Versek az életről
Vénséges vén, szálló idő,
áruld el még, hány esztendő
van előttem, hányat lépjek,
milliót-e, vagy még többet?
Kérdezik néha. Hogy vagyok?
Mondom ilyenkor. Jól. Igen. Jól vagyok.
De nem hiszem el, hogy ennyiszer mondom el,
ekkora egykedvűséggel.
Jókedvemben!
Legyőztem bénulást,
sok-sok veszteséget,
légy a múlté, baj s bú,
nyereségem: ÉLET!
Jogom van leírni, hogy: ürülék,
látni mindazt, amit átél az Ég.
Lassan eszmél, öntudatra ébred
földben a mag.
Valahonnan mélyről újra érzem az
életet, a halál kultúrája lassan
betemet.
nem olyan, mint az Isten,
hogy megkérdjék;:mért is kezdte,
de Ördög sorban álló,
hát dolgát gyorsan végezze,
de ennyi búja és öröme
segít-e, sír-e, könyörög-e...
Harcból áll az élet,
melyben van sok élethelyzet.
Írok verset mindenkinek.
Neki, neked - mindegy, kinek.
Elolvasod, már megérte.
Ha nem tetszett, nem kár érte.
Változik a világ, én is változom,
Belülről kifelé haladok én is,
Mert most itt az idő magamba nézni,
Mi nekem nem kell már, megtalálom.
Beárnyékol romlottsága,
úgy ered el könnyem,
zivatarként lerombol,
zaklatott lesz lelkem.
Könnyek közt síromnál ne állj,
nem vagyok ott. Lelkem messze jár...
Szeleknek szárnyán szállok én,
követlek csillogó hópihén,
szitáló langy eső neszén.
Én olyan vagyok, mint minden ember,
laza láncszem, egy por s egy őrület,
egy fény, egy árnyék, egy céltalan jel,
egy hidegség, egy forró hevület.
Rád vágyva iszom a semmi levét.
Ízlene, ha kortya alkaromra folyna.
Fenékig lenne terhes az asszony,
Szemem szülné gyönge kozmoszra.
Istenlátás
A hitben égek,
Istenem, szeretlek Téged.
Ha csillag lennék, ragyognék az égen,
elámulnál titokzatos fényemen,
de csak elveszve bolyongok az éjben,
kétségbeesve keresem a helyem.