Versek a csalódásról
XXX.
Azóta árnyékod is hamissá vált,
Talán közös múltunk is vele együtt,
Már ha volt olyanunk egyáltalán, hát
Ne hívj hazugnak, amiért elterült
Féltékenységed szelétől a jövőnk,
Hiszen én ott voltam neked, őszintén,
Hűséges szívvel, szíved bizton őrzőn...
Sétáltunk kéz a kézben,
bár ismertük egymás
testét, idegenek.
A lényeg,
Hogy ítélkezz minden és mindenki felett.
Mások hibáit lásd a sajátod helyett.
Ezer éves sérelmeket el ne feledd!
Hisz a múltban kismillió ember rekedt.
Van olyan pillanat,
Nehezen találom a szavakat.
Elhülyéskedem a nyarat,
És leplezem fájdalmamat.
Érintésed lángja szívemnek,
becsapott szerelem zokogta,
ősrégi vágya, mert nem volt
jelen magaddal terhelt szíved
a mában, kobakod tetted nevetve
homokba újra, midőn fránya
hitvesedként rákkal estem kútba.
Rég látott unoka lépett be a házba,
nagyanyót meglepte, mert még nincs vasárnap.
Jaj, a szülőanyja kirakta a szűrét,
gyermekére rakta mind a saját bűnét!
Csak álltam és néztem utána
összetörve, szemeim könnyben ázva,
fájó lelkem darabjait szedegetve.
Lábaim szinte gyökeret eresztve, de mentem!
Szeretném, ha béke uralkodna.
Minden elhangzó szónak,
ártatlan elcsattant, igaz csóknak
komoly, őszinte súlya volna.
letarolt szigetként
kóboroló egyén
irányított remény
bár véget érne mesém
Íme, itt a farsang,
visszhangzik egy fals hang,
szalagos fánk, nagyanyádé,
burkolja már Falstaff.
Le akarsz lépni tőlem,
De várj még, mert odaadom mindenem,
Vigyázok rád, óvlak téged, soha ne félj,
Ne legyél másé, csak az enyém,
Megveszek neked bármit,
Hiába mondtad régen, hogy neked nem számít,
De sajnos, már csak képen látlak,
Mert te beleszerettél másba...
Támfalak dőlnek keresztbe-kasba,
napvilágon a holdas éjszaka,
napfénytől, mit eddig rejtegettek,
üreget üt a nagy teher maga.
Szomorú, ha megszállott elveket kergetnek,
felcsigázó, nem méltó szavakat rejtenek...
Amikor nincs idő,
És nem tudom, ki vagy,
Amikor nincs tér,
És nem tudom, a világ hova ér