Versek az elengedésről
Azt álmodtam, írtál nekem,
- Találkozzunk, édes szívem.
Szeretnélek visszakapni,
Karjaimmal körbefonni.
Kiönteni lelkem mocskát,
Életemnek minden baját.
...Hogy megaláznak,
Kiáltanám a világnak,
Ne engedd, hogy
Megtegye, megtagadja,
Amit az évek számunkra kínáltak.
A verseim
már nem olvassa.
Elfelejtette,
ahogy az ember
el szokta.
Vágyom elbújni valami sötét helyre,
Hol nem érint a kezed, nem lát a szemed.
Álmodni az életet, vagy élni az álmot.
Ekkora közhelyet ki látott?
Amikor a szó semmit nem ér,
megtörik a gyenge pecsét,
Könnyel folyik a vér.
Mikor megismertelek, tudtam,
te lelked féktelen.
Nem is vágytam másra,
talán mindössze barátságra.
Néha jó lemondani.
Elfogadni a nemet.
Bele, néha bele kell törődni,
Amin változtatni nem lehet.
Elhitted, hogy a feléd küldött mosolyban
több volt, mint mosoly?
Most meggyőztelek, csak mosoly volt
(és talán még én sem hiszem ezt)
hát elmentél.
Rám vár a Mester némán. Még áll a tábla.
Régóta tart ez a végső égi játszma.
Vert seregem bábui most szerteszórva
Hevernek, várnak végső harsonaszóra.
Vattacukros felhőkön táncoló
Édes bókok, elcsattanó, ifjú csókok.
Cifra ajtó küszöbén
Cseresznyevirágzás idején,
Ábrándozó ajkukról
Szép ígéret szólt - suttogva.
Lehet, igaz se volt, de egyszer, régen
Ott állt ő a holdfényben fürödve,
És én csak néztem rá megbűvölve,
Mint fonta, fonta szép haját az Éjjel.
Elázott minden láthatatlan is.
Most szivárog át a hiányérzeten.
A tavasz megint olyan banális.
Sziluettjeink a macskaköveken.
Szívemtől elszöknék -
emlék tart, börtönlét.
Mélyre húz egy örvény,
kiköp majd bűnösként?
Ami él, mind mulandó,
csak a mulandóság állandó.
Ami tegnap volt,
ma már csak emlék,
tanúja a mának
a holnapi emlék.
Foltokban kékül az ég,
Nincs már bennem
Semmi derék
Vagy lovagias szentiment,
Mit fátyolos szem okol,
Kiírtalak titeket magamból,
Ezek lettetek, tinta, toll.