Versek az életről
A hajnal a Föld könnyét mind felitta,
nedves ragyogását még rám lehelte,
lassan tűnik gyönyörré sűrűsödve,
friss színeit hagyva üveglelkemen.
Csendes élet,
hallgatag árnyak,
magfakult fények,
elmúlt idők,
elveszett álmok
Pici lányom karomban alszik
Anya elment dolgozni, tudta, hogy jövök,
Rám bízott, bár érezte: a ma elgyötört,
De szerelmünk gyümölcse, élet értelme
Akkor nyugodt, ha várja erős védelme!
Szerencsétlen Medvebocs
A patakban arcot mos.
Letörli a könnyeket,
Miket rávertek az emberek.
Hold-Anyó arcát felhők fátylai takarják,
Hideg álmukat zord zugokba zavarják.
Mert bűnöztünk, így bűnhődünk.
Börtönünkben tengődünk.
Saját magunk vagyunk.
Ott bent saját magunk lakunk.
Csak azért sétálok haza,
Mert buszon nem gyújthatok rá,
Már nem sok ide a Keleti.
Hatalmas tócsa az erdő közepén,
Szomorúság látszik foltos köpenyén.
Találkozni kéne, de nem talállak,
Szemedben láttam jelét a halálnak.
Színész vagyok, aki játszott már eleget,
S most már csak nyugalmat keresek.
Nem kell a rivaldafény, se a színpad,
A hazug szavakból tákolt pokoli kínpad.
Forró, nyári villanások.
Tiszta kék, vágy, napszínűség,
kiteljesedő virágok.
Hűsítőt kér a szürkeség,
táncba hívnak jó barátok.
Sorakoznak az évek,
mint játékkatonák,
zajlanak különféle dolgok,
nem történnek csodák.
Úgy írnék, akár egy szót, valamit,
Egy hangot, bármit s akármit.
Dallamot, s megváltozik, minden
Visszajön, most semmim sincsen.
Ádám Évához
Ó, ha tudtam volna, merre jársz,
hogy mivel töltöd a napokat -
én nem hittem azt, hogy mással hálsz,
mért kerestél kifogásokat?