Versek az emlékezésről
A redőnyöket szél zörgeti,
ablakokat eső veri.
Sok vaku villan, távolról üstdob hangja,
valaki petárdáit durrogtatja.
...Szemeidben könny helyett a parázs -
Úgysem marad örökké oly kemény:
Léte csupán hirtelen lobbanás.
Aznap éjszaka sok volt a pálinka,
muzsika,
elaludtam,
nélkülem kezdődött el a csata.
Több vagy nekem, mint rózsának az illat:
Szíved irántam nemcsak nyáron nyílhat.
Halad a szekér, néha nyikorog,
éhes a gyermek, a gyomra korog,
az élet ily egyszerű, lenni és enni,
s a végtelenen tovább menni,
vándorbotot megmarkolni,
akadékot félretolni,
haladni tovább az úton,
tankolni lélekkúton...
ahol találkoznak az égi óceánok
azon az estén, mint a mesebeli hableány
még szétnézett e földi világban mielőtt
alábukott. teste nem vált semmivé,
lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett
a mennybe.
azóta a parti fák minden sikolyra
ágaikkal a víz fölé nyúlnak,
a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra...
Nem ismertem
mégis olyan
nem ismert még
de elmondtam
azt is amit
eddig soha
megtettem én
nincsen nyoma...
Eljöttem a padhoz, már nem áll, helyén bánatos romok,
ám megvan minden fája, mi egykor egységet alkotott,
most benőtték egyenként részeit burjánzó, zöld gyomok.
Korszakok kínjai nyakunkban
A magány üszke fojtó,
Ezredévek mérge súly
A lelkeken.
Ahogy itthon járok mindig,
Megszólítanak a régi barátok.
Előkerülnek valahonnét, de csak itt,
A felnőttnek hitt biciklik, szánok s a nagykabátok.
Zaj mindenütt. Az utcán és mibennünk.
A régi kor táncai összebújnak.
Reszketve nézik, hogy mi lesz maholnap,
- ritmusba gyűrt, nagy lélekrándulás.
Izzad a város,
mocskos, rühes nyár van,
unottan ballag a vén Panni
új, vasalt, almazöld ruhában,
most egy ilyen nyár van...
...Közel vagy távol.
Teveled végre,
léphetek félre.
felvidéki kitelepítés
Csirából sarjadtam, mint napsütötte termő,
ős patak itatott, fehér fodra ringatott,
fent kéklő ég, előttem a végtelen mező,
zsenge életem szépséget, friss erőt kapott.