Versek az egyes évszakokról
Ködöt sóhajtva siratja vad álmait egy rózsa,
Csipkelelkét önnön tüskéi szakítják le róla.
Ködös, őszi reggelen
fény töri át a homályt,
rám mosolyog kedvesen,
arcomra hinti csókját.
Szemembe furcsa fényt lopott az est,
a rét felett a csillagok hada,
az ősz magának ott keres jegyest,
hol elveszett a nyárnak illata.
Tizenkét hónap,
ebből áll az élet,
körbeforog, mint egy kerék,
ezt nyújtja a természet.
szezonálisan
Templom tornyának tűfokába
fűzött ködből fonalat,
takaróját abból varrja
a szorgalmas alkonyat.
Oh, te valaha volt téli nyomorúság,
Hová tetted szilánk könnyeid?
Vedd fel, mit elhullattál,
És döfd a fuldokló nyár szívébe
Fagyos kezeiddel,
Utat intve a szomjazó ősznek!
És még mindig...
Aranyló sugarával még mindig átölel,
Fényes mosolyával melengeti testem,
Simogatja lelkem,
Még mindig ragyog!
A puszta felett vége lett a nyárnak,
A szikes mezőkön hűvös szelek járnak.
Akácfa alatt megsárgult levelek
Egymáshoz simulva várják a telet.
Ez már itt az ősz,
levél keringőz...
pirulva földre lebben
s avarban végzi kedv-szegetten.
Ballag a szamár, mint az ősz,
szekér előtt, szekér után,
cserkészi az emelkedőt,
okosan inkább, mint bután.
Itt kikelet, sarjad a hóvirág,
Ott őszbe ment, hervad a szép világ...
Négy emberes bátor hónap
véget vet a nyári jónak.
Legelöl jön a szeptember,
batyujában őszi tender.