Versek az életről
Belülről sír a lelkünk gyakran,
hogy boldog legyen a világ,
mert tudja, milyen, akinek van,
akinek nincs, az még inkább.
Ha bántón gyűr a tér - magadba roskadón,
Mivé lehetsz vajon - múltadban omladón,
Foton-magad talán bármerre elcsigáz,
Ám higgy, lehet, ez út, mi biztos, rád vigyáz...
Lelkem száll, vágyam száll
tengerek partjára,
ott, ahol kék víznek
fodroz a hulláma.
Megszületett három gyermek
s ma úgy élnek, hogy
egymásnak idegenek!
Örökölt láncaink közt vergődve,
S olykor hibát múltunkban keresve
Fekszünk a porban, sárban, a magánnyal szerződve.
Jelenünk, jövőnk miatt halkan kétségbeesve.
Megyek az úton, nézem a mezőket, réteket,
sok kis vadvirágot s felettük a méheket.
Nézem zöldülő földünket, mi kenyerünket adja,
éppen nyuszicsalád szökken most rajta.
Őzeket is látok, ugrálnak, szökkennek,
felettük a madarak boldogan röpködnek.
La tristezza durerá sempre, ma non mi lasceró perdere
A szomorúság mindig tartani fog, de nem adom fel
Élet
éltet?
Vagy csak egy újabb motívum,
mely értelmet nyer egy kalandnak?
Sosem hivalkodó, csak egyszerű, szerény,
ritkán, keveset szól, halk szavú legény.
Gőg és dicsekedés... mit soha nem dobál,
ármány, intrika élce tőle távol áll.
Amid van, nem értékeled,
a másét meg irigyeled?
Nem látsz bele az életébe,
nem látod a keresztjét,
nem érzed a súlyát, mégis
inkább az övét cipelnéd?
Szabad, szárnyalj, szénliget,
szentelnek az égiek,
ravatalozd fel, én újra várok,
vihart csap rád az átok.
Az életed az a szemed előtt pereg -
tudhatod, hogy választani mindig lehet.
Aki elmulasztja az adott alkalmat -
az ne siránkozzon, ha sokszor kimarad.
Telnek a percek, az órák
Emléke köszönt ismét már.
Eltűnt, mintha nem lett volna,
Elfeledett múlt ködbe burkolva.
A könny lehull és eltűnik,
A szív sebét egyre mélyíti,
Egyszer majd megtörik a súly alatt.
És elveszik a lélek nyomtalan.