Versek az emlékezésről
Ordít bennem a fájdalom,
Ordítson, sírjon, vergődjön - hagyom
Riadva, remegve egy téli hajnalon.
Véget kér, békét, megnyugvást
Emlékszem hosszú ősz hajára,
ott kint a vadonban mélyen
éneklő, érdes hangjára
s a blues-ra, mit a tűz mellett
sírt a harmonikája.
Megállok! Tudom, nem kellene ezt tenni!
Nem szabadna sohasem hátranézni!
Mégis csak állok s merengve élek,
A múlt ott van mögöttem. Félek!
Egy megsárgult oldal,
A betűk csak sorban.
Oldalt egy kis paca,
Az anyakönyv dala.
Lenne még mit mondjak, szépet s jót neked.
Ami rossz volt, elmúlt, s egyszer újrakezdheted.
Az ünnep az éjszakához hajlott,
úgy ölelte, mint szerető karok,
s míg néztem a csillagos égboltot,
az emlékezés messzire sodort.
Ölelnek fákról letördelt ágak,
friss, csintalan szellő karol beléd,
papírra rajzolt felhők is áznak,
hallgasd most tőlük a sors lényegét.
Megvannak a balladák, kigyúltak a fények,
szívekben a szeretet, abban van a lényeg.
Benne mindent megtalálsz, újból a jót látod,
ez ellen már nem győzhet semmiféle átok.
Amikor én kislány voltam,
Nem volt nekem játékbabám.
Egymással játszadoztunk
az udvaron vagy az utcán.
- Régen, mikor gyerek voltam,
Banánt egy évben
- Ugye, emlékszel?
Csak egyszer kaphattam.
Évek után újra elkezdtünk beszélni,
sikerült számomra megnyugvást lelni.
Minden olyan szép s tökéletes volt,
majd minden boldogságom elostromolt.
Az ötvenes évekről
még azt is lehet tudni,
hogy Tápiógyörgyéről
indult el Pataki.
Csendes az éjszaka, figyelem szótlan,
csillagok bújtak fekete gyász mögé,
csak a sötétség ácsorgott ajtómban,
borított fátylat hallgatagon körém.
Édesanyám sodrófája
is emlék. A gyúrótábla
még megvan, de más alakot
öltött: csempemozaikot
ragasztott rá a testvérem.