Versek az egyes évszakokról
Hull, hull a falevél,
sárga vigasza
mit sem ér.
Szívünkben megremeg.
Most is a tavaszt keresem.
Lelkemben mindig visszatér.
Fagyapó ül havas kertben
vég nélküli fehérségben,
bokrok ágán zúzmarahaj,
jégvarázsban gyermekzsivaj.
Téli mozaikok
Szellők szárnyán, felhők hátán
Tél táncol a hegyek ormán.
A növények befagyott rügyei hamisan énekelnek.
A mikrofon megsértődik,
s inkább az Ő rügye,
ami bereked.
Hópihék néha
Szélben csak kergetőznek,
Nem lesz takaró.
Kevés dísz a fán, bokron
Télnek jelképe olykor.
Szikrázik a napsugár, huncut szemével hirdeti a tavaszt,
Kicsalogat medvét, bocsot, rügyeket is fakaszt.
Hajnaltájt és esténként bizony, hallhatja a panaszt,
Mert a csípős hideg mindenre vízcseppet ragaszt.
tél van holdfény siklik a szán
havat hagyott ránk az óév
párát lehel prüszköl a ló
az éj s az út rövidül már
Félúton jár a vézna tél,
nagy csizmában, nagy kendőben,
hófehérben, ünneplőben
árválkodik egymagában.
Falu szélére érkeztem, előttem a határ,
a fagy kezébe kapaszkodik a deres mező,
egy árva bokor ölében didereg a vesző,
csípős hideg van, a tavasz még nagyon messze jár.
Az eső csendesen esett,
mint ki el van önmagával,
mint aki nincs is tisztában
hónappal, a januárral.
Alkonyatkor kivirágzó,
Ábrándos, szép kis liget,
Előbújik rejtekéből,
Ébred már a természet.