Versek a Carpe diem életérzésről
Testre szabott hétköznapok,
piros betűs ünnepnapok.
Elfakuló évszázadok,
nincs, amiért aggódhatok!
Bennem élsz, és én is benned,
Hiába ágálsz, nincs mit tenned,
Ha nem tetszene a sugárzott műsor,
Emlékezz rá, ez csupán egy mű sor,
Mindig benned van a távkapcsoló,
Szabad állítani a csatornán, helló!
Már nem tudok szépen énekelni...
Tán berekedtem, vagy mi lett velem?...
Ne menj messzire, kicsit még maradj!
Van ez a feszültség, le se tagadd!
Érezd, milyen gyorsan ver a szíved,
Ezt az érzést el ne veszítsed!
Még csípi arcomat a reggel,
de enyhet simogat rá a kelő napsugár
Egy jó nagy identitásválságban vagyok,
szájamon a habok csak pukkadnak,
jó nagy csomókban ütnek lelkemből
felfelé azoknak a csúnya kis haboknak
valami csúnya kis bentről jövő nyilak.
Fekszem a régi határ mentén bátortalanul ma:
várom még csenevész önmagamat, s ahogyan
felpezsdülve poroszkáltam sziklás limesen, mely
vérzett múltam alatt számtalan illat után,
úgy akarok hazudós jelenem bajain keserűség,
lánckötegek nélkül játszani, mint a bagoly.
Próbálok felébredni,
nem nyílik a szemem.
Hátralépek, majd előre,
és ugyanott vagyok.
A ligetek közé esett nyugalom,
fájdalomban a lelket uralom...
De szeretnék vidám lenni,
Dobostortás kedvet lelni,
Ízes-mázos csodát szelni,
Édes krémet vígan enni.
Szerelem, te szélkiáltó madár,
kis tavak csősz-őre, elszálltál te
ősszel sóhaj szárnyaiddal, csak a
bánatod maradt itt tebelőled.
Ez itt egy labirintus.
Faltalan, nem misztikus,
ellátsz a horizontig...
van-e rólam
fogalmad
ami megragad
téged
és igaz-e az igaz
vagy gaz
néha lehullok
mint egy álom...
Részeg vagyok,
Ittam pár fröccsöt,
Senki sem kérte,
De a kancsó töltött.
Eljött az idő!
Végre van saját helyünk.
Ahova amikor csak akarunk,
Akkor odamegyünk.