Versek az emlékezésről
Apám apja jó ember volt,
a becsületről őszintén szólt.
Csillagok ültek a vállán, rezdülés sem volt az arcán.
Szorgalmasan jó úton járt,
a Himnusz alatt vigyázzban állt.
Kis sodrású, kicsiny patak,
tetőled nőnek nagyra a nagy tavak.
Hol hideg, hol meleg vized forrása,
úgy változik lényednek sodrása.
Aznap moziba hívta a fiú a lányt,
S ott magába szívta édes illatát,
Kereste a kezét, ölelte a vállát,
Fürkészte a lelkét, kutatta az álmát.
Köszönöm, Matula bácsi,
emberré nevelt, ez nem akármi,
megtanított sok mindenre,
barátságra, emberségre,
de főképp a szeretetre.
De jó lenne sokszor hallani:
Mesélj egy kicsit, papa!
Ez sajnos, nincs így, tehát
Mesélek csak úgy magamtól.
Nem is tudom, kedves, minek nevezzelek,
oly rég nem láttalak, szívem megszakad.
Miként szólítsalak? Mi legyen a neved?
Tanácstalanságomban szavam elakad!
Azt mondják, a gyermekkor szép és gondtalan,
s valakinek megadatik valóban.
A miénk is az volt, emlékszel?
Tekintetem az éghez emelem...
Új időkben régi utakon,
Nyomomban járok, mindig változom.
Öreg ösvény... új kihívások,
Örök reménnyel helyemen állok.
Gyönyörű nő, sokan szerették,
a színjátszás az élete volt.
Azért tombolt az orkán
Két nap oly gorombán
Mert sok volt a panasz
Hogy illetlen a tavasz
Így tél közepe táján
Mire eldöntöttem, hogy többé nem gondolok rád,
és már nem hagyom, hogy eltakarják előlem az eget...
Hosszú abonyi éjszakákon
A nyarakra gondolok,
A tavaszi s őszi bálokon
Újra és újra elandalgok.
Elveszett remény! -
Mondja a belső hang.
Elhervadt a virág,
Szívem szinte jégbarlang.