Versek a csalódásról
Verset írtam hozzá. Kevés.
El is szavaltam, az is kevés...
Ajtót nyitottam, nem jött be senki se.
Neki nyitottam, nemcsak résnyire...
Festettem vásznat színekkel, de mennyivel!
Azt írta: bókoljak másnak ennyivel.
Mint őszi falevél, úgy hullottam a földre,
Belekapaszkodtam egy forgószélbe.
Elmúlsz majd, mint karácsony,
mint a herpesz a szádon,
mint a fertőzésveszély,
mint a nyerési esély,
mint forgandó szerencse,
kora nyári cseresznye,
mint a szamárköhögés,
mint fuldokló röhögés...
Ha segítségre szorulnál,
Együttérzésre ne várjál.
Kattog az óra, hallgatom csendben,
Eljön a reggel, s az éj újra lebben.
Itt van az ágyam, hív, hogy aludjak,
De félek aludni. Mit hoz a holnap?
Nagy csaló az élet
Elhitet minden szépet
Én azt hittem ő azt hitte
Elhittük mind végén elestünk
Lám csak alattunk remegve
Ring a ring
Oszt mit is oszt a sors
Reményt hitet hátha más lesz...
Falfirkák mindenütt...
értelmetlen karcok.
Szemeim előtt lebegő
ismeretlen arcok,
Szíveket álltató
cél nélküli harcok.
nevess csak ki bátran, és a lelked rajta
de egyszer még te is kerülhetsz ily bajba...
Sosem tűnődtem azon, milyen lehet az elengedés...
hogy vajon létezik-e végleges, sebek nélküli felejtés.
Háborog a lelkem, szökkenne
szárnyaszegetten.
De nincs előtte út,
min továbbmenjen.
Közleményben tudatom.
Eljön az én napom.
Fényben úszik a havas táj.
Fehér hóban tükröződik talán.
Már nem tudom, ki vagy, úgy érzem.
S én még mindig érted égek,
Érzéseim szétfeszítik szívem,
Keserű könnyeim áztatják lelkem.
Lelkiismeret főzte a kávét,
melyet ágyba kaptam,
mert a skorpió a teknősbékát
sunyin jól megmarta.
Olyan könnyű lesz
alulmúlni a gravitációt,
gondoltam, ha végre letörnek szárnyaim,
majd eltipornak,
és ez dicsőség,
mi más lenne,
könnyedén és gyáván görnyedve hullok
én, Mindent Tudó...