Versek az életről
Ó, falevél, falevél,
merre sodort a szél,
merre vitt el sorsod,
míg nyugovóra tértél?
Néha erős tölgyként állok,
kit tépáznak vad viharok,
lombkoronáját elhullatta,
de gyökerei halhatatlanok.
Elfáradtam úgy érzem most már tényleg
Járok az úton de nem tudom mi a lényeg
Én vagyok ki magára ennyi terhet pakolt
Szeretném hinni hogy ennek értelme volt
A forró nyár
bekúszik
az ablakrésen,
szétterülve figyel
némán.
Szelíd lelkemen
kifogott az idő,
a kór vasfogával mar
- roncs testem vergődő -
sejtjeim falja,
nézem, milyen éhes,
tán jól se lakhat,
a csontom már érdes...
El nem tudom mondani,
mennyire örülök annak,
hogy igazgatóhelyettes leszel
egy olyan iskolában,
ahol a léted bearanyozza
a sérült gyermekek napjait.
Elmondom én,
de nem merem,
és ez csak egy vers,
úgysem hisznek nekem.
Kegyetlen, de mégis szép volt ez a világ,
áhítottunk mindig valami nagy csodát.
De nem minden az volt, aminek az látszik,
tudtuk, hogy valami itt bizony hiányzik.
Merjünk-e eltávozni?
Vagy szenvedjünk sorsunktól, mi csak kínt halmoz, meg nem látva a szépséget?
Lépteim elvesztek
a szivárvány alatt,
ködössé vált az út,
amelyen haladtam.
A korosztályom, az a romkocsmában merengő,
ki szeretne kitörni a szürke hétköznapi szerepből.
Ki keresi a helyét ebben a változó világban...
Eltékozolt hangok viharában...
Az elmúlás vigasza harctalansággal telített,
elcsitul az ostor hangja, a kantár elengedett.
A lélek harangja a szótlanságba kiált,
hol véres foltok nyoma összeállt.
Zúgolódik lelkünk,
Porfelhőben ázik.
Meddig kell tűrjük
Bűnünk strófáit?