Versek a csókról
Elsuhant a fasorban
Ő, a szüfrazsett.
Békát talált a porban,
amit visszatett.
A szemedet, csak a szemedet,
Titkos világát úgy szeretem,
Mikor velem vagy, ajkammal bezárom,
Rabul ejtem az ékszeres világot.
A Nő csókja lágy, mint a tavaszi szellő, mint ahogyan simogatja a fák lombjait,
És forró, mint a nyári nap égető melege,
S beleremegsz, mint a hűvös szellőbe, mely beléd kapaszkodik az ősz derekán.
Lehunyt szem,
vagy nyitott, mely
diszkréten félre-
néz,
remeg a vágy
a vérdús ajkak
peremén,
a perc megáll...
S mert a csók a lélek kibomló virága,
fénykönnyű szirmokat rajzolok a szádra.
Lassan pitymallik,
a reggel már belenéz
a kelő napba.
Kőfaragók remekeltek, miután a templomokhoz vízköpőt rendeltek,
Kérés szerint lett légyen karaktere... robusztus és rettentő szomorkás tekintettel.
Nem mind, sok van még
Megfakulva kell realizálnom, hogy a mai is csak egy indokolatlan nap.
Nincs affinitásom a szerelemre, s kezem nem egy mocskos-jó borsodira csap,
Inkább megint a szánalommá avanzsált életem aprócska szívére.
Mert ma is Réája gondolok, s hogy ereimben már képtelen csordogálni az ő vére.
Csokoládébarna szemed
oly titokzatos és remek,
félőn nézek bele,
s akkor megdobban szívem.
Nem más ez, csak a szerelem érzéseinek,
de különös nagy ajándéka ezeknek a perceinknek.
Mindig vágytalanok vagyunk egy darabig,
de hirtelen jön egy érzés, és ránk tör úgy,
mint néha a magány, csak most mindig,
és csak egy szikrát adj és gyújts
két földön és testen, édes csókokkal ébreszd fel.
Olyan régen kaptam csókot,
azt sem tudom, mi fán terem,
már a levegőben lógott,
akár Karinthy a szeren!
Mit érez a fa, hogyha fészek van rajta,
A madár tudja-e, miért fakad dalra,
És szerelmessé mitől válik az ember,
Mikor érzi azt, hogy más számára nem kell!
Szépnek tűnő álom,
Megragadott valóság,
- a pillanat varázsa -
Egy csók a szádra...
Langyos alkony lopakodik a zöld parkba,
Kérlelhetetlen útján a napot hajtja,
Majd lehullik az éjszaka gyémánt leple:
Ülünk a néma padon egymásba veszve.