Versek az életről
Barátságot sose kötök a csenddel,
bulizáson kívül semmi más nem érdekel.
Tőlem hangos szinte az egész ház,
ha elkap engem a partiláz.
Fájó évek, mindent takaró festék,
bádogra karcolt, körmös sikoly,
az élet nem vállalja tettét,
mert testét már sok heg borítja,
a bűn mindent vitt és letipor...
Az emberi lélek olyan, mint egy gyertya.
Könnyen eltörik, és nem lehet felállítani újra.
Van egy közeg, mely magával ragadott, húzott a gonoszság útján,
Mondtam olyat, melytől tükörképem megrepedt.
Így keresem most régi utam,
Meg szeretném találni önmagam!
Adja Isten, hogy lássak Napot ragyogni,
forró könnyeket földnek tudjak eresztni. `
Szomorú fűzt` esővízben fürödni,
szívedben égő szerelmet felém dobogni.
Kicsi szívem kicsi kertje,
Kicsi kertje szépen vetve.
Szeretettel körülvéve,
Boldogság a közepébe`.
Meglehet, mikor végül
ránk bukkan a várt öröm,
balgán űzzük el - közöny
hétfejű démonja ül
szívünk trónján,
csalódás koronázta,
megannyi tett, szó gyalázta
életpalota folyosóján.
A világ pontok között a semmi,
vágyakból és gondokból csomózva.
Az igazat oly nehéz kibogozni,
míg a lényegest az idő lopva elorozza.
Kiszáradt tómeder alján ücsörgök,
Itt várom, hogy leteljen időtök.
Szívemnek csúcsa most jéggé fagyott
Gondjaim ablakát árnyalja köd
Elmémnek java bár nem elhagyott
Magányom kertjében rögös a föld
De jó lenne
A reggeli harmattal ébredni,
A felkelő Nap házában otthonra lelni,
A pacsirtát dalra fakasztani,
S az erdőt kacagásra bírni.
Talán nincs semmim, amivel ebben
a roppant térben elétek álljak,
eldúdolván nektek az örömöt,
hogy szívetek ne nyomja a bánat...
Pont egy parányi pont.
Ezek vagyunk mi, emberek,
kik létezünk egy olyan helyen,
ahol az élet és vele együtt
a természet az úr.
Ó, ha vízcsepp lehetnék,
boldogságban merülnék
kis pataknak sodrába,
végig folynék országban.