Versek az életről
Az égbolt
Ez az ezernyi csillaggal pettyezett,
Végtelen sötét vászon.
Bukszusfélék virágzanak a téren,
Elkerítik a zöld füvet szépen,
A kutyáknak is van hely,
Csak rám ne rontson egy,
Kettő ugatja a madarakat,
Egy meg hallgat,
Inkább csak szaglászgat,
A galambok sem olyanok...
Rügyek és szirmok nélkül, üresen zihál,
amennyire csak üresnek érezhető egy faág,
mintha béna lábait verné egy világszép leány.
Lásd, zuhog százezer aprócska, halott szirom,
kifoszlott, csontfehér zubbony illeg a világ fogasán,
a menny csak vasalt gallérjába hímzett tériszony,
komor sötétség szivárog gyűrött gomblyukán.
Sétálok a nyári napsütésben,
bárhova nézek, a látvány megragad,
a szeretet festi bennem szépre
kanyargós utcán a kopott falakat.
Elült a szél, kókad a vitorla,
hajót csak a tenger áramlata hajt.
Mit nem adnánk, egy motor, ha volna,
és messze elkerülhetnénk a bajt.
Nézem az eget, és látom,
az idő lassan elmúlik felettem.
A felhők jönnek s mennek,
De csak egy árnyék van mellettem.
Sok-sok média
teljes súlyát beleadva
ekéjét mélyre nyomja.
Érzem, hogy eljön az az Áldott Pillanat,
amikor az ember nem vív ádáz harcokat,
amikor a felnőttből lesz ártatlan gyermek,
és akinek fejére Fénykoronát tesznek,
s akinek a tudata gyerekből lesz felnőtt,
és aki a kék égen már nem lát viharfelhőt,
a szemében csupán csak az öröm könnye csillog,
s akinek a testéről eltűnik a billog.
Itt vagyok a tizenhét éves kor küszöbén,
szinte már a felnőtté válás legelején.
Bizonytalan vagyok, hogy készen állok-e már
mindarra, ami a felnövéssel együtt jár.
Tudtam, hogy nem fog menni,
mégis magamnak akarlak.
Kellesz még mindig veszettül,
most más karjaiban alszol majd.
Nem hiszem el, hogy nem
hiszed el, amit mondok...
A tökéletesség csak egy múló állapot.
Egyszer fent, s egyszer lent,
Most éppen fent vagyok,
De meddig környékez ez a fenséges állapot?