Versek a csalódásról
Szél fúj, belém kap hosszú hajam tépve,
Levelek peregnek utamat kísérve.
Csendes félhomályban, esőben remegve,
Lassan lépkedem lelkemet keresve.
Ez a péntek más, mint a többi,
Végre eljössz, én pedig sose foglak elfeledni.
A rögeszme oly kegyetlen
Vasszöget üt a fejedbe
Széthasítja a koponyád
Alvadt vérből lesz koronád
Sorok hevernek megrogyott asztalon,
utolsó cigarettáját sodorja a reggel.
Névtelenül vívódik a költő rab-szabadon,
hiszen cím nélkül verse kinek kell?
félig telt borospoharak a földön
hamis mosoly az álarcok mögött
arról beszélgetünk, hogy milyen rossz a világ
a Földet betemetik a gonosz emberi hibák
Táncoltat az élet, pusztán az a baj, hogy asztalt,
Járandóságot is szed, a pénzre, tálentumra ráhajt.
Üres szavak ezek mind,
Melyek ajkad elhagyták.
Egy olcsó színdarab csak,
Mit nekem mutattál.
olykor túlteng bennünk
a világ szavakat gyömöszölünk
csikorgó rímbe
önzésed tengerébe fulladok
és te nem dobsz nekem mentőövet
melletted akármilyen érző lény
csakis magányos pária lehet
Eltűnt szabadság apró lehelete,
Szerelmet ölő, apró boszorkánylepke,
Bosszút forralsz, de hiába,
Benne vagy minden vitámban.
Megszakadtam. Hazugság volt minden.
Semmit nem tettél, mit velem megetettél...
Itt a május. Gyönyörű, szép hónap,
kivirágzik minden rózsatő,
lágyan ringat minden egyes szirmot
a vígan járó, langyos kis szellő.
Te ostoba, hiábavaló vágy!
Űzd el innen minden szavát!
Ne lássam soha egyetlen mosolyát.
Többé nem várom vigasztaló csókját.
Ősz van, hullanak a falevelek,
Most itt egyedül heverek,
Egy réten, hol nyáron ketten álltunk,
S egy sör mellett boldogan dumáltunk.
Törvények--törvénye
Nem tudom, mikor, de nagyot tévedhettem,
azt hittem, EMBEREK közt élem életem.
Idős koromra szörnyűségek sorait
hallom és látom, ez nagyon elszomorít.
Furcsán ismerős érzés, mikor karomba zárlak,
De vajon honnan? Talán álmaimban látlak?
Ismerősnek látszol, mégis ölelésed oly rideg,
Kezem után nyúlsz, de érzem, kezed oly hideg.