Versek az életről
Az életet nem remélni, élni kell,
nem a tegnapot válladon cipelve,
a ma, ami most itt van előtted...
Ha azt hiszed, csak egy homokszem vagyok a tengerben, nem ismersz igazán engem.
Víz alatt és víz mellett csiszolódsz a hullámok terhe felett.
Az emlékezet, mi megkopott,
már nem pörgeti vissza a szalagot.
Úgy alakítod az életed, mint az agyagot,
Te hány sávban rögzíted az anyagot?
Az élet gyorsan tovaszáll,
s mi hisszük, van bőven időnk,
tévedésre rádöbbenünk,
ha visszafele tekintünk.
Pironkodik a mező,
pipaccsal van tele,
csakis a tájfun
lehet az ellenfele.
Hej, ember,
kéne még egy szó az életről,
mielőtt eltűnik a hit a véredből,
bízz magadban, hogy kitörj az örvényből,
Hej, ember...
Embertársam, kérlek téged,
Ültess fát, ahova csak fér,
Árnyéka mindent megér,
Hisz tudod, a fa levegőt cserél.
Arcátlan aggályodnak argumentuma alacsony,
Álmodozás, áhítatnak árnyékában állhattál!
Béna, balfék, barom - bijekciót beléjed, bizony!
Cincoghatol: cafatokra céltalanul cibálnád!
A mélyben kezdődött minden
S a mélység ölel majd át
Magába szippant és vége
Mint erdő a napsugarát
Vártam rád padon ülve,
Vártam rád padon ülve -
Levetkőzve sorsom,
Úgy néztem rád.
Az élet olyan, mint a sakk, mindig meg kell fontolnod, hova lépsz, és kivel.
úgy hagyta
mulandó a lelkesedés,
aminő az álom,
meztélábak cserélődnek
hetedhét virágon
A szabadság jelképe a sas,
megkötözött gondolatokra ne hallgass.
Elmondatott ezer és millió szó,
Hangzatos, szép és reményteljes ígéretek,
Fohászok, imák és kiáltások,
Isteni csendben elsuttogott vallomások,
Súlytalan, lebegéssel telt vágyak...
Nincs egyforma sors, de eltúlzott a véglet,
idill vagy borzalom, de csak egy az élet.
Megnyílik a földön, létezik a pokol,
ha Istent játszanak valakik, valahol.