Versek a célokról
Egy gondolat bánt engemet,
Céltalanul nézni a szürke eget!
Bolyongni a fák között, mint a fény,
Aki nem tud áthatolni a víz tükrén.
Fénybe öltözött, napsütötte völgy.
Hűvös nyári szellő csókja életet önt.
Napfelkelte óceánom fölött,
S aranyhíd érzéseim között.
Színes, ártalmatlan, rózsaszín köd
Belengi életem, majd újra gödörbe lök.
Szeretnék lenni a természet ékkövén
parányi, apróka mozzanat
úgy, mint egy illanó pille szárnyvég
bársonyos illatú fák alatt.
Újra futok! Istenem, újra futok!
Meglásd, az olimpián is indulok!
Az élet velem még mindig oly kegyes:
nem adom fel! Már futok, szívem repes!
Röppenő pinty kelti a reményt,
És bízva biztatja a szegényt.
Énekel neki, zenél, mondja:
Ne legyen ma semmi gondja!
Firkálmányaimat várja már a nyomda,
az irigyeimnek nyúlhat most az orra.
Ki megtisztel engem, és majd elolvassa,
érdemtelenül is emel a magasba.
Védd a jó ügyet, hisz mitől kéne félned?
Mondd el nekem, mi is történhetik véled?
Meggyaláznak, rágalmaznak,
letepernek, kirabolnak,
ellened váddal fordulnak?
Teremtsünk együtt egy olyan világot,
melyet csak szép álmainkban látunk.
Hol az őszinte és tiszta szeretetre,
boldogságra, békességre találunk.
Bárány ballag bíbor réten,
legelészik ott serényen,
bendő tele, szép az élet,
jó a kedve, nem is béget.
A mai fiatalság, már nem értékeli a verset,
Nem tudja, mi az igazi irodalom,
Csak egy dolog van nekik, az internet.
Utcán lépdelve undorral néznek fel,
Holló szárnyai hurrikánt perzselve.
Messzire e földtől repítve,
Önnön kívül lelke elillent.
Sötét, mély erdőben tétova lófráltam, bozótból susnyásba hiába gázoltam.
Vágott a gaz, űzött a vad, agyam marcangolta sok szétszakadt gondolat.
Azt akarom, szép, nagy legyen,
tündököljön fenn a hegyen
panorámával a tóra,
uramisten, váltsd valóra
álmaimnak titkos vágyát,
míg a bankot be nem zárják.
Magánzárka lett lakásom,
egyszemélyes fészek,
Kitartásért én cserébe
gyógyulást remélek.