Versek az emlékezésről
Avagy a kék óriások korszakából
Még mindig vissza-visszatekintek a szépséges múltba,
Amikor még kékek jártak állomásról állomásra.
Sohasem feledem el gyönyörű, simogató hangját,
Amely mosolyra derítette megannyi ember arcát.
Erdélyből jöttem
Amikor úgy hiszem,
mindent megírtam,
s nincs semmi,
de semmi
a tarisznyámban
Kicsordult a könny fáradt, kék szeméből,
ahogy mesélt nekünk régi, átélt emlékekről.
Remegő kezével kopott fabotjáért nyúlt,
felkelt a székből, és csendesen elindult.
Minden nap ezerszer gondolok rátok,
Hisz mindenem voltatok nekem,
Emléketek szomorún szívembe zártam,
Ma gyertyafény ragyog át a könnyeken.
Gyermekként jártam e réten,
hol vidám volt a nyár,
a kis domb csalogatva hívott
bennünket: gurulj hát!
A folyó partján elárvultan
sorakozó kövek,
mint évgyűrűs múltamban
sodródó erek,
egymásra rakodnak
vakolatlan,
zöld mohás kavicsok
mosdatlan serege...
Végtelen sötétség nyugszik odafent.
Itt az éjszaka, megérkezett csendesen.
Megfáradt testem, lassan lemaradok,
te a köröket már nélkülem futod.
Néha még visszanézel
s felém integetsz valahol.
Már nem a régi
Illúziókba veszett napsugár,
Mikor úgy hiszed, a boldogság az, mi rád talál.
Élénken élő érzés, mi feszít ketté!?
Vele változik a zaj halk börtönné.
odalent a vízen egy csónakos kereng,
- vajon mit keres - egy régi álmot,
- mit felejtett elme - vagy egy kicsiny kuckót
vagy egy szigetet, (és) csak merengek
Emlékszem, remegő kézzel fogtam át szép derekát,
S hozzá reszkető térddel topogtam egy-két-hát...
A társas magány nem víg operett,
ebben egy szereplő sem nevet.
Akár az összeláncolt elítéltek,
tengetitek életetek.
Valaki követte annak útját,
ki félrelépett.
Valaki fogta magát, és azt az életet, mit ismert,
mindenki szeme láttára darabokra tépte.
A jövőbe repített, mi azóta nem változott.