Versek a célokról
Amikor még ragaszkodsz, az anyagba kapaszkodsz,
Amikor már elengedsz, a lelkedben megpihensz.
Talán tanítani kellene a szépet és a jót,
talán meglátni kellene az emberi valót,
talán szín is kellene, festeni sárgát és pirosat,
talán úgy formálni szavakat, hogy tükrözzék az igazat,
talán hangos szó helyett csendben kellene maradni,
talán egy nehéz érzéstől nem kést kellene ragadni,
talán falak helyett hidakat kellene csinálni...
engedj ne kapaszkodni
a végtelenbe,
itt az idő,
szempillák jégcsapszögeiről
telet karmol szemembe a fény.
Múlt és a jelen
Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.
- de senki se érti.
Nincsenek szavaim válaszolni,
Pedig szeretnék vágyva szólni.
Bunkó vagyok? Fene tudja,
Némaságom igazolja.
Ne féljünk a jövőtől, most tegyünk érte.
Ha más helyettünk nem! Mi lépjünk a jégre.
Bátran.
Páran.
Március havában, mikor már jön a tavasz javában,
Elkiáltom magamat egy kurta kocsmában:
Garcon, maga bárgyú, ez itt egy rendez-vous,
Hozza hát a kávét, ne legyen háború!
Te lettél a holdfényben az álmom,
Te lettél a fénylő napsugár,
Te lettél, kinek mosolyára vágyom,
Te lettél, ki este hazavár.
Eljött, megint itt van,
S mégis más énnekem.
Látom a fát s ajándékokat,
S mégis megfog a múlt éneke.
Az ócska kis szavaknak erdejében,
hol eltévedni már-már harci érdem,
és merre tartotok, már meg se kérdem -
találkoztunk egy válaszút előtt.
Újévi virtus
Ismételten megtöltve van már
ez az újabb évszámos pohár.
Ezúttal legyen benne dzsúsz.
Az óévtől most ezzel búcsúzz!
A gyenge ember megjátssza az erőset,
Ő mindig csontot kap az élettől... Velőset.
A gyenge embernek semmi se fáj, sose fél,
Csontok csikorgása közt is remél.
Azért vagyok, hogy én legyek,
Ami máskor vagyok, az nem én vagyok.
Túl minden földeken, túl a képzeleten,
Valahol távolban, elfeledett hegyen,
Melynek csúcsa felér égre, csillagokra,
Ott nyílik a tetőn égkék színű rózsa.