Versek az emlékezésről
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt.
(Petőfi Sándor: Márciusi ifjak)
Édesanya, te voltál a világ nekem.
Megtanítottál mindenre.
Ahogy nőttem, cseperedtem.
A legszebb szót is kiejtetem.
Fáj az emlék eltelt pár év!
Tudom sosincs vége!
Sötét lelkem nyel el mindent!
Esély sincs a fénynek!
Eljöttem hazulról lázadón
otthagyva szülőmet, bátyámat.
Gyere ide, hallod?
Gyere ide, hadd öleljelek egy utolsót.
Hadd vigyem el elemózsiának,
mert ahová én megyek, kelleni fog.
Egyetlen vagyona
a három gyermeke,
bátran adott szava
s csendes szerénysége.
Bujkál a hold rongyos felhők között,
Sápadtan világlik, hunyorog rám,
Sötétlő éjre, némán felöltözött,
Altatóhoz készül álommozdonyán.
Mikor először megláttalak téged,
Hangos nevetésed, szikrázó, kék szemed,
A szívedbe zártalak azon a reggelen.
Bizalom és érzés lassan előtört belőlem.
Az érzés, ami oly titkos volt, és oly igaz,
Szerelem hatalmában mégis rejtve maradt.
Erdei ébredés
Az éj most már csak halvány szürkület,
a madarak dal parancsra várnak.
Búcsút intve hosszú éjszakának,
nyitja csőrét a tollas testület.
Szabad vers az első randi után
Egy lírai káosz, mint búzasörben a túlázott citrom,
- mondhatod, hogy ez neked így unique,
ahogy én is a térdig vizes zoknim intentionel vettem ma fel -,
nem számítva rá,
mi vár a zebra túloldalán a Lehelen.
Minden egyes nap
Veletek ott voltam.
Kosaraztunk, míg tudtunk.
Míg a lábunk megengedte,
Egész addig, míg futni bírtunk.
A látóhatáron vala hat hegymászó
Ha húz a tömegvonzás,
mindig az erőmre hallgatok.
Fagyos tél enyhül látogató széllé,
pár métert húzni még a testet a pihenőhöz.
Réges-rég a kerek erdő közepén,
Ahol nem volt senki, egyedül csak én.
Vándorolt a lelkem a hatalmas fák között,
Majd egyszer csak egy csillagba ütközött.
Szerelmes tavasznak hajnalán
Íródik íróink hajnalán.
Tintával papírra pattanán,
Szép verseik alapján!