Versek az emlékezésről
Élek, és ez így van jól, gondolom.
A napsütés fátyola kúszik át a dombokon,
Beleburkolózva nem látszik, csak a homlokom.
Lelked már a csillagok nyomán,
csak halványan látom arcodat...
lépteid hallom, és az idő porán
rajzolnék boldogabb napokat.
Robogott a vonat hegyeken, völgyeken,
vissza messzi múltba repített el engem.
Kattogtak kerekek, aztán csend lett végre...
Kastély lehetett régen,
mára csak ócska látvány.
Gerenda sincsen épen,
s az idő könnye kátrány.
Eltűnt szeretők
Kicsiként a szerelem édes, illatos virág,
Ahogy idősödünk, egyre több a tüske és az ág,
Az első csók íze újdonság,
A középsőé nektár, forróság,
De az utolsóé fájó szomorúság.
Áspis marásától szenvedtem,
ám az idő kiszívta mérgét,
már nem nő harag szára bennem,
kiirtottam mindnek gyökerét.
Szemem simogatja képed,
S szívemben újraéled
Titkos érintésed,
Titkos érintésem.
Minden évben pár levél, elfajzott, üres sorok...
Semmibe szállongó, néma, udvarias rímek halmaza.
Aztán pont egy Hungáriára nyíló tetves koszfészekben ismertelek meg
újra vagy elsőre?
Megyek az úton, még nem tudom, merre,
egy kis kavics van a lábam előtt heverve,
elmerengve, gondolkozva lépek előre
búsan, hátha az utat megmutatja nékem.
Mikor kicsi voltam, féltem, hogy nagy leszek.
Nem ismerjük meg egymást, elmegyünk majd egymás mellett.
Fekete szirmokká hervadt hű szerelmünk,
szélruhánk ujján tépett a gond,
harmatjászlunkban végtelennel ringtunk,
csókoltuk kék egünkön fénylő csillagunk.
szétfolyó foltokban látlak
mégis megrajzoltalak
a félprofilod elnagyolt vázlat...
Azt mondják,
változott a világ,
régen más volt:
szebb, jobb, ártatlanabb.