Versek az emlékezésről
Volt egy csapat, emlékszel?
Álmokkal és tervekkel,
Reménykedve, bizakodva
Nekivágtunk álmodozva...
Elmentél csendben, halkan.
Űrt hagytál a lelkemben.
Hiányod pótolhatatlan,
fájdalom ül a szívemben.
Sors írta
Virágos mezőknek látványától
száll, repes, vidámodik lelkem,
ez a színes kavalkád, ahogy itt
fest szebb és szebb csodát nekem.
Boldog gyermekkor, szőke fürtű hullám,
Lengve lengedezett a fejem búbján,
Csodálva néztem, de sok tarka virág,
Hittem, hogy szép, csodálatos a világ.
Bal kezeddel megállítasz, de közben
a jobboddal vidáman integetsz,
egyik pillanatban még rám kacsintasz,
a másikban gyanúsan méregetsz,
hirtelen elrohansz, és két perc múlva
máris hallom közelgő léptedet,
ismerős minden szó, kép és mozdulat,
megtörtént mindez, igaz nem veled...
Nézem Sástó tavát, s nem tudom, miért fáj.
Lelkemben halódik a tükröződő táj.
Mozdulatlan tükörben színdús ősz ragyog,
Bennem az elmúlás visszhangja háborog.
Jövő
A régen múlt, eltakar,
Kis ágyikómban a paplan betakar.
Nem gondolok rád, de mégis veled álmodom,
Oly szép, Igaz se volt, bánkódom.
Fehér szirmok ciklus
Átszűrődik a komor, sötét, bársony
Vásznon az elhalkult szavak
Sorokba rendezett vonala,
Míg a szél tépázza a kihűlt tájon
A fákat - mily néma holtak! -
S a hang félő - mint egy vak zongora.
Te ott vagy,
Ahol minden nap egy álom.
Én ott,
Ahol csak az emlékedet látom.
Harangoznak, harangoznak.
Bronz zenére fogy az élet.
Gyülekezőre kongatnak.
Toronyból a denevérek
Olyan ló volt az a sárga,
Hét határban nem volt párja.
Nagy sörénye, hosszú farka,
Csillogott a napfény rajta.
Kicsiny felhőt láttam a nap közelében,
Csak nem te voltál, s bolondoztál éppen?
Gyenge kis fuvallat orcámat simítva,
Néha belecsípve, kicsit megpirítva?
Hadrendben történések-nevek.
Nincs tülekedés. Várnak sorukra.
Emlékkép... mint homokszem pereg.
Ennyi maradt csak idős korunkra?
Gondolatfoszlányok
Hová lett arcod mosolya, mondd, hova?
lépteid bűvös, kopogó kis zaja,
az est varázsa, szerelmed ostora,
tested illata, csókjaid zamata...