Versek az elengedésről
Kitakart emlékeimből olykor előbukkansz,
mint múlt a jelenre támaszkodva,
bár logikailag megértettem az éretlenség
esetlenségét, és mintha a mozdulatot
már nem tettem volna meg elégszer,
a meghajlás és elfordulás különböző aspektusait...
Olyan rég írtam, olyan rég táncoltak a betűk, olyan rég kápráztam,
Olyan rég folyt igazán, olyan rég fájt ennyire, olyan rég csodáltalak.
Olyan rég érdekelt, hogy hová tartok, olyan rég bántott, hogy átáztam,
Eső zúgott, nem én sírtam, kósza cseppek, kósza könnyek, kopár patak.
Előfordul sokszor velem,
Hogy a múltamat kémlelem.
Pedig a jelent kellene élni,
Csak az tud számunkra hasznos lenni.
Letört kardvirágok közt ökörnyál szitál,
feszült felhők fölött lebeg az őszi táj.
Lágy, nedves masszában ácsorgó porszemcsék
érzik a bőrükön, ennyi a porszem-lét.
Hittem, végig megtarthatlak,
De vége, utadra bocsátalak,
Fájdalomtól sújtottan súgom,
Lényed megtartani nem tudom.
A fájdalom jön, mit nem érdemeltem meg.
Az egyetlen, amiben biztos voltam, sem
gondoltam, hogy hazugság.
Sok tanítóm volt már az életben, de
példakép nem akadt a képletben...
Szanaszét van minden,
nem találom legféltettebb kincsem.
Keresem, kutatom, sehol nem látom,
felébredek, s rájövök, ez valóság, nem álom.
Új lapot vettem elő,
de a régiek még megvannak,
azon vannak a múltbeli fájdalmak.
A tűznek borba fojtott lángja
nyaldos szikkadt testű lelkembe...
rizses lecsóra
két tojás de frász
a rossz rezsóba
zárlatos és ráz
Haragos most a tenger s az óceán,
szerelmes szívem többé nem vár,
nem már...
Átvertél s hazudtál nekem,
szenvedek, kínlódok,
hát minden hiába, a sok erőfeszítés,
ami az utunkat megjárta.
Nem akarom, hogy elmenj, de el kell menned
hibákat gyűjtened, vétkezned, nyerned,
jámbornak lenned, erősnek, hősnek,
gyengének, igaznak, merésznek, s tényleg...
szeretnék szélnek társa lenni
felkutatni távoli földeket
rónák felett ringatózva
terítenék fénylő szőnyeget
megállás nélkül követve
átbújnék vele tű fokán
szurdokok mélyén pihennék
s eldugott patakok pázsitján...