Versek a célokról
1. Lásd a világot. Mily rossz! Én ezt meg fogom írni.
Vajon fogok-e még így szeretni?
Kínok között soha el nem engedni,
Félve ölelni,
Veszteségtől rettegni,
Az idővel küzdeni,
Próbálni visszafordítani,
Pillanatokat kincsként őrizni,
Érintéseket örökre felidézni...
Még hány szűkös hét van hátra?
Miért gondolok tűzpiros szádra?
Nem fog válaszolni senki,
Mikor a koldus újra kér enni.
Szeretnék mézillatú
Kis virág lenni
Illatomat mindenkire árasztani
Szeretnék színes pillangóként röpködni
A földtől teljesen elszakadni
Szeretnék vidámságot hozó bor lenni
A megtört szomorú szívnek
Szeretnék sasként szállni...
Soha ne add fel
Egész életem egy óriási küzdelem,
Ritkán tekint le rám a győzelem.
E világon sok gonosz küzd ellenem,
Sokan koporsóban látják fekhelyem.
Nőnapra
Egy-egy nőből eredünk mindannyian...
Nő volt, ki hordott, óvott és örült nekünk,
és éltünk, nevettünk, mert az övék vagyunk,
bár csöppnyi agyunk még nem értette,
de biztosan érezte, hozzá tartozunk.
A boldogság egy olyan fogalom, ami kézzel nem fogható.
Megtalálhatjuk, ha nagyon akarjuk, de ezért tenni kell.
A szád...
A szád rojtosra beszélheted,
A csillagokat el nem érheted.
Meghalt a remény,
Fuldoklik a lélek!
Tekintetem üveges,
De még mindig élek.
Hív egy új Világ, mely nincs is oly messze,
Teremtő Gondolat, egy pillanat,
S elrepít messze, messze a fellegekbe!
Régóta foglalkoztat ez.
Közel ötven év telt már el az életemből,
és nem tudtam, nem tudtam.
Így kellett élnem, tudatlanságban,
tapogatózva a lét félhomályában.
Mi az élet célja, ezt kérdezed?
Ha szeretnéd, én elmondom neked.
Vedd észre a szépet esőben, szélben,
a zöld erdőben s napsütötte, virágos réten.
Gyermeki vágyak magasba szállnak,
fellegekbe repítik a szárnyak,
hegyeket mozdít a képzeletük,
mosolyt csal arcunkra tekintetük.
Amikor még ragaszkodsz, az anyagba kapaszkodsz,
Amikor már elengedsz, a lelkedben megpihensz.