Versek az egyes évszakokról
Renga-láncversben nézzük az őszt!
Aszottan szikkadt
A színes levélavar.
Szél bús nótát hoz.
Kapaszkodik sok
Sárga, rőt, fonnyadt levél.
Ősz idején
Bármerre sodor az élet,
Nem találok arra szépet,
Mindenfelé az enyészet
Szüntelen engem kísérget.
Fagyos a talaj, rajt` apró csillámok csillannak,
alszik a puszta, a berek, hol édes álmok illannak.
Gyantaillatú fenyők állnak, meg se rezzennek,
hiába hűs a tél, és a vadak hasztalan reszketnek.
Szelíden jár a Nap manapság,
Csúnyának mondani ezt igazán badarság,
Vörös és barna levelek válnak fáiktól,
Jön majd értük a tél, ki elfújja őket házaiktól
A szürkeség leple simul,
és ázott köd szorul már
a fáradt fák ágai közé.
Kopott fűcsomók és
barna falevelek között
didereg már az őszhajú fagy.
Sötét, szürke felhők kúsznak rá a tájra,
éhes cinkék hada teraszomra szállva
kedvesen fecsegnek, élelmet keresnek,
megszépítik ők az őszi reggeleket.
Siklik a napfény hóbuckák között,
szikrázó szemcsén szórja sugarát,
a tél viháncol ősz háta mögött,
megörökölve muskotálylugasát.
Ősz van megint, kezem ködökbe mártom,
s tócsák vizében fürdetem szemem,
a sárba lépek, hadd mutassa lábnyom,
meddig jutok, ha meg sem érkezem.
Bús dalt sír az őszi szél,
a nyár szerelme már nem él,
búcsúja sokszínű, hulló levél,
ezt ringatja vörös kabátban,
dajkálja, miközben sóhajt,
forró csókod hol van már,
máshol jársz, csalfa nyár,
nézz vissza még, súgja a szél...
...s a partján álltam én újra és újra,
Kerestem benne magam, rátérvén a helyes útra.
Láttam őt, kékeszöld szemének tükrében fürödtem,
S a napnyugta aranyló cseppjei köröttem
Gúzsba kötöttek.
Idők forgatagán
Ablakon kinéző,
álmos szemeken...
Messzi-messzi tájak
dübörgő kereken.
...csendben...
kopog a
léptem
ahogy
az eső is
csendben
surran a
léptem alá...
Egy körtefa áll a szomszéd udvarában,
Hajladozik jobbra-balra zavarában.
Metsző szél fölényesen rázza az ágát,
Érzi levelei baját, saját gyászát.
Megfagyott föld, nincs élelem,
űz az éhség, ó, kegyelem,
sötét varjak nagy csordában
kárognak az út porában.