Versek a célokról
Küzdök, előttem a startvonal,
De nem haladhatok tova.
Szívemben zakatol a robaj,
Gondolatomban vár a célvonal.
Újabb világvégén elgondolkodom.
Most a kételkedők közé tartozom,
De, ha lehetne, ha én választhatnék,
Néhány rossz dologtól megszabadulnék...
Zúgjon hát égnek-földnek népe,
Téged akkor magához ölelt már az Isten,
Nincs az a tőr, mi eztán megsebezzen,
Csak a végtelen kegyelem marad meg...
Nem vágyok már nagy szavakra,
megvetem a pátoszt.
Nem igyekszem veretesen
méltatni a káoszt.
Te vagy a Mindenem.
Ma már nem csukott
A nyitott szívem.
Te vagy a remény.
Nem vagyunk emberek, hiszen azzá válni kell,
Nem jó, ha szemünk előtt ott a rossz modell.
Gondolkozzunk el csak azon,
Lesz, ki segít majd a bajon?
Hallgatlak, ember, jól gondold meg a választ,
hisz jól tudod te most, ki előtt állasz,
rövid életed alatt mi az a jó, amit tettél,
mi lenne hát, amiért életet remélhetnél!
Mert minden lehetséges!
Hasítsunk hajnalt,
törjük meg az éjjelt.
Monoton sötétjébe
rajzoljunk hát fénnyel.
Újra lélegzek.
Újra élek benned,
Jöttél és kerestél
Rám találtál,
Egy magányos, üres
Sikátorból
Meghallottál.
A jövő kapujában
Olyan furcsa ez:
Egyszer azt hiszed, vagy valaki,
De közben nem vagy senki.
Fergeteg havában álmodom tovább,
Eggyé válok a hideg téli világgal,
A tűz csak szemem előtt megnyugvás...
Nem szólsz már hozzám,
Vadvirágos kerteket nem nyitnak szavaid.
Csak a halk suhogás, ahogy a szél
Meglibbenti a kalász szárait.
A tűz körül két setét árnyék pihen,
Károly és Dezső bátyauram eszeget.
Fülkarikát hordanak, pipát szívnak,
Néha éheznek, és néha szomjaznak.