Versek az egyes évszakokról
Szelíd sóhaj
Partot igéz,
Szellő táncol,
Fodrot csipkéz.
Miért háborog a rigolyás idő,
hisz kietlen télben, hóviharban
szikrákat csihol a dermesztő fagy.
Zuhogó hóesésben oly jó a
higgadt sejtelem,
csapongó nyár-mosolyban a
könyörületes szó. Szinte
karomban érezem karod...
Január van, új hited lángol,
merítve egy régi világból,
szél tépi meg lopva a fákat,
távol már az ünnepimádat!
Szinte éreztem, hogy hozzám bújik a tél,
és nem vágytam, hogy ne legyen,
vártam, hogy a hó, jég s a reszkető csillagok,
tüzes szívemből parazsat vegyenek.
Kilovagolok szabadba,
Kísér ezer égi lény,
Az utamat megmutatja
Az ezüstös téli fény.
Nézd, Anya, hogy esik a hó!
Nézd, Anya, hogy esik a hó!
Fehér-pöttyös minden!
Ideszállnak tenyerembe
Egyre sebesebben.
Évszakok köre
Támad Boreas, s fázós földre hint havat,
fürge patakok medrükben vesztegelnek,
fázósan bújnak össze igaz szerelmek,
s a fagy minden hópihét csillaggá avat.
Mivel egy hónap alatt egyszer sem volt hó,
komoly fagyot se tapasztalt az e tájon lakó,
nem jöhetett a Mikulás szánon,
nem nyílt hidegpír a gyermekorcákon...
Lábam alatt,
mint száraz rőzse,
roppan a fényes hó,
beborít és oltalmaz
a pihe-puha takaró.
A távoli fehér kucsmás,
hópaplanos dombtetőn
minden fenyőtűlevélre
a fagy könnycseppeket sző.
Ködbe boruló tájon
Nincsenek már levelek az ágon,
Sétálok szépen, lassan, de a napnak fényét nem látom.
Felkelő fény, járd át a házat.
Csillogó, fehér hó háztetőn ragad.
Járatlan téli berek,
hűs, csobogó patak,
rezzenő bokor mentén
fürge nyúl szalad.