Versek a csalódásról
Elfáradtam én már mindentől,
Minden nyavalyától, az emberektől.
Az összevisszaságtól, a zűrzavartól,
Az álnok, öntelt képmutatóktól.
Hol van a béke, hol a nyugalom?
A régi, jó hangulat merre csatangol?
Az ég csendjét milyennek mondanád:
a magasban eget nyelő kéknek,
miből, ha este felszínt bontanál,
matt-vörösbe burkolnak a fények!
Nem te
Valójában az nem te vagy,
Akinek mondanom kéne ezeket.
A képzeletem szüleménye az agy,
Ami megteremtett, titkon nevethet.
Ez volt az alap, egy vers
még évekkel ezelőtt.
De a szívemben a bánat
egyre csak nőtt és nőtt.
Gyűlölöm, ha mást kell mondjak,
a kényszer agyat sorvaszt,
furcsa erőszak, mit érzek,
végzet, mely öl, és én félek.
Barátaim, emberek! Hadd szóljak hozzátok!
Már nem tudok szép szemmel nézni rátok.
Messzire mentetek, de bűnhődni fogtok!
De kérem, hallgassátok meg, mit mondok.
Azt hittem, hogy a barátságunk minden akadályt kibír, tévedtem.
Úgy érzem, nem én vagyok a hibás, mégis azon agyalok, mit vétettem.
Egyszerű kérdés.
A választ is tudom.
Veled mégsem tudatom,
csak ha érdekel.
Talán elvonultak a nagy fellegek,
s gomolygó esőcseppek nem áztatják tovább kertemet.
Talán kiviggyan az ég is, felvidulhatok én is,
elültethetem a sok-sok virágot,
mi szebbé varázsolhatja e rút, mocskos világot.
Én soha nem éreztem hiányod - apám,
tündérgyermekkorom kalitkába zártad,
elrepült az élet bűzös kocsmák zaján -
stanpedlis poháron keresztül csodáltad
Úgy indultam, mint rejtett sóvárgás,
mely hirtelen magasba szökken,
s onnan száll le hozzánk az áldás!
A jó akartam lenni:
mindenhol, mindenben.
Szürke kopott aszfalt
hitem gurul rajta
amit eddig befalt
már gyomromat marja.
A legtöbb ember azt tekinti jogos jussának,
amit másoktól megtagad.
Aki másokat megaláz, tiszteletet,
a tolvaj féltőn óvja pénzét,
s ki a másikat megcsalja, hűséget követel.