy ő miről beszél.
Eltűnik a hó, fű is látható,
Életre kel a világ,
Vígan fúj a szél, ahogy útra kél,
Nyílik cseresznyevirág.
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Elevenen neszeznek a Mindenség
apró hangjai - mint éltető szentség,
pattannak, repednek, nyílnak, hasadnak -
megújuló, közhelytelen tavasznak.
Várom már a tavaszt
virágillatával,
szelíd szellőivel,
langyos napsugárral.
Itt marad a dér, el is könnyez. Csengővel útra kél.
Pár szál pihe útja a hajón, darálja őket a hó.
Aranysárga repce-hajam,
tágra nyitom szembogaram,
akácméz a lélegzetem,
virágágyam most megvetem
A tél hiába oly konok,
ha pezsdül a lét, mocorgok...
Január, ó, te január,
oly csodás vagy, téli világ!
Zúzmaracsengő cseng a fán,
harangoznak a bestiák.
Téli esték, téli esték,
elfeledve lettetek,
hófedésed, hófedésed
háztetőknek már idegen.
Hópihék tánca kavarog az utcán.
Arcomba fújja a haragos szél.
Jégtükrös járdán óvatos léptekkel
tavaszra gondolok, lassan múlik a tél.
Amikor már nem kell kabát,
sapka és a sál.
Új életre kel a világ,
téli álomból ébred a táj.
Tavasz van végre, virulni kéne!
Jókedvű dalával pacsirta száll.
Vágyom a dalra, a dal mosolyára,
ha éjszaka bájára rezzen a táj.