Versek a Carpe diem életérzésről
Maszkba rejtett sóhaj, eltaszított - visszhangzó
csend szétszórt, imbolygó
zajban tükröződő
korlátok közt béklyó, szélfútta óhaj...
Táv, mely szétválaszt,
S szívünk egymásra talál majd,
Ketten megyünk az ég fele,
S lelkünk boldogsággal lesz telis-tele.
egy csendes
óceán a lelkem
mély
s felszínén
sem csacsognak
habok
néha meglátogatnak
óriások...
Uram, útjaid kiszámíthatatlanok,
de akaratod előtt én meghajolok.
Tudom, a döntés az enyém,
de ne rój meg érte,
ha a két rossz közül a rossz lesz a vége!
A róka is lerágja lábát, ha szabadulni akar,
és nincs többé végtag, mi fültövön vakar.
Kezemben könyv alátétnek, egy papír s toll,
Odakünn már sötétség honol,
Gyomromat már elüli a lángos,
Fejem alatt puhul a vánkos...
Élj a mának, vár a holnap;
A nagy kérdés: Vajh mit hozhat?
Aki bújt, aki nem,
magamat keresem,
ki álmos féllábon
szívemben téblábol.
Emlékek
Ülök a sötét megállóban
Nézem a bordó bakancsom
Szemben velem dudálnak a sávban
Út szélére tolnak szürke tragacsot
Mesevilág
Minden reggel frissen kelni,
Boldogsággal felébredni,
Könnyű szívvel élni, járni,
Vágyaknak valóra válni,
Szeretni és hinni, bízni,
Nagylelkűen cselekedni...
Van, kit belep folyvást a rusnya munka.
Ő móka nélkül éltét múlva hagyja.
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.
Szorítalak.
Évtizedes, kemény munkában edzett,
Erős karjaimmal.
Nem tudom, hogy fáj-e.
Nem szólsz. Te is érzed,
Hogy ez több, mint egy ölelés.
Látod azt beteg embert ott? Hallod nyögéseit?
Hazahív téged innen az erdőből. Suttog, hív,
könyörög, hogy segíts! Valami baj van otthon.
Valaki segítségre szorul talán... Sietni kell!