Versek az elengedésről
Nem tudtam értékelni az együtt töltött időt,
csak pattogni, mikor nem voltál mellettem.
Volt hibám, nem is egy, nem is kettő,
de ezeket én elfogadtam.
Az éjszaka csendjében
alattomosan teríti rád köpenyét,
befedi tetőtől talpig
bőröd minden szegletét,
vágyad lehelete
De már elült...
Még patakba köp az utolsó felhő,
míg lassan gyufát gyújt az ég.
Ismerős arcát a Hold
gömbölyíti felém.
Az életem nem végleges,
mert lehet fej vagy írás.
Röviden vagy tömören érvelsz,
a lényeg vak hasítás.
Segíteni akartam,
Csúfosan elbuktam.
Mondtad, ne tegyem,
Kedvességem elrejtsem.
Who cares, hogy kérsz bármit is,
Ha nem adsz mellé egy bárdot is, hogy tessék!
Kell a perc, hogy velem légy,
Mert ez a szerelem sem tart örökké,
Bárcsak úgy lenne, és velem lehetnél,
De ez a kapcsolat egy örvény.
Engem már hidegen hagy a tél,
A kandalló melege, a hópihe,
Mit ér az egész, ha nem beszél,
Nem érint, csak hallgat...
Ébredeznék lassan, de az
Űrhajómba zár a szürke tél,
Karjaidból ki, aztán a
Nap felé repít majd el a szél
Nem érdemeltelek, tudom,
egy tőled égő hajnalon
elveszítelek majd,
de addig még velem leszel,
ölellek és úgy alszom el,
hogy dúdolsz nekem dalt
Ültünk a világ szélén,
lábunk a semmiben,
fejünk a felhők felett,
gyermekek voltunk,
és istenek.
Lelkemben dúl és
pusztít a szélvihar.
A romokon túl
nincs más, csak zűrzavar.
...hogy nála is rosszabb. Mi van, hogyha
én is olyan vagyok, s ő azért futja
titkos útjait: magát megfojtsa
Ne kérdezd, honnan s mikor jöttem!
Ne kérdezd, miért hullik könnyem!