Rövid versek az emlékezésről
Sötét szobában feküdtünk együtt,
megint láttam varázslatos szemeiben...
Eljöttem hazulról lázadón
otthagyva szülőmet, bátyámat.
Éjjel, ha a csillagokat számolom
Gondolatom csak feléd jár, angyalom
Bánatomat majd a párnámba sírom...
Drótkerítések mögül szöknek a gondolatok.
Otthoni nap melege olvasztja Appell* jegét.
Csak egy szösszenet, mit verseimmel hagyok
utókornak abból a teremtményből, aki vagyok...
Te csak érezd át
a lelkemen simogat
mint egy őszinte vallomás
Elmúlás
Csillagokat nézve feküdtünk egymás mellett,
S ezenkívül nekünk semmi más nem kellett.
Csak benned rajzolódom ki egészen:
Tudom, egyszer e tisztaság emészt fel...