Versek az életről
Olykor nagyon nehéz az út, amin jársz.
Csak a remény örök.
Miközben egy újabb csodára vársz.
Sok-sok por és kevés méz,
édes öcsém, hova mész?
A tömegben állok egyedül,
Miért érzem magam elveszettül,
Emberek közt vagyok,
Mégis idegen vagyok.
Nem hathat rám külvilág hatalma,
Szép szavak mögé édesült mosoly,
Érzések szállnak, hagynak magamra,
Keringőznek, mint fakó füstgomoly.
Harcot feladni kellene most már.
Kit érdekel, mit gondol a világ.
Együtt a bánatban,
Örömben, harcban,
Minden pillanatban,
Összes gondolatomban.
Csillogtatnád még egy kicsit,
hiszen olyan kevés volt benne a fény.
Azt hiszed, az idő elszaladt, és nincs is már remény,
hogy megmutasd magadat.
Nézd, mennyi virág a réten!
Van közöttük némi dudva.
Te hátrakötött kézzel élsz,
s én is folyton megalkudva.
Azt mondják:
Jobb, ha magányos vagy életed végéig,
Minthogy rossz emberek társaságában legyél egy napig.
Ott voltam már akkor, mikor még nem is éltél,
Ott voltam már akkor is, mikor megszülettél,
Gondoltam rád, formáltalak, anyaméhben gondoztalak,
Sorsot írtam számodra, hogy a romokból felépüljenek a falak.
Tömeg vagyok a térnek közepén,
mindenki tudja, te vagy itt velem,
egytől egyig lóg bűnnek kötelén,
kereszt-hordozni nincsen emberem.
Mikor ott álltunk fent a Hargitán
Lelkünkben boldog érzéssel telve,
Ott az Isten igéje szólt hozzánk -
Megnyílott, tárult az ember lelke.
Mindig a végtelenből jöttél,
Persze mindig kis időre meglepetésként.
Ha kértem, meghallgattál,
Majd mint múló álomkép, továbbálltál.