Versek a csókról
Időmet azzal töltöm,
Neked verset költök.
Pedig szívem összetört,
Mikor eltűntél, mint a köd.
Forró kávé cseppen sós könny helyett,
A csók hajnali páraként folyik...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csók.
Még nem élt a csók, de ők ketten akarták, hogy éljen.
Rég volt már, mikor téged csókolt szám,
már csak emlék, hogy mennyire jó voltál.
Szép volt, mikor virágot szedtem neked
a réten, és a töltésnek virágos oldalán,
mikor a napfényben színes lepkék szálltak,
nyári éjszakákban a tücskök szerenádot játszottak,
szentjánosbogarak fényükkel táncoltak,
szívünket a szerelem akkor egymáshoz láncoltak.
Egy szó, mi elgondolkodtat,
egyetlen szó, melyben felismerheted magadat,
mint vörös alkony az égen,
úgy vár, mikor téged kémlel,
s megtalál, ha hazatalál, szíved
legmélyebb rejtekén hálásan hibernál.
Feladod az életed, mert nem akarsz élni már?
Feladod, mert úgy gondolod, rád már a semmi vár?
De a Jóisten az, ki vezeti utadat,
És megmutatja neked a leggyönyörűbb fényutat.
Egy csók, nem kérek többet,
Ami illethetne még,
- Szád eper, ajkad e méz?
- Kóstolódzunk, kérlek, engedd!
Susog a nád, én hallgatok,
Sok az időm, még várhatok,
Van nálam ezer édes csók,
Menekül a remetepók.
Hajad oly fekete,
Szemed, mint a tenger,
Zöld és kék kristályok
Hánykolódnak benne.
Első csókjaim, miket oly` édesen elloptál,
Kívántál, vágytál, kértél, viszonoztál s eldobtál,
Ezúton visszakérem, bár nem illik, nem szokás.
Mert én már más vagyok, és te is más voltál.
Ismételten ott voltunk virágos pokrócon,
Állítgattam a bort, hogy jó legyen a képen.
És ő csak ült, szemlélt, tekintete a tájon,
Miközben én a félédes bort bontom.
Szemed mélyén fényben fürdik lelked,
áldott ajkad csókra vár.
Dobbanás töri a csendet...
Vad-e a vadméh
a vadrózsa tövében?
Kelyhébe vágy, remeg
július hevében.
Sokan sokféleképp verselték meg
simogatását a hajnali szélnek.
Én magam is költöttem már róla
szép, álomittast, lágyat, bársonyosat.
A csók a lélek játéka,
Nemcsak a testiségnek árnyéka.