Versek az életről
Ki vagyok én? - Kérdezem.
De a kérdésemre senki nem felel.
Vagyok a kezdet, vagyok a vég.
Vagyok a végtelennek tűnő szakadék.
Emlékeim közé nem verek több éket,
Nem hagyom, hogy lelkemből kimenjen az élet.
Elindult, nem nézett hátra,
nem volt neki már hazája,
sem otthona, sem párja senki,
a városba akart menni.
Próbáld újra...
Egyedül vagyok és várom, hogy végre hívj,
Mondd el, mi is vagy te valójában, vagy írj,
Figyelek nagyon, de nem hallom a hangod,
Szeretném, hogy végül levedd azt a maszkot.
Mint sokszoknyás nagymamák ölébe ülni,
Olyan volt régen a kemencéhez bújni.
Téli estéken a szélére húzódni,
Petróleumlámpa fénynél meséket hallgatni.
Vég nélküli, baljós ébredések,
Pókhálók meg szétfolyt sör
A halál nélküli létezésben.
Egy zsemlyének, mint tudjuk, két oldala van,
az nem, mint gondoljuk, a jobb és a bal,
egy zsemlyét kettőbe vágja az ember,
legtöbbször úgy osztja el egymással.
Szerelem
Ősz van, s lassan itt a tél,
Szívemben örök nyár,
A tűz benne érted ég.
Záporként hullik az eső,
Elmosva az út porát.
Ameddig dobog a szíved, addig élsz és létezel,
ameddig dobog a szíved, addig nézel és lélegzel,
ameddig dobog a szíved, addig érezhetsz, szerethetsz,
ameddig dobog a szíved, addig csalódhatsz, gyűlölhetsz.
A szürke fátyolos ködben
Villám haragja a csöndben.
Dühöngő a tüzes mennykő,
A hang dübörgőn ijesztő.
Hány inger ér, amíg meg nem tanuljuk
Ízlelni jól a lét ezernyi ízét?
Édes, álszent bókoktól émelyegni,
Kincsként fogyasztani a forrás vizét.
Az ereimben óriási vihar tombol,
Minden várat összevissza rombol.
Elsöpör minden álmot és jót,
A tomboló tengeren hánykolódó hajót.