Versek az emlékezésről
Úgy vágyom újra ott élni...
de szeretném,
ha tehetném.
Vidáman, kacagva nézni...
Mindenért örökre köszönet teneked,
hogy habosra csókoltad felettem az eget.
Szőkéből vörös...
Hazugból őszinte...
Zajból a csendbe...
Elalvó utcai lámpák az éjszakában.
A plakátok arcomba másznak.
Nyáresti zene a fülemben.
Kószáló idegenek az utcán.
Miért jöttök elő, ti régi emlékek?
Nagyapám már nem félt a haláltól.
Szeme a távolban járt.
Ott álltak rokonok, barátok,
Hívták: lépj tovább.
Mi sosem voltunk gazdagok,
Velünk voltak a sóhajok.
Anyámnak viselt kabátját,
Varrás védte tisztaságát.
Szív egy rejtély, ott őriz mindent,
a szeretetet a bánatot, az örömet,
mindent magába zár, az emléket,
kamrája kitágul, elrejt mindent.
Hegedűd hangja
felsír az éjszakában,
oly nyugtató zene
az élet viharában.
Ne is kérdezz! Mit kívánsz tőlem?
Elméd rezzenéseit nem veted papírra, más találja ki, keressen...
Magányba rendezett fekete-fehér holdvilágba réved
Ahol felkelő napnak első sugara
Megérinti szürke hegyeknek ormát,
Ott, nagy Kárpátok völgyében fekszik,
Ó, a szép Magyarország!
Tokajtól északnyugatra
Tállya Óvár - hegyen állott.
Környék már ősidők óta
oly sokféle embert látott.
Adjátok vissza a nyolcvanas éveket,
a Pajtás újságot, a Makk Marcis bélyeget,
nagymama rétesét, a felhőtlen, kék eget,
adjátok vissza, hogy elmúlt, az nem lehet.
Kölyökkoromban a hamvas fűben
hanyatt fekve néztem a kéklő égi
tengeren lomhán úszó nyár-végi
felhőket, melyek lebegtek derűsen