Versek az elengedésről
...mert úgy érzed
Hogy megértsd, a világban
mindennek megvan a helye,
néhanap el kell engedd azt,
am(k)it szíved nagyon szeret.
Lekopott a tündérpor, elszakadtak a szárnyak,
Már nincs is belül annyi varázslat.
Egy nem fogadott hívással
Kezdődött a bűntudat,
Hagytam, hogy elmenj,
Magadra hagytalak.
Meg nem értetten vágyok
Nem hagyja el testem ez átok
Lassan díszítik fel arcom ráncok...
Csipp-csepp-csöpp, csöpögött csupán,
víz rajta, és amerre járt
tócsát hagyott maga után,
fejét leszegve folyt haján.
A megrekedt lét, mint egy eltorlaszolt folyam,
feszegeti a tudati gáta, amolyan
őserővel tör elő, mint egy lávafolyam...
Hiába várlak, eltűntél,
Szerettem pedig, amikor reggel feltűntél.
Érezném, ahogy megfogod a kezem,
Tudom, a világ kicsit másabb velem.
Sötét, naptalan évek szálltak rám,
Feladta reményed, s már nem simulsz hozzám.
Mind kegyetlen, mind haldokló sóhaj,
Ez út pokolba, az mennybe visz, mi az óhaj?
Sárgul a fa üstöke,
aluszik az ösztöne,
tovaillan levele,
szalad vele ősz szele,
s a csavargó, rossz gyerek
még vissza sem integet.
Néha jól vagyok, néha nem,
néha hiányzol, néha nem.
Néha veled lennék, néha nem,
néha elfelejteném az életem.
Érzelmek házában
nincs rend és nyugalom,
nagytakarítás, jaj,
reform is, gondolom.
Gondolataim száz felé járnak,
Beleestem ebbe a mély pocsolyába,
Csak egy mondat jár az eszemben,
Van egy kapcsolat, és menthetetlen,
Hát menj onnan, ahol nem érzed a jót,
Hallgass a szívedre, és figyelj rá jól,
Ha menni kell, menni kell...