Versek az elengedésről
Mint a zord faágon fennakadt madártoll,
van, hogy az ember is elválik magától,
csak lebeg, lebeg ott, ég és a föld között,
mert szívébe furcsa búbánat költözött...
Eljött a tavasz újra, szép színek és illatok,
Emléked pedig ismét, mint a nap fent, úgy ragyog.
Néha a kezemben széttört álmokkal
ködben bolyongok, mikor jön a tavasz,
halva született könnyek mossák arcom,
és mindenütt köd van, mindenütt.
Másoknak ment.
Nekünk miért nem.
Nem keresek válaszokat.
Vége.
Mégis pusztítom
magam, veled
élek.
Ígérem, túl leszek Rajtad,
Ha egyszer
Majd nem álmodom számat csókolni ajkad.
Ígérem, elfeledlek végleg,
Ha egyszer
Megkegyelmez nekem ez a túl hosszú élet.
nem zártad be az ajtót magad után
csendben küszöb alá fekszik a vágy
a huzatot nem lovagolja semmi
az univerzum magába inhalál...
Egyetlenegy bársonyos, hideg hajnalon
álmaim elvesztek, s a világ megfagyott,
mert nélküled félve indultam utamra,
hogy nem kellek soha, ezt tudtomra adtad.
A vergődő szív
Még egy perc, s elizzik az álmunk.
Egy utolsó csók, mire fagyottan várunk.
Egy pillantás, egy keserű mosoly,
Csak egy fintor, és nincs örömsikoly.
Úgy gondolom, mindez így van rendjén,
Nyűtt táskánkban csak csekély remény -
Amikor először idejöttünk...
Talán minden más el is maradt mögöttünk.
Még mindig sokat cipelek
magamban belőled.
De hát nem csoda,
hisz az évek alatt annyit adtál,
hogy egy életre elég...
Nézz rám! Újra itt vagyok.
Beszélsz hozzám, de nem értem.
Bár szavaid, mint mindig, nagyok.
Mégis zavarosnak vélem.
Csókot loptam volna egy kertből.
Volt ott ibolya, orchidea, ambrózia,
az érzés minden színében bimbózó bazsarózsa.
Volt, ami hervadt,
volt, ami a gyökeréig kiszáradt...
Láttam, hogy posztoltál valamit az oldaladra,
ha barátok lennénk, odaírnám, mennyire el vagyok ragadtatva.
El kellett tévednem, hogy a helyes útra lépjek,
El kellett, hogy rettents, hogy többé már ne féljek.
El kellett, hogy altass... hogy te legyél az álmom,
Fel kellett ébressz, hogy tudjam, kivé kell válnom.