Versek az emlékezésről
Egy világ dőlt össze bennem
De felépült egy új
Ne félj ez csak egy szimpla háború
Azon ne gondolkozz túl sokat
Hogy miért történt meg...
Kicsiny házikó, ahonnan elindult az élet
Kicsiny házikó,
Ahonnan elindult az élet,
A kis faluba, ahol éltem,
Ahova néha
Vissza-visszatérek.
Borongós október, fúj az őszi szél
Susog a falevél, a nyárról mesél.
Forró volt a nyár, nem hozott hűs esőt,
Csak bágyasztó, izzó, meleg levegőt.
Hullnak a falevelek újra.
Mosoly ül bánatos orcámra,
Szívem kertje megint virágozna.
A sírod előtt fájó szívvel könnyezem,
Volt szereteted rózsaszirmon lelkemen.
Bársony takarója ölel emlékemen.
Te születésemtől óvtál, egyetlenem!
Míg gyermek voltam, az esőt csodáltam,
Emlékszem, tátott szájjal az ablak előtt álltam,
Néztem a cseppeket futni az üvegen,
Izgatottan nyomtam neki én is apró kezem,
S hittem abban, hogy a cseppek boldogak,
S játszadozva versenyt futnak, mihez nem kellenek szavak...
Most olyan napok jönnek,
rájuk emlékezünk szeretve,
szívünkben élnek már régen,
mióta elmentek, örökre pihennek.
Ha csak egy perccel tovább ismernélek,
Látnám a szemedben rejlő kéket,
Oh, csak látnám még fényes világod,
Csak tűnne belőlem maró hiányod.
A növény kiszárad, mikor sosem kap vizet,
A szív bezárul, ha már nincs benne szeretet,
Az élet szürke lesz fény s boldogság nélkül,
A lélek szenved egyedül, sír magán kívül.
Újra itt, a sose feledett parkban.
Egyedül ülök a vén, kopott padban.
...A szívem ma jobban fázik, veled oly sok időt tölt,
Bár a ruhám tiszta fehér, szívem koromfekete,
Szívem emlékkel, hiánnyal, gyászkönnyekkel van tele.
...csak nyikorog, zörög,
tompán, sikoltva nyöszörög,
hangja félelmet kíván,
cserben hagyott ország
tankok hada ellen kiált.
A lány
A lány hosszú idő után újra ír verseket.
A Múzsája az ősz hajú fiú lett.
Hozzá, róla írja a verseket.
Ír az együtt töltött, gyönyörű évekről,
benne a szép emlékekről.
Széttárt karú Élet, megkérlek téged,
hogy az emberekkel ne játszd a véget.
Mert annak a hajónak tovább kell menni.
Csak menni csendben, új partot venni.