Versek az életről
A múltat nem változtatja meg senki.
Mi akkor megtörtént, az már véget ér.
Lehet rossz, jó, szomorú vagy vidám.
Éld életed tovább, de ne félj hibázni.
Valami elveszett, vagy csak a szívem, az mi megveszett.
Hogy nincs többé, csak foltok, nyomok, értelmetlen romok.
Nulla vagyok. Csak egy névtelen senki.
Szürkék városának halott lakója.
Az, ki azért van, mert nem mer nem lenni
Vad tenger zátonyra futott hajója.
Itt ülök némán, s hallgatok,
Hogy belül mi van, tanakodom,
Annyi az élet göröngye, nehezen lépek előre.
Hogy a múlt bennem sebet hagyott,
A jelen bajaival fájdalmat könnyen fakaszt.
...Együtt tárul fel újra,
Nélküled hervadó szépség e táj.
A robogó vonatablakból néztem
a szélsebesen távolodó, tovatűnő tájat,
akárha múltba vesző pillanat,
melyről biztosan tudod, a következő
már sohasem lehet ugyanaz.
Én már nem kereslek,
hisz itt vagy velem,
tudod, el nem feledlek,
nem leszel kiégett elem
A telet űzted, hoztál tavaszt,
újra ébred a természet,
virágok bújnak elő a földből,
madárdal tölti meg az erdőket.
Tört szívem szüntelen szűnne szűnni verni,
Bánva-vágyva vágya ravatalra menni,
Lehunyni örökre üveges, zöld szemem:
Egyszerű koporsóban egyszerű tetem.
Homályos a szoba,
pók mászik a falon.
Gyertyaláng nyöszörög
a kopott asztalon.
A fiatalság messze, távol rohan,
az idő elszáll szorgosan,
a szépség, mi egykoron arcunkra ült,
múló feledésbe merült.
...Csak ülni fogsz a sötétben, szemed előtt fürge táltos.
Ha pletykát hallasz, tedd be a pletyka-dobozba
Még akkor is, ha a tréfa nem rólad szólna.
Vörös félhomályban, behúzott függönyök mögött
még érzem a kései nyár fáradt melegét.
Állapotom ócska, de erényekben gazdag.
A szobámban a téglák vörösek, de az álmok már szürkék.
Újra Rád nézek s látom,
Hervadásnak indult világom...
Bús, babonázó bókokkal,
Szívemet befontad pókokkal!
A bolti dolgozó is ember,
Tele van a szíve
Neki is sok érzéssel
És néha sok stresszel!