Versek a csalódásról
Apa megjött. Apa mérges!
"Mi ez a kupleráj!?" - kérdez.
A válasz csak a némaság,
Rémült, szomorú, csendes vád.
Oldalbordáimon táncot jársz,
Könnyed a lépted, mégis fáj,
Szerre töröd vonalról-vonalra,
Ivről-ivre egyre gyakrabban.
Egy vagy kettő, nem mindegy
Mert van, akinek egy sincsen.
Harcolok s remélek én,
de sokszor nem értem,
mi értéke van a sok történésnek.
Nem látom át a gondolatok menetét,
próbálok úgy élni, hogy az jó legyen nekem.
Elveszett a hangom.
Ez már nem az enyém.
Az hatvanháromban
költözött még belém.
Játék voltam neked, unaloműző,
Kapcsolatnak alanya, a szenvedő,
Kisded játékod oly hamar, véletlen ért véget,
Figyelmetlenséged okozta végzeted.
Játsszuk el újra,
Légy következetes.
Feledjük el a gondot,
Csak önmagamért szeress.
Gúnyok, szitkok tömkelege árad szerteszét,
És tépi ki a bizakodó, naiv szívet,
Mi egykor boldogan dobbant, mindent elmesélt,
Most hallat károgást, szája pletykás, sekélyes.
Engedjetek el, Démonok,
Többet nem pusztíthattok,
Túl sok kín, túl sok fájdalom,
Ebből elég!
Ne legyen többé sötét uralom!
Feladom, mondd, miért maradjak,
Szenvedésben itt ragadjak?!
Elszállnék már, figyelj rám!
Minden percben hideg ráz.
Színváltozásotok őrjítő,
alkalmazkodásotok elvtelen,
a hatalmasokhoz dörgölőztök,
megy ez nektek, de nem nekem!
Lassan elhagy a város.
Meg nem csalt, csak kiürült.
Tükröződő kirakatai előtt sétálva átfáztam.
Szeptemberi szmogdélibáb rezgett a körút felett.
Feladtam rég, nincs már reményem,
sem életem, sem több esélyem.
Több voltam én az igazságnál,
és nagyobb, mint ahogy reméltem.
Szellemek járnak az utamon.
Lelkem korlátjába kapaszkodom.
Suhog vadul a gyáva szél.
Teljesen elborult az elmém.