Versek a csókról
állj csak ki a dombtetőre
elláthatsz a házig
bíborasszony szeretője
meggyfa alatt ázik
Hosszú ideje nem tudom, mi való, s mi nem,
Lassan füstté válik minden, de MI nem,
Néha te sem tudod, mi az igen, és mi a nem.
Csókolsz akkor is, ha dúlsz, vagy tán nem?
Szép nyári délután,
Kertedben virágok hada.
Szép nyári délután,
Lelkemben szerelem szava.
Hajnalhasadáskor
hull a nyári zápor,
lemossa az álmot
izzó szempillámról.
Újra feltetted ugyanazt a kérdést,
De ne várd ugyanazt a választ!
Megint jön az a furcsa érzés,
S megcsókoltad a számat.
Tavaszi szélben rejlő parányi boldogság,
Mellébújva csak egy dologra vágytam.
Az égben angyalok fuvoláztak,
ránk vigyáztak éppen,
zsebünk tömve volt,
még nyitva volt a bolt,
suttogott, mélyen suttogott
a Hold,
utánunk
különös...
Hozzád sietve gondoltam rá félúton,
A fű alatt bóbiskolt még a langyos tavasz,
Csak úgy hirtelen jutott eszembe - ez nem panasz -
Mondjam fennhangon? Á, jobb, ha megsúgom,
Persze, azt fogod hinni, milyen kis ravasz,
Meg nevetsz majd magadban: ni, egy kerge kamasz!
Feljött a szépséges telihold,
jöjj, hív a titokzatos éj,
hol fényünk majd együtt szárnyal,
fogd a kezem, gyere velem, ne félj!
A lelketlen világot jártam,
Míg egy hete rád nem találtam.
Most pedig itt ülünk,
És egymás tekintetében elveszünk.
Még emlékszik, tegnap történt volna,
friss tavaszi szél a haját borzolta,
az utcai lámpák sorra felfénylettek,
lehűlt hirtelen, ahogy jött az este.
Hóvirágot kínált egy asszony kosárból,
első hírhozó a készülő tavaszról.
Ajkaim sóban áznak,
Legalább elfelejtem csókod
Tüzesen parázsló ízét,
Szemed gonosz nézését,
Amivel petróleumszívemre
Dobtad a lángoló gyertyát.
Múltbéli álmok hasítják,
suttogó hangok mondják,
vakolatod rombolják,
ködbe rejtve hallgatják.
Selymesen suttogó sóhajod hozzám ér az éjben -
Menekül, sebesen suhan tova minden, mitől féltem.
Mint megannyi reggel, ölelgetlek,
Mint erős mágnes, húzol magadhoz,
És én örülök, hogy ölelhetlek,
Kezem simítva ér a hajadhoz.