Versek a célokról
Elsüllyedt hajóm évekkel ezelőtt,
Túl ifjan borús vizekre eveztem,
Magamat és boldogságot kerestem
Árral szemben: jött is vihar, s összetört.
Tanulni kéne egyedül élni,
Sötétben, magányosan álmodozni,
Szó nélkül, némán szenvedni,
Tanulni kéne egyedül élni.
Csendülő rímek,
amik talán
a szívekhez érnek.
Múló érzések,
amik a távolból
visszhangzanak.
A kitartás csak annyi tán,
hogy megyünk Jóisten útján.
Hitet keresve a lélek után,
a süllyedő világ dágványán...
Aki soká él,
sok rejtvényt fejt meg,
csomókat oldoz,
titkokra lelhet...
Látod, újra itt vagyok,
Egy végállomásról érkeztem,
És úgy érzem, ezt az utat bevégeztem.
Most már biztos, hogy megmaradok.
Fekszem ágyamban, peregnek a percek,
Soraimat rovom, szinte már serceg.
Amikor az igazságtalanság
ostorcsapása csíkokat hagy,
a fájdalom sajgásán kívül
nyugtalankodik a forró agy.
Csend van, csak a távolban néhány tücsök ciripel,
és mellettük néha egy kis madárka csiripel.
Nem fúj a szél, nem beszélnek emberek,
nem járnak az autók, nem stresszelek.
Ahol a sötétség gyökeret ver az agyba,
milliónyi érték és szépség veszik kárba.
Nem lennék első, mert elmúlhat
tömjénfüst is és a szerelem is,
nem lennék első, ki utat tör hévvel,
a fény csak vakít`ná szemem is.
Vagy egy hónapja ülök
A nyomorult Vers fölött,
Ott van, de nem találom:
Túl a kék Szirthatáron.
Ha az egész világhoz szólhatnátok,
Ti mit mondanátok?
választ egy jellemes példaképet
s tettei ahhoz méltók életében
üres fecsegésre nem licitál
másokat nem szapul nem is kritizál
maga körül kerüli a pompát
több pénzért sem járja ő a bolondját
érzelmeit kontroll alatt tartja
jó életének ez lesz az alapja...