Versek az emlékezésről
Emlékezzél a régi időkre,
ne változtass semmit meg belőle,
hirdesd mindig csak az igazságot,
ne legyen már zsebedben a zálog.
Dinoszauruszcsorda vándorol
Komótosan, lassan cammogva.
Nyomukban egy sárkány lépked,
Hosszú farkát felcsapva szökdécsel.
Titkos, suttogó hangok a fülekben,
zizegnek a régi, őszi kórók,
ami elmúlt, nem lehet feledni,
mert jön, ébresztget, éltet, simogat.
Élni akart, áttörve a tél jegét,
zsenge szárból kidugta fejét,
mint szüzek szelíden, tisztán
ábrándozott a tavasz titkán.
Itt vagy hát, március? Ünnepel a népünk.
Megbocsájtást mindig múltunktól remélünk.
Kokárdás emberek a Múzeumkertben,
megváltásra várnak szép történelmünkben.
Vagyok, mert kell, mert nem ismerek mást,
és tudom, ti is így voltatok ezzel.
Sokszor tűnődöm, mit mondanátok
egy-egy döntésemről, ha még mindig
látnátok mindennapi vergődésem.
Lassan múlik, de gyorsan telik az idő.
Hagyj, üldözz és kerülj
Hagylak, üldözlek, kerüllek
Messze menj, menekülj
Fuss, szaladj, ne tétovázz
Int a Duna-part, gyér, lombtalan fák,
gályán ülnek a sápadt álmok.
Mint könnyű szivarfüst, száll a pára,
nyomod lépik új vadászok.
Láttam elhomályosulni tekinteted,
mikor a nappalok éjszakává lettek.
Mi csak számoltunk,
egy, kettő, három...
és csak így tovább,
nem tudtuk, mit is,
nem tudtuk, miért.
"Hangok ömlenek a zongorából,
mint illatos teából száll a gőz,"
gondolat kalandozik a mából,
mereng fájdalmon, mit hozott az ősz.
Piciny falum, hazajöttem,
tapostam az utad.
Befogadtál, felismertél,
áldott ez a tudat.
Epekedő honföldnek szagát nem érzed,
mit az eke kifordít, csontok hantja előtted.
Dolgozol, a látvány tisztára felkavar,
pusztulás végbement, az idő elkapar.