Versek az egyes évszakokról
Pillantás foglya a magas messzeség,
gondolat suhanva szalad tova,
itt-ott néhány apró, pici szürkeség
oly tétován libben valahova.
Ezüst csigafonál
csillan meg a járdán
egy júniusi zápor után.
Keringve húzódik
egy lágy vonalban
a zöldellő verandáig.
Fecskék cikáznak az ég közelében,
szürke felhőket legyezget lenge szél,
néhány esőcsepp koppan házcserépen,
hallgatom hangját, amíg nekem zenél.
Negyven fok és kínhalál,
Nagymamám már inhalál,
Hőn szeretett, szép borotva,
Apámon sincs többé borosta,
Citromkoktél és narancslé,
Termálvíz meg hűs kanapé.
Aranysugárban izzik a táj,
Akácvirágnak illata száll.
Olyan különös ma reggel ez a csönd.
Éjszaka csendes eső esett, érzem,
látom a nyomát. Most melegszik a Föld,
bárányfelhők úsznak ott fent az égen.
Csendben csordul ki méze a nyárnak,
édes csókjával köszön a mának,
könnyed kísértés, perzselő álom,
jeges csábítás olvad a számon.
Mikor a szürke dér szeme ezüstbe ér,
Kisüt a napsugár, virul a nyár, ha vár.
Álmos erdőben a csörgedező patak
Hangja hol elhalkul, hol meg erős marad,
Némán ül meg most a bagolyszemű este
A cserjések felett kényesen lebegve
Vasárnap van, keresztyén délután,
Élvezem a csöndízű langy napsugárt,
Feketerigó fagyal közt tépelődik,
Szálat igazgatva fürgén fészkelődik.
Hív engem az őszi napsugár, mikor
Lehunyta a nap ragyogó szemeit,
Követte az elnyomó, sötét vigyor,
Vállamra helyezte mocskos kezeit.
...a kertünkben
Szirmukat hullajtott tulipánok
csupaszon mutatnak az ég felé,
hagymájuk alszik most hosszú álmot,
hogy frissen nézzen új tavasz elé.
Tavasz! Micsoda gyönyörűséges szó,
ahogy örülsz az első ibolyának,
átadod magad csoda illatának,
jókedved támad, hangod dudorászó.
Meghalni a napsütésben,
Nézni a füstös, kék eget,
S a zöldellő, hamvas füvet,
Érezni most a lágy szelet.
Napsugár csillan,
ezüst köd illan,
gyöngyharmat csillog,
erdő, rét zsibong.