Versek a csalódásról
Minden szónak súlya van,
Az összes sornak ereje.
Egy perc alatt összezavar,
S mindent megváltoztat vele.
Hinnék, de miben?
Bíznék, de kiben?
Elvettetek mindent.
Az összes értéket,
Amitől én voltam én.
Vezetett a Pista, átjáróhoz érve,
nem állt meg, mivel nagyot nyílalt veséje.
Az eső függönyét ég fonja,
könnye múlt bánatát elmossa
egyszer...
Nem kívánok én senkinek se rosszat!
Főleg neked nem, akit már annyi éve szeretek.
Szerelembe esni...
talán egy pillantás műve,
mint élményként vágyón
rabul ejtő... nem vitás,
aki kegyetlenül megmarja...
Csalódás okoztál, pedig hittem benned.
Azt hittem, más vagy, de már vége ennek,
Vége van mindennek, ami valaha köztünk volt,
De utánad sose fog maradni egy üres folt.
Rügybontáskor érkeztél és megigéztél,
mint tavasz, úgy zsongtál, én szentül elhittem,
sziromba boruló, szép Jövőm lehetnél -
ébredt a természet, bennem a szerelem.
Engem már hidegen hagy a tél,
A kandalló melege, a hópihe,
Mit ér az egész, ha nem beszél,
Nem érint, csak hallgat...
Langyos eső szemerkél,
Búcsút int ágnak a levél,
Elmúlt már a forró nyár,
Elköltözött a gólyapár,
Egyedül maradtam, fázom,
Börtön lett a lakásom,
A Nap még néha ki-kisüt,
Meleg fényárja szíven üt.
Talán kicsi a hely ezen a világon;
Nincs még meg minden tetűnek a levele.
Éhünkben egymást is készakarva faljuk.
Jól lakva... Úgy finomabb csak a gyengédebb.
Koporsómra láncok voltak tekeredve,
S én benne feküdtem megsebezve.
Örök álmomból riasztott fel a zaj,
Amit a sátán csapott zokogásával.
A pokolban ébredtem,
S annak tüze testem égette.
Gyűlöllek, mert létezel,
kés bennem több ezer.
Bár halnál vagy halnék,
bármit, csak oszoljon szét
érzés, mi belül átmar,
testem tele lyukkal.
Szánlak téged, te buta bohóc,
mikor titkolva gyötrelmed s kínod,
nevetsz mindenen, s nevettetsz mindenkit,
s közben fájdalmad igazgyöngyeit
hagyod szerteszét gurulni,
s nem is kutatsz utánuk, hogy megtaláld,
csak vigyorogsz s hiszed tied a világ...