Versek a célokról
Néha vágyom érintésre, de dühöngve megtagadnám.
És sutba dobva mindent magamat is feladnám.
Néha csak úgy lélegzem, létezem. De élek...
Mondja meg azt valaki, mi volna ez, élet?
Szeretnék a szeretet hangja lenni,
Nyugtatni a szomorú lelkeket.
Üvegvilág szilánkjai fúródnak belénk,
karvaly-karmú dögevői rohannak felénk.
Pénz-buborék durran szét a kapzsiság ölén,
szenved Földanya: rajta ember, állat s növény.
Amikor a látszat
Több mint valóság
Amikor a bánat
Megrekedt jóság
A harcban én vagyok, kit elöl láttok,
szent a cél, amit magam előtt látok.
Sok év után
a földi élet
börtönében
kerestem az
üdvözülést,
a megtévesztés
tömlöcében.
Lehunyom a szemem, és picit bízom,
Bízom még, de nem tudom, hogy miben,
Leírom, tollam lehet csak a kínom,
Lehet, hogy egy apró csoda, valami ilyen...
Van nekem egy tutajom,
Amelyen eljuttatom
Az Istenünk levelét
Mindenkinek szerteszét:
Hallgassatok mind Reám,
Magas a víz szintje, lám...
A remény magában nem elég,
a gyógyulást akarni kell még,
akkor esetleg van remény,
de feladni a reményt
semmiképp.
Jó úton járó,
tiszta gyermeklélek
befogadja a világmindenséget.
Tiszteld a holtakat,
tiszteld az élőket!
A szétlőtt romokat,
a sáncot védőket!
Mindenki tart valahova,
még ha nem is tudja, hova,
lehet, nem is ér majd oda,
összerogyik öreg lova.