Versek az emlékezésről
Egy szép nyári estén
Emlékim kalitkájába zárva
Ott ültem az ágy szélén,
Merengve a messzi tájba.
Eljöttem tőled,
közben az égen köntösként lebeg
egy gomolygó felleg.
Ezerkilencszázhuszonhét tavaszán
Megszületett a nagymamám,
Apja meghalt harmincban,
Elesett a háborúban.
Anyja két kislánnyal özvegy lett,
Sógorához feleségül ment.
Emlékeimben él az az önfeledt mosoly,
Ami képes volt megváltoztatni sorsom.
Attól a perctől megváltozott minden,
Nemcsak te, én is más ember lettem.
Véresre haraptad a nyelvem,
mikor görcsbe rándult a testünk,
s bár éreztem az édes-sósat:
békés volt mégis ez az estünk.
Amikor végigsétáltam az utcán,
Még vakító fényben fürdött a tér,
Aranyló napsugarat öltött magára
Minden ház, amihez csak hozzáért
Búzavirágot rejthet a fény
- feledésbe merült kép -
(kapcsolatot köt az elme,
színek jönnek, mennek
folyamatként önmagukra lelve)
anyám áll a réten,
köténye virágillatos...
Dobai Gábor emlékére
szeretés
azt gondoltad
nem etetés
azt mondtad
lehozod nekem
a csillagokat
itt leszel velem
elűzöd a gondokat...
Régi fotó a kezemben,
ezer könnycsepp a szememben,
elszaladt a sok-sok év,
e fotó bizonyíték.
Magányba szakadt árva-gyermeki szívem;
Ó, te Mindenható, mért fáj ez ennyire?
Mondd, miként tudnám az idő kerekét visszafordítani,
Drága Édesanyám arcát, kezeit magamhoz szorítani?
Szelíd vonásait, mosolyát látni szüntelen akarom,
Bársonyhangját újra és újra mikor hallhatom?
Jártam hegyekben, hol a folyók fakadnak,
Hol a felhők a csúcsoknak szaladnak,
Hol a madarak is ritkábban akadnak,
Hol a tavak is időnként befagynak.
Tudom, nem is érdekel már, de akkor is elmondom,
Talán békés nyugalmadat egy időre elrontom.
Nem tehetek róla, hidd el, te voltál, ki lelépett,
Ne tettesd, hogy neked is fáj, én voltam, ki megégett.
Mikor megláttam,
hogy kerestél engem,
szívem nagyot dobbant
és kalapált ezerrel.
Kihalt már a mező, kietlen a táj,
Szemem a távolban még semmit sem lát.
A horizont messze, mint a végtelen,
De csak megyek-megyek szüntelen.
(ismétlem: nincs ismétlés!
ha még egyszer mondanám, lenne,
de nem mondom, tehát
nincs ismétlés.)