Versek az egyes évszakokról
Még erőlködik a Tél, búját feledni fél,
Haragjában fehér falak közé zárja
A világot, hogy senki se lássa,
Szürke felhők felett kék az ég.
Kéklő csillagvirág a kinyíló égbolt,
a felborzolt felhők körbefonják lágyan,
szállnak észrevétlen - mint éveim... rég volt
hamvas ifjúságom, bíbic-röptű vágyam.
Estéli csendélet tavasszal...
A holdtalan, vaksötét éjszaka ráterül mindenre,
A nesztelen, zizzenéstelen csend lett a lételeme.
Hirtelen, messze ugatni kezdett egy rekedtes kutya,
És fogott! Mérges, könyörtelen hangja szerint nem mulya.
Nyílnak a szebbnél szebb virágok,
És mindegyik közepén egy emlékkép.
Egy kismadár ül és énekel a faágon,
Valamilyen szerelmes dal lehet.
Engem ölel a tavaszi szél,
És az eső mossa tisztára a lelkem.
Rózsaszínű virradat,
Szellő már nem hoz havat.
Nap kel ég-föld határán,
Elbűvölő pillanat.
Hozzásimul a hajnalképhez
a búcsúzó holdnak fénye,
sugarai fényt adtak az éjhez,
megpihenni nyugovóra térne.
Harmat szép cseppje
gyöngyöt rakott fámra,
amikor kinyílt
barackfám virága.
Pompás pillanatok
szemlélője vagyok,
április aranya
ágon-bokron ragyog.
A jégcsapok olvadoznak, simogat az enyhe szél.
Félrebillent hósapkával elballag a hideg tél.
Kezén-lábán a víz csöpög, már távolról integet,
Kopasz ágon a rügy pattan, újra itt a kikelet!
Jégbőröndjét összepakolva, útra készen áll a tél,
dérrel, hóval megrakodva, nagy durcásan útra kél.
Csomagjából kihullik még egy-egy fagyos reggel,
mit sem törődve azzal, nekünk bizony már nem kell.
A hullámzó hegy-völgy
tündérvirág sárga,
százszorszéppel hintette szép kikelet,
skandáló parton
zöldfülű fűzfa,
ébredő berekben napfény tekereg.
Hajnalban szökött... Felfelé a csőben,
Kisebb, szűkösebb csődben,
S én megragadtam.
Elfogtam, szorongattam,
Míg összeroccant.
Örömmel fogadom felém tett léptedet,
Már régóta vártam, hogy újra gyere,
Te parányi, illatos, zöld kikelet...
A kemény jégpáncél darabokra hullik,
s a szikkadt napsugárban lassanként oldódik
- nem siet, nem rohan - az idő is meg-megáll,
tétova léptekkel a végzettel szembeszáll.