Versek az emlékezésről
Szemedben láttam
meg minden csillagot.
Mikor szorosan ölelt karod,
szívemben égtek a hajnalok.
Ma felvirradt egy új nap nélküled.
Pedig tegnap egy percre megállt a Föld...
Mikor a gyötrő kétség kiegyezett a csenddel
abban a rút, zubogó lassulásban
tisztelgett a perc az öröknek: fölötted.
Feketébbnél is feketébb örvényben
élt a lélek, míg a lét visszaadott téged: Nekem.
Hiányozni fognak a vasárnapok,
Minden, ami te vagy:
Ölelés egy hűvös reggelen,
S az alma édes roppanása télidőn.
Ha meglátsz egy régi képet,
Szíved törékenyen összeszorul,
Légzésed akadozik,
Egy sóhaj tör elő:
Istenem, hova is lett mindez?
Benézek a konyhába,
hú, de ismerős itt minden.
Kis lábos, nagy fazék,
de ez mindegyik üres!
Fáklya már nem jutott nékem szerencsére.
Gázlámpák se voltak, mire kijöttem a fényre.
Gyertya pislákolása magát ide-oda dobva.
Nagyszülők házában vagy templomban hozta
életre a múlt és jelen misztériumait.
hát én akartam látni
lásd én akartam szállni
az érinthetetlent csodálni
végzet-emelt mindenségbe
túl közel hol minden éget
túl közel hol minden vétlen
felfoghatatlant látva
magam hasadtam szilánkra...
Napfényben születtem, mégis viharban kell élnem.
Tudom, mi a rossz és minden jónak léte.
De olyan gyorsan rohan, utol sosem érem.
Egy nap az enyém lesz, remélem.
Töretlen szemed az időben.
Selymes válaszod.
Elnehezült tagokkal lépkedsz
ide-oda.
Idő-utak, mosoly-folyó...
Tüzes fáklyaként lobogott a lángunk,
Ágak ropogva jajdultak alattunk.
Átkortyoltam szerelmünk a jelenbe,
Benne cukor az emlék, fénnyel fűszerezve.
Remegő kézzel érintettelek,
Féltem, hogy eltűnsz, és felébredek.
Már huszonnégy éve az évezred végén
egy döntés született minden nép számára.
Most is lebeg sok nyelv egy szakadék szélén,
ha végleg eltűnnek, minden lélek bánja.
Emberi kín
Lehet-e, szabad-e... mikor a szív úgy fáj?
Van-e borzalmasabb az emberi kínnál?
Mikor este nyugovóra tér az ember,
S katasztrófa sújtja, mire jön a reggel.
Földönfutóvá lesz százezernyi ember.
Álom
Hitetve érzed jónak, mi lehet akkor kerek!
Ködfelhőbe írtam, imádtam a neved!
Egyetlen szívdobbanás
volt az életed,
mély lélegzet a lebukás előtt.
Bár hívogat a mélység,
még fogod két kezem.
Érzem, nincs esély,
az erősebb te vagy!
Te, ki ápolgattál,
Dédelgettél,
Selymes szóval
Becézgettél.