Versek a csalódásról
Csendes a víztükör, szomorú a táj,
Minden fájdalom a zöldbe bújik el,
Valahol alszik a szél, a lelke fáj...
Létem csak átmeneti állapot,
nem akar senki ellene tenni.
Megszületni, bár lehet, nehéz volt,
ám örökbe fogadott a mennybolt.
Így lett röviden a nevem: Senki
Megéltem remény óráit, napjait.
Hallottam vánszorgó időben angyalok szárnycsapásait.
Láttam közönyt orvosok, nővérek szemébe`.
Kiknek a halál napi rutin része.
Itt voltál valóban rosszban és jóban,
De nem fogott még túl jól a szimatom,
És nem látszott előre a sok csata.
Szembe fordultál velem
Én az igazat mondtam neked
Nem álltál ki mellettem
Ezt el sosem felejtem
Miért is győzködjem az igazam?
Egy önző világban hasztalan!
Mindenki csak a maga javát nézi,
Más problémáját meg sem érti!
Méltatlan szerelem,
amelyen folt esik,
ápolni bűn, véget ért.
Múltjukat görcsösen
oly sokan könnyezik,
csak sírnak a semmiért,
de ami így szétesik,
hamis volt, semmit ért!
Hiába, hát nekem magas,
már-már elérhetetlen,
mércéd komoly, fogós, ravasz,
nem éri át a versem,
belém is rúghat épp ezért,
ki erre jár ma bátran,
pofont adó, merész kezét
én nem fogom le, vártam.
Kéred, hogy jöjjek.
Kéred, hogy várjak.
Nem kímélsz engem,
Folyton csak bántasz.
Én csak úgy kallódok köztetek,
akár egy tollpihe a szélben,
éveink száma tán` azonos,
de a kimondott szó is fontos.
Sok tanítóm volt már az életben, de
példakép nem akadt a képletben...
Vak voltam, s világtalan,
milyen ember vagy, nem láttam,
szívem, lelkem neked adtam,
imádtalak, szerettelek hasztalan...
Az árulót mindig a barátaid közt keresd,
De Isten is mondta: felebarátaid szeresd.
Kiben bízhatsz, ha a világ hideg?
Kivel oszd meg az érzelmeidet?
Ó, szabadság!
Te szárnyaszegett madár!
Kit mindenki maga rajzol a saját egére,
És úgy csodál!
Sértő szó
Sértő szó,
Mint tőr; szíven döf.
Szíven döf,
Éget! Mély sebet ejt.