Versek az emlékezésről
Barnás leveleket tapos már az ősz,
a nap még mutogatja arany ruháját,
csupasz faágak, madárénekek sehol,
ez a nyár emlékeim között itt maradt valahol.
Kicsiny falú végén áll egy fehér ház,
sápadt fényű gyertyaláng nyaldossa ablakát.
Minden este anyám értem mond egy imát.
A gesztenyegurító Grónay-k
nosztalgiájából kiszerettem,
de néha a lehetett vóna itt
szöszöl, zizeg még a zsigerekben.
A Szív bezár,
Az aorta megáll,
Sóhaj száll,
A szerelem sötét völgyében sétálok,
Úgy szeretlek én!
"Voltam fent, s voltam lent...
Voltam kint, s voltam bent...
Voltam egyben, s voltam külön...
Voltam Pesten, s voltam Küllőn...
Egy napsütéses őszi délután
kinn az erdőben egyedül voltam,
bokáig az avarban taposva
ott az életről elgondolkodtam.
Tizenöt éve, hogy kimondtuk - Akarom,
soha nem felejtem el a pillanatot,
tudtuk, az élet még sok mindent tartogat,
a pillantásod simogatta arcomat.
Nem úgy van az kérem, mint ahogy azt elképzelitek.
Gőgös vigyorral hatalomtól duzzadó melletek hiába veritek.
Bár még hiszitek, hogy a fennhangon üvöltött szó a jó,
Mely szikrákat szórhat a nap alatt.
Azon az esküvőn párom tanú volt,
Unokahúgom mondta ki a boldogító igent,
Én már kissé nehezen mozogtam,
A pocaklakó sűrűn helyezkedett.
Lehet példakép tudós vagy államfi.
Akit azzá tesznek a tettei.
Anyák, apák vagy épp pedagógusok,
Művészek vagy kétkezi munkások.
Igen igen kijelentem kijelented
Megtörtént végre életnek éke
Magányt elűző szerelmes szépsége
Együtt lesz mostantól minden ígérem
Ígérted összetart a gyűrű minket
Túl picivel a negyedszázadon,
Jóban-rosszban naponta osztozunk.
Mindennek a fele, megtanultuk,
Mit ér a pohár félig üresen,
Vagy félig tele.
Egy jéghideg verem közepén ülök,
Sajnos beléd estem, kedves verem,
Fejemet a falba verem, felhördülök,
Az élet hogyan lehet ily kegyetlen?
Kezem kezedbe nyújtom
Augusztus elejei tikkasztó meleg,
Péntek esti lemenő nap, ah,
most fontos helyre kell menni,
ma esküt kell tenni!