Versek az elengedésről
Felejteni szeretnék, de nem tudok,
napjaimban folyton csak álmodok.
Legalább az álom gyönyörű, szép,
ha már lelkem nem teljesen ép.
Két párba kulcsot kéz,
Összefonódó életfonalak,
A szó itt mit sem ér,
Ha úgysem ismered a szavakat.
Mikor úgy érzed, nincs erőd
ahhoz, hogy újra elkezdd,
nincs erőd, hogy bizonyíts,
minden elhal, nincs, hogy újrakezdd.
Északtól egészen messze,
hol nyáron jő a fecske,
élt egy svéd lány.
Élt vele egy fiú,
ki néha más lányokkal is élt,
így a svéd lány is máshol keresett bért.
Amikor hideg bőrödre
csókoltam és elköszöntem
suttogva tőled - utolszor -,
csak a könnyem volt forró
szememben, meg tán a düh
izzott fel bennem valahol.
Fészek vagyok emlékednek
a végtelen fájának beteg kis ágán.
"The mind suffers... and the body cries out."
Bárcsak értenéd, mit jelentett...
utolsó felvonás; véget ért,
csak a végszó sajdul vissza még
a nyűtt jelmezek lefoszlanak,
s a díszlet is már avítt kacat
Egy virágmag kipattant, gyökeret hajtott,
Kapaszkodót keresett és növekedett.
Széppé lett, kivirágzott és szirmot bontott,
Illata nyugodt boldogságot terjesztett.
már koraérett cseresznye-
ikrek bújnak a fűzöldbe.
eső kopog az ereszre,
telóm jelzi, hogy feltöltve.
Csak szállni akartam,
Mint pillangó a réten,
Mint színes tollú madár
Magasan az égen.
Mindig, mikor a polchoz tévedek,
tekintetemmel egy könyvet keresek.
S ha megtalálom, lassan leveszem,
egy darabig úgysem eresztem.