Versek az életről
Messzire volt a part talán.
Kerestem sokszor újra az utamat már.
Ébredtem már sírva, gondokban úszva.
Keresem az utam, de sokan hibáim nézik.
Nézz fel az égre, ott van egy ország,
benne elrejtve az első oltár,
ott kapja keresztjét földi útra
minden vándor, cipelve a sorsát.
Kinéztem az ablakon - mondta.
Az ablakon, amelyen víz folyik.
Vastagon és erősen csapódik -
a szél miatt. Miattad.
Mit tegyek, ha elfogynak a szavak,
Ha szólanék, de nincs, aki meghallgat.
Egyedül önmagamba nézek,
Nem látom a jövőt, a kiutat, a hitet.
Látod, én keveset látok.
A világ sírján halott virágok.
Látod, én keveset látok.
Utat fonnak lépteim, s elveszik a tájban,
hátranézve rám mered a távol gondolataimban.
Leülök s mozdulatlanságba kulcsolom kezeim,
nyitott szemmel nézelődök, idézem emlékeim.
Jó ha tudod
Nem kellene mindig
okosnak lenni,
és csak a szépet
mutatni mindenkinek.
Dermedt, hideg reggeleken
arra gondolok, milyen szép,
milyen egyszerű
és sokatmondó a csend.
A bensőség virága szirmot bont,
aromája a lélekbe oson.
Piros és rózsaszín kavalkádja
az egész lényt így elvarázsolja.
Elfáradt a költő, kimerült az író,
int - Ennyi elég! - a mennyei Bíró.
Szavak megtorpantak - áll a rím -
most az Úrjövet várakozni hív.
SzentKarácsony éjjelén, minden elcsendesedik,
nem zenél a hó, a jég,
a kicsik a karácsonyfa alját lesik.
Karácsonyfán szaloncukor, díszes gömbök s egyebek...
szívünknek csak egy a fontos, az Otthoni Szeretet.
Éjjel az erdőszélen gondolkodóba estem -
a korai sötétben lassan önmagam kerestem...
Új napra virradt a Duna parti Napóleon
Vad lírát éneklő
Nagyhangú bariton
Régi szót kiáltó
Langymeleg színészóriás
Mered a balkonon
Babarcú pojáca
Hipokriták Krisztusa...
mintha szúrna egy kés,
olyan ez az érzés -
hideg és kegyetlen
látvány a szememben
Miért vagyok e földön, e zavaros világban?
A kavargó gondolatok érzelmes labirintusában?
Miért vagyok még itt és nem a békés másvilágban?
A választ csak az tudja, ki járt már a halál kapujában.