Versek a célokról
Az élet fájdalmak és szenvedések sora,
Boldog pillanatok mulandó otthona,
A nehéz időkben, mikor nincsenek szavak sem,
A tetteid mutatják, ki vagy te odabenn.
Meghalok reggel,
Meghalok este.
Naponta többször,
Valamit keresve.
A fejben van a haj.
A tetű elbújva
benne, mint az ember
rég, az őserdőben.
Értem a világ gondját,
Vagy csak sejtem fondorját.
Bárhogy is, ne aludd át
Életünk mély mámorát.
Nyár van, csodaszép, tündéri képzelet,
Megsütötte orcámat, közben kémleltem
A takarós, fergeteges lombokat.
Fiatal üstökös volt... volt álma,
Ősz bodor települt homlokára.
Alkotna vére, alkotna vágya,
Gyengeség üti szinkronizálva.
Mindenki próbálkozik.
Unja, mondja s száguldozik
Gondolatuk. Alkotni akarok.
Meg akarom alkotni azt ott.
Sohasem az számít, hogy mennyit írunk.
Hanem, hogy a szavainkkal mit bírunk:
embertársainknak értéket adni,
vagy a jövőnek magunk után hagyni.
Most sok mindent végiggondolok.
A bölcs nyugalom nem háborog.
A kalapomat fölteszem,
az erőmet összeszedem.
S az útnak nekivágok,
várnak ott rám jó barátok!
Egy ember, s egy lélek, kit nem hall a nagyvilág,
De mégis küzd, hogy ki ne aludjon az a láng.
A világot Isten hat nap alatt teremtette,
megáldotta művét, majd útjára engedte.
Hátam mögött a romos múlt,
mily szomorú ezen túl,
de csak előre.
Elhagyva őt felégettem,
s csak megyek tovább előre.