Versek az elengedésről
Szemedben a szemem tükörpillantás.
A lenyugvó Hold lassú táncot jár
Várakozó lendület, kéz a kézben
Beleveszek a Nap égébe.
Parti szél ringatja magát,
Előtte kacéran táncol a napsugár,
Kelleti melegét, báját,
Mint ki a még nagyobb megbecsülésre vár.
Melankólia illatú a reggel.
Habkönnyű fájdalom a szív.
Pedig már azt hittem, elengedtelek.
Amikor én nem mondok már semmit,
csak akkor hallgassatok meg,
amikor már nem érdekel semmi:
Akkor végre hazamegyek.
arcodba csapó havas
ágak sportcsukában:
adrenalinbomba
alig maradsz talpon
pár méter múlva
lelassulsz
hátranézel
úgy nevetsz...
Olyan hideg ez az egész szerkezet.
Ráteszem kezem, de kicsit elfelejtem,
hogy igazából mit is keresek én itt.
Mi a szándékom, hogy lépek én ki?
Zúg-búg a tengernek árja,
Hold-vezette muzsikája
Megállíthatatlanságban,
Az öröklét-körforgásban.
Hófödte tájakon
dideregve vándorolok,
reményt vesztve követem
halványodó illatod.
Falfirkák mindenütt...
értelmetlen karcok.
Szemeim előtt lebegő
ismeretlen arcok,
Szíveket álltató
cél nélküli harcok.
Az ismeretlen
Szeretném kitolni még az időm,
az élet egyszeri, megismételhetetlen.
Mint a filmeknél, itt nincs csapó,
hogy újra kezdjük, mint a jelenetben.
Menj innen, hagyj!
Többet ne is lássalak!
Egy esélyt sem kapsz!
Éppen eleget vártalak...
Árnylovag, akire kezdettől vártam,
lelkem kapuját tárva hagytam neked,
szívem repesve lehet, feléd szállna,
ám megáll, remeg s kíntól kettéreped.
...s ahogy elhagyta gyönyörű szemedet a fénye,
én kiadtam neked összetört szívemet bérbe,
de Te lakbért sosem fizettél érte.