Versek az egyes évszakokról
Már fázik, meleg kendőt hord a hajnal.
Álmos, apró madár ágon didereg.
Nem trillázik többé, borzong a halk dal.
Borult a kék ég, eső is csepereg.
Lehullott az első levél,
varjúpár az őszről beszél,
jut még nekik nagyobb falat,
mikor kitépik a nyarat,
meleget őrző szívemből,
s zöldellő, kéklő színekből
vöröset, sárgát varázsol,
maradék termést harácsol.
Dereng,
borong az ég,
a földre szeptember veti szemét.
Reszket a nád omló levele,
az őszi szél táncot lejt vele
és apró madárként elröpül
fáradó árnyékom körül.
Álltam, mint cövök, ki látomást
gyötör, pedig csak a gyönyör, mi
röghöz kötött: kiragadott kép
a hétköznapiság szürkeségéből.
Szabó Veronika (VeronikaSzabo)
Nem hív már, nem keres senki.
Megszoktad, hogy így kell
szeretve lenni.
Méla utakon járva
fogja kezed a csönd
s te elmégy vele egy körre,
hátha visszaköszön,
akire vártál rég.
Elillan felettünk újra a nyár,
Az őszi napok melege vár.
Szép, színes levelek
Dalokat zengenek,
Ahogy a fa lombját
Elhagyják már.
Gomolyog felhőkkel a hajnali pára,
bújik a hegycsúcs, mint puha paplanába.
Megérkeztem, itt vagyok,
Hűvös idők járnak.
Hajnaltájban ölelgetem
A szúrós fenyőágat.
A csend sziluettje
Megjött az ősz,
sárga falevéllel búsan integet,
és lassan húz lusta, hol fehér, hol szürke felleget.
A csend is jött vele, az őszi csend,
mely jellemezte mindig.
Nézem a szürke vizet,
A nyár már csak integet,
Szél zizegteti
A fáradt leveleket.
Mit feleljek? A rozsdabarna
levelekre mit írhatnék még?
Megint elmúlt, és újra itt
van. Lecsukja szemét minden.
Kecses alakja pompázik szelíden,
Ősztől búcsúzva karjaimban lepihen.
Éreztem a didergést egy hűvös éjjelen,
amikor magzatpózban talált rám a félelem,
hogy vissza nem jössz már hozzám,
apró gyöngycseppeket varázsolni rám,
pedig ruhámat is csak neked vetettem le,
csak neked hagytam cirógatni bőrömet,
és amikor lehunytam szemem,
szinte láttam, ahogyan táncolok veled...
Hajnali derengésben
harmatos fűben,
sárga kendőben
hanyatt fekszik
a lánghajú ősz.