Versek az életről
Mi megy bennünk végbe?
Beváltod a sorsod,
Az élet adott bort, sót,
Szerelmet, még ha nem is kerested.
De néha meglested.
Ma rám süt a nap
ezer fénnyel,
csillogó sugarakkal,
szikrázó fénnyel...
Sáros, törött cipőm talpa,
Már annyi mindent megjárt,
Ha mesélni tudna, csak azt mondaná:
Ennek mindig minden fájt.
Az éjjelen csend ül.
Mindenki nyugodt.
Egy ének felcsendül
És továbbfutott.
Vezess a Fénybe
A sötétből, Uram!
Adj nekem erőt,
Hogy megértsem utam.
Árván maradt élet XIV-XV-XVI vers
Eltelt öt év sok szürke árnyalattal.
Szomorú és néha vidám nappalokkal.
János kitűnően tanult az iskolában,
De helyét nem találta a nagyvilágban.
Eldobtál, mint egy koszos rongyot,
megpecsételted vele sorsod.
Végtelennek tűnő alkonyatvarázs
bódulttá teszi lelkem,
minden egyes szó segít
a végtelenre lelnem.
mikor már nem hat meg
a hátamon súrlódó halál hangja sem
nem fáj csak édes kísértés az éj
egyetlen órát kértem
de istent sem hatja meg
az egyre közeledő veszély
egy csepp a nyelvre...
Egyre nagyobb, tágasabb a házunk,
Egyre kisebb, távolabb családunk.
Kényelmesen, bútorok közt élünk,
Mégis zajos munkahely az ékünk.
Ritkán moralizálok nyilvános körben,
De érthetetlen, e tisztességes népben
Hogyan gyűlhetett ily óriás indulat,
Hová, miért veszett a békés hangulat.
Életünk magában hordozza,
ahogy a nappal az éjszakát,
az elmúlás hangtalan dalát.
Tanulom az élet iskoláját híven
Leckét veszek tőle mit naponta ád ingyen
Mert nem fukar
Az én életem is múlhat egy mondaton,
amit félreértek, és nem tudhatom
a szavak mögötti csendet, a lényege(s)t -
igen egyszerű, mégis hihetetlen
Nézd a csörgedező kis patakot,
domboldalon a kankalinvirágot,
zöldellő fű közt sárga virágát,
hogy simogatja a szél a fűszálát!