Versek az életről
Egy teszetosza kocka stílustalan sirámai
A monitorom előtt pislogok, lesek, görnyedek,
s holmi csikként igyekszem elnyomni magamban
az életet.
Villámok cikáznak, kettéreped az ég,
Hangja ágyú, nyomában minden felég.
Sokszor gondoltam
Második hazámra.
Szívemnek oly kedves,
Drága Szentgotthárdra!
Úgy szeretnék élni, mint bárki más,
Az arcomat süsse a napsugár,
Szél borzolja, rángassa hajamat,
Eső áztassa fáradt lábamat.
Ki mondja meg, mi kell,
és mennyi a képzeletnek?
Hogy mondja el a tudat,
mi jó, mi rossz a révületnek?
A hídon át még van tovább.
A híd alatt most más szokás...
Áll a tó, az utas halad...
Életjeled a hídon marad.
messzire száll a gondolatom
csillannak öröm-bánatkönnyek
hiába minden akaratom
a szép napok gyorsan elszöknek
Ne vegyétek magatokra,
ahogyan költő gondolta,
de karja vagytok rendszernek.
"Félek, a gyönyör lankatag,
elvész úgy, mint az almaszag.
Repülnék, járnék a hitben,
tarts meg, ha tudsz engem, Isten"
Múlnak az órák,
Múlnak a napok,
Múlnak az évek -
S így vele az élet.
Felkelek reggel, s van egy pillanat,
Mielőtt elmém elönti ezernyi gondolat.
Kivirágzott szerelmünk meghitt tánca,
Bővült homlokunkon a sorsunk ránca.
Fénylő mosolyunk már réges-rég tompult,
A szívünkből sok sóhajunk kicsordult.
A történelem egy gyötrelem.
Nemzetünk, feszül kereszten.
Búját nyögik száz éves pofonnak.
Búját annak, mit anno Levágtak!
Néha nagyon kevés kell ahhoz,
hogy elszakadjon a cérnaszál...