Versek a csalódásról
Nem emlékszem már
Nem emlékszem már egy jó ideje a hangodra.
Nem tudom, kit látok, ha rá nézek az arcodra.
Csak a külsőd maradt meg nekem, csak az.
Már nem tudnám megmondani, hogy ki vagy.
"Versszobrász" búcsúja
Emléket állítok versből,
Hóból, szélből, napsütésből,
Nálad hagyott kis papucsból,
Együtt tanult, zengő dalból.
Barna hajad, szemed színe,
Csodás hangod, melynek bár senki se hinne.
Lépteid, akár egy macska,
Gyorsan dobogó szíved, akár egy üres kamra.
Felkelő fények fellegében
Gyönyörű hazám szívében
Melyet népe tesz naggyá
S ő avanzsált anyává...
nem érted nem érzed mit akarok
még szavak tódulnak egymás után
mint sűrű erdőben a lángoszlopok
üszkös romot ígér a holnapután
Elvesztem, mint rég elfeledett emlékkép,
Melyet talán előhoz egy-egy arc vagy esemény.
De az is lehet, hogy örökre a feledés homályába vész,
S többé már sohasem lehetek ép és egész.
Könnyed hited vitt el, hogy túl az Óperencián...
Mögötte mégsem várt téged a Kánaán,
Földjén nem termett meg virág,
Fölötte a Nap sem szórta szét aranyát.
Csak játszom szimultán,
én és magam,
legyen mindig - csak azért is - minden szavam;
Csak azért is, nekem minden, egyedül!
Miért van az, hogy állandóan panaszkodunk,
S csak a saját igazunkba kapaszkodunk?
Miért van az, hogy kevés igazán boldog párt látok,
De közben nem hallucinálok?
Szedett-vedett válasz egy jólfésült búcsúztatóra
Elhangzott itt sok tarka szólam,
mint eddig mindig, minden évben.
Nem nekem szólt, és nem is rólam,
és az egészet nem is értem,
de lenne még néhány szavam,
hisz` én búcsúzom, én magam.
Elég már a locsogásból,
a féktelen áltatásból,
a túl közeli nyomorból,
a túl távoli csillagból!
Kiskapuk
Nincs
neked
"kapcsolat"
ügyeidnek
intézéséhez?
Érveket sorolsz szakadatlan elém,
Felvértezed őket vezényszókkal ellenem,
Irányítod mindet, remélve, hogy elég.
Ne beszélj most, hagyd a csöndet neszezni,
hagyd, hogy a pillanat nyerjen csatát!
A hangos szó mindent be tud szennyezni,
és nem élné túl a megbánás zaját!