Versek az életről
ma
befogtam a szán elé a szívem
nem hajt már semmi olyan
ami eddig
szétosztogatom magam
kucsmám cukorsüveg...
Egy akkora tüzet kellene rakni,
hogy ne aludhasson ki soha,
a jövőnket is bevilágíthatná,
minden kis utat megmutatva.
Bágyadt kékség ül a tájra,
csendesül az ember lépte.
A szekér is hazatalál
kerekeknek ütemére.
Sötét van és csend,
csak a lélegzet zenél.
Figyelem, hogy áramlik a levegő
ki és be, tüdőm éled,
majd új erőre kap.
Mikor eljő az utolsó perc az életedben,
talán azt gondolod, minden rendben.
Ez az élet sora, hogy a lélek elszáll tova,
mert várja egy másik otthona.
Pedig annyi mindent tettél,
de volt, amit nem értettél.
Fáradt sugarakat nyög magából
A vén, lángoló óriás
Mindent elűzött már magától
Pedig festett képe patinás
Keseregve vonszolja magát
Keresztül az ég kékjén
Romba döntve galaxisát
Elégve mindennek a végén...
Ha átérzed, mit más érez,
Nem mondhatod, hogy nem érted,
Ha nem érted, tévúton jársz,
A saját felfogásodba értelmezed,
Gondolj bele,
A te felfogásod más...
Az idő betör,
Átszalad a falakon,
Átlépi a küszöböt,
Mindent birtokol.
1.
Ez az ember vagyok én. A ruhámban
Szerelmesen, repülő rímeim
Között, hulló, haldokló tincseim
Fölött, újjászülető ámulásban.
Üvöltve jöttem erre a világra,
éjszakák türelmét meggyötörtem,
de békültem jóság szelíd szavára,
ha nyűgömmel hozzágömbölyödtem.
Szoborrá dermedve emberré válni
Szoborrá dermedni s lassan elhalkulni,
Megdermedni, s lassan, szép mozdulattal kihűlni,
Kővé válni mindenestől, s dermedni, a vér is egyre sűrűbb,
Belőle a nyüzsgő víz hígsága ürül,
Sűrű s alvatag, sötétül s nyeli az ütemesen dobbanó zajokat,
S kezeket nem nyújtani többé,
Így válik a nyüzsgés s a fény köddé,
Szoborrá válni egy tán méltó ítélet által...
Bölcs tanácsok egy tanácstalantól
Megkérdeztem magamtól, hogyan is folyik az élet.
Ha most születnél, mit mondhatnék neked,
Hogyan is kéne élned.
Aztán rájöttem, hogy a legrosszabb tanácsokat választanám,
Ha az élet kacifántos szimfóniáját magam boncolgatnám.
De azt hiszem, mégis meg kell tennem,
Csak ebbe a szedett-vedett versbe rejtem.
Körülöttünk a világ most ordít,
A valóság gyakran torzít,
Szívünk csak tompít,
És a fájdalom pusztít.