Versek az életről
Padlóházak hült kövén,
bantu néger üldögél,
emlékezik régi nyárra,
kávéízű Afrikára
Gondolatok... karácsony éjjel... a szerelemről...
Gondolkodtál már azon, hogy mi a Szerelem?
Hogy ki iránt érzed, s ki az, ki arra érdemtelen?
S mikor életünk útján sokakkal összefutunk...
mi az, mi eldönti, hogy velük mire, s meddig jutunk?
Ötven éve volt, amikor
kimondtuk a boldogítót.
Éldegélünk, ahogy tudunk,
együtt kelünk, együtt hálunk.
Költő, ne jajong! Hogy foganásod hajnalán
föléd hajolt egy rossz arcú, koros sarlatán,
s port kevert, valami rontásfélét mormolt.
Mégis itt vagy, élsz, nem riadva sanyarú sorstól.
Születéstől a születésig
Volt idő, mikor elfogult voltam, s parancsra némán feleltem.
Így van. Ellentétre némán, s magamban szenvedve nevettem.
Járt az idő, s én csak melankolikus képet láttam helyettem.
Fájt a mérték, és én csak azért is a jövőmet feledtem.
Állok az Istennel szemtől-szemben,
Kérdezem, hogy mi nincs rendben,
Életem, mint puha bársony fodra,
Lélegzetet vennem enged
A fényem mögött árnyék lapul. Az árnyak mögött vágyak,
Mindenhonnan vakok lesnek. Tudják, ott vagyok... De mégsem látnak,
A vihar után várlak! A napsugár most nyarat hoz,
Engem kiütött a valóság, és nem tértem még magamhoz!
Nehezen alszom, gondok nyomják vállamat,
A teher, mit rám raknak, földig húzza hátamat.
Napról napra több a munka, nincs pihenés,
Munkádért egyre kevesebb a fizetés.
Nem mutat arra semmi égi jel,
hogy álmodban a Nagy Látó figyel.
Szemed alatt ezernyi szarkaláb,
ne add fel mégse, menned kell tovább.
avagy meséljek még?
Kicsiny vagyok, s gyönge,
Nem idevaló, röpke
Látogatásom, létem,
Most ér véget.
Márton napi elmerengés
Már megkerget minket az őszi szél.
Sejtelmes ködfoltok mögött a lámpafény
Tompán ragyog.
Mégis átvágva a tejfehér utat
Homályosan és sejtelmesen,
Hívogatón a pincék felé mutat.
Bombákat rejtettünk el a városban.
A bérházak poros, halálszagú pincéiben,
Köztereken, ahol kedvenc számainkat
Énekeltük lerészegedve,
Gyorséttermek mosdóiban,
Ahol csokifagyiba mártott sült krumplival dobáltuk
A hangoskodó társaságot.
Kavarog a múlt, mint a csillaghalmazok,
lét történetének apró sziporkái,
benne a halandó ember oly parányi,
hunyorog a fényben, tétován andalog,
helyét és idejét megérteni véli,
mikor jelenébe eltalál valahogy.
"Aludni kéne. Álmodni gyönyörűt,
hol tündérek tánca szívembe hozza
napsütötte partok arany fényeit."...
Egy kávé a kávéház teraszán, az mindig új ötletet ad nekem,
de most csak itt ülök és az utolsó korty kávét is lassan lenyelem,
az ötletre várva nézem a körülöttem forgó, siető embereket,
és egyszerre csak úgy éreztem, hogy valami az asztalról leesett.