Versek az emlékezésről
Bújócska értünk
Keresd meg a szívem, elrejtettem tőled,
És ott van, ahol csak keresve találsz rá.
Ott van, ahol a legszebb fák lombjai felett
Esőfényben éri őt az élénk szivárvány.
Távolban a tábor, nyöszörög a hó a lánctalptól,
S csonthasító hideg süvít a távolból,
Messze van a tábor, közel van a tábor,
Itt van a tábor, csak az otthon van távol,
Amerre fagy-marta szem ellát, fehér, aléló homály,
Szólnál... szólnál, mielőtt dermedt csonttá változnál,
S már süvít a harckocsik zaja,
A fagytól nemérző fület már nem kínozza...
Néha valaki meg tud bántani, megszűnik minden fájdalom.
Amíg valami miatt újra azt érzed, és ezután minden visszatér, minden világ,
minden fájdalom, minden pillanat.
Hogyan is érthetnéd meg, hogy honnan jövök?
Szomorú emberek jönnek-mennek,
"Mi fáj nekik úgy vajon?" - töprengek.
Két lábon járó eleven szürke,
siet, járkál fel-alá, jó fürge.
Átvitt értelem 23
Szemezgetném a porszemeinket,
és kimosnám talán, mint inget,
távolba incselgő fénnyé avanzsálnám,
ha azt gondolnám, hogy még vár rám
Dédszülének minden kincse
szép, faragott szekrényébe
rejtve lapult kulcsra zárva,
hogy láthassam, ó, de vártam!
Világvégi konyhájában
térdig vízben állva
aranyhalakkal beszélget
Cook kapitány lánya.
Dicsőn zengett a harsona
mikor messzi földre vittek,
és te úgy mentél, katona,
hogy a gyáva urak küldtek.
Drótkerítések mögül szöknek a gondolatok.
Otthoni nap melege olvasztja Appell* jegét.
Szerencsés János (Szerencses71)
Ma reggel a szemedbe néztem,
jó érzés kerített egyből hatalmába.
Furcsa bizsergés járta át testemet,
éreztem vállamon a törékeny kezed.
Ódon utcán ballagtam céltalan.
Nyugodt, háborítatlan délután volt.
Szeretem az ilyen alkonyatba hajló,
már nem délután, de még nem este,
időlebegéshez hasonló állapotot.
Kifényezett gondolatok hónalj
várótermeiben kezekkel átfont,
vak hitben támolygó emberi sarj,
sekély vízben hányadszor lelsz zátonyt?
Gondolatok Petőfi Sándorról
Csak azért, mert verseket írok,
Jómagam költő még nem vagyok.