Versek a Carpe diem életérzésről
A legszebb álmom volt talán,
Én voltam a királylány.
Előttem egy dalia,
Álmaimnak lovagja.
Végtelen sötétségben
apró csillag hunyorog.
Suttogja: - Kérlek szépen,
te változz, én nem tudok.
Egy csendes szombat délután
ablakot nyitván
a valóságra,
s kitekintve a nyolcadikról
koleszszobám ablakán,
ámultam a hold sötét oldalán,
amint a nap fényben tündökölve
a kékségből ragyog rám...
Életemben többet adtam, mint kaptam,
mégis magam maradtam.
Hitelem megkopott, hitem elhagyott.
Szeretteim, barátaim valahogy
el-elmaradoztak, áldozata lettem
a szeretet hiánynak.
Lelkem hideg, megdermedt a terhektől,
Oly sok ütést kaptam eddig az élettől.
Gyakran tréfálkozik vélem embertelenül,
Melyeknek nyoma mélyen a szívemben ül.
Kalamárisomat megtöltöttem,
letettem papírlapom mellé.
Belemártom libatollam hegyét.
Írni kezdek, betűm viszont ellép.
Mit kellene cserébe adnom,
hogy neked jusson, s nekem is maradjon?
Nem létezel
Ne keress, ne kutass, ne is nézz énrám,
Fordulj el másfelé csendben és némán.
Ezer színes virág súgja most azt neked,
ha szíved kitárod, újra boldog leszel.
Tűzön járok, lángot viszek,
Elvesztettek Vesta Szüzek!
Kiállom a tűzkeresztséget értetek,
Égő talpamon sajognak a sebek
nekem te voltál a minden
nekem te voltál az Isten
arcod kettévágtam
mikor képedbe vágtam
- miért -
Vendégségben nálad
Halkan, csendben hull a hó,
Kis cinege fázik,
Kutyád kopog, bejönne,
Nagy bundája ázik...
Ha úgy érzed nem szeret senki
Szívedet a bánat emészti
Senkiben nem bízol
Csalódtál már oly sokszor
Kiben kapaszkodhatsz nem tudod
Nem sikerül támaszt találnod
Szükség van mindenkinek egy barátra
Mint a keréknek a kocsira...