Versek a csókról
Hozzád sietve gondoltam rá félúton,
A fű alatt bóbiskolt még a langyos tavasz,
Csak úgy hirtelen jutott eszembe - ez nem panasz -
Mondjam fennhangon? Á, jobb, ha megsúgom,
Persze, azt fogod hinni, milyen kis ravasz,
Meg nevetsz majd magadban: ni, egy kerge kamasz!
Feljött a szépséges telihold,
jöjj, hív a titokzatos éj,
hol fényünk majd együtt szárnyal,
fogd a kezem, gyere velem, ne félj!
A lelketlen világot jártam,
Míg egy hete rád nem találtam.
Most pedig itt ülünk,
És egymás tekintetében elveszünk.
Még emlékszik, tegnap történt volna,
friss tavaszi szél a haját borzolta,
az utcai lámpák sorra felfénylettek,
lehűlt hirtelen, ahogy jött az este.
Hóvirágot kínált egy asszony kosárból,
első hírhozó a készülő tavaszról.
Ajkaim sóban áznak,
Legalább elfelejtem csókod
Tüzesen parázsló ízét,
Szemed gonosz nézését,
Amivel petróleumszívemre
Dobtad a lángoló gyertyát.
Múltbéli álmok hasítják,
suttogó hangok mondják,
vakolatod rombolják,
ködbe rejtve hallgatják.
Selymesen suttogó sóhajod hozzám ér az éjben -
Menekül, sebesen suhan tova minden, mitől féltem.
Mint megannyi reggel, ölelgetlek,
Mint erős mágnes, húzol magadhoz,
És én örülök, hogy ölelhetlek,
Kezem simítva ér a hajadhoz.
A legboldogabb napomon
egy puszid cuppant arcomon,
rúzsod rajtam foltot hagyott,
mai napig le nem kopott.
Lenyelt sóhaj cigányútra téved,
mikor oldalfekvésben fölém hajolsz.
Már végképp nem ismerlek ki téged:
most újraélesztesz vagy megcsókolsz?
Ajkam ajkadtól menekülne,
Lágy érintésétől elgyengülne.
Csak veled szeretnék lenni,
Hosszú utakon menni.
Az élet útjain járni,
Hol már nem kell többé várni.
Álmokból sző dallamot most a szél,
Minden rezeg, mozog, pezseg, mi bennem él!
Arcom vonalaidban elveszett a hold mosolya,
Mint holmi krémes süteményt, engem falt.
Nem akarok szállni a szélben,
Csak tomboló vihar közepében,
Hogy érezzem a szél erejét,
Az alkonyuló világ elejét.