Versek a csalódásról
Haragudtam rád, mert eldobtad az igaz szerelmet.
Pedig hogy örökre vele leszel, velem is elhitetted.
Hogy nemcsak játszol vele, ez egy igaz, mély szerelem.
Meggyőztél könnyedén, szárnyalt veletek a lelkem.
Mondd! Van-e értelme szeretni,
Ha te nem kellesz őneki?
Hiú ábrándokat kergetni,
Kietlen földbe magot vetni?
Csak egy sebzett lelkű nő maradt utánad,
ki bánatát mélyen rejteni kényszerül,
de magának nem hazudhat büntetlenül.
Sötétség marja a bőrt.
Kiáltás harsan: Add fel, és győzz!
Emberek állnak a fényben,
Ostorral a kézben.
Mégis mozog (a Föld)!
Tudatlanság rongyos mezébe bújva,
irigységben született, béna dogma
szárnyaló tudást megfeszítve vakít,
megpörzsölve lelket, új tanos papírt.
Félek, kérlek, segíts,
Nem bírom már egyedül.
Szeretetre kényszeríts,
Míg testem megfeketül.
Építettem sok-sok házat,
házaimban szív, alázat,
minden téglát megáldottam,
kötősornak tömjént szórtam.
Színarany léptekkel a puha
homokban - szöktél a tél elől
átfagyva markomban.
Szemeidben él, és az éjjel
elillan - olyan az a tekintet,
akár egy katlan.
Elvesztem valahol, ne kérdezd a hogyant,
Mikor kétség gyötört, tagadás megfogant.
Nem vár többé engem tünékeny, kis csoda,
Két válasz létezik: semmi és a soha.
Szürke némaság az ég,
beletörik a varjak, a szárnyuk,
ahogy a percek koppanásai
súlyos a méltóságuk.
Úgy hajoltam hozzád, mint illatos virághoz,
amit a nyár hagyott itt nekem, a szemed
kékjében az eget csodáltam, visszafojtva
lélegzetem. Vártam egy szót, egy marasztalót...
A kétség tőrét merítetted szívembe.
Elhitetted, hogy soha nem kellettem.
Mi köztünk volt, az nem az igaz szerelem,
Nekem most már Temelletted nincs helyem.