Versek az elengedésről
Nincs rá szavunk, nevezzük "féj"-nek,
ahogy az égen köröznek
kövér felhői az éjnek.
Jó lett volna, ha az emlékezet
legalább egy kicsit is hasonlít
egy jegyzőkönyvre, ami tényeket
rögzít részletre menőn, a valódit.
Kedves barátaim!
Tudjátok, olyan szép napjaim voltak veletek.
De most búcsút intek nektek,
Mert eljött az idő, hogy utamon egyedül menjek.
Mit meg nem adnék, ó, egy kis szeretetért,
Mégis csak áhítozom a puszta érzelemért.
Én, ki szeretni tényleg oly nagyon tudok,
Szeretetre érdemes mégsem vagyok.
Mikor majd úgy hozza az élet,
miképpen szükséged lenne rám.
Akkor majd arra keress engem,
hol elfelejtkeztél rólam tán.
Felettünk a bánatnak felhője
Lebeg, szótlanul roskad magába.
Őt már megcsapta a kín szellője.
Mi még csak most indulunk csatába
A megújulás hullámán
Azt mondják,
túl modern
ez az entitás,
mely eluralkodott rajtam manapság.
Mondd, mi kéne még, te barom?
Meddig sántikálsz még ingatag lábakon?
Kezdj el végre élni, ne félj, hogy majd megárt,
A fék helyett végre nyomd meg a gázpedált!
Az agy csak jár és meg nem áll, éjjel is pörög,
ördög nyomta gázpedál néz és rám röhög.
Vonatfütty, zakatolás,
búcsúcsók, álmodozás,
menni kell, valahol várnak,
van, mi útjába áll a vágynak.
Tiszta szívből azt kívánom,
Bár látnám Isten szemével a világot.
A világot, melyben a sok szív egymásért dobog,
Némelyik nevet, némelyik zokog.
nem vártam egyedi ízvilágot
vagy hogy a napjaimat fűszerezd
mint egy bonbont lelked most kibontom
ahogyan hangjegyeit a lemez
sima tökéletes csomagolás
benne tátongó űr és képzelet
ami lehettél volna s ami vagy
a tejút krémjéből csak kis szelet...
Hátrahagytunk öt hosszú évet,
elszaladt idő, elpocsékolt élet.
Sok hosszú óra elég volt arra,
hogy elmúljon, `mi egy életre szólna -
s nem szól már,
mert elpattant egy húrja.