Versek a Carpe diem életérzésről
Nem vagyok több én bárki másnál,
nem is különbnek jöttem én,
és nem is költőnek születtem.
Téged szolgál a költemény!
Körülöttem zaj van,
de Te ott vagy halkan
abban az egy dalban,
ami halhatatlan.
Lassan elfogynak a lapok,
Az idő forgatja életem könyvét.
Rég volt a "tabula rasa",
Aztán teleírta sorsom a regényt.
Mikor nincs ihlet
Sem az ég, sem a táj szépe,
Sem a szerelemben rejlő varázs.
Sem a szavak és események zaja,
Nincs bennem szó.
Falbontakozást váró tavaszló, őszi mese.
Tea-halvány kékséggel megérkezett új Szabadság!
Már lassan tisztul az értelem
Már lassan fogyatkozik a mindig holnapvárás.
Egy sör, csak egy sört mára!
Ezt is alig bírja már
Bomlott testem és májam.
Megint véget ért egy nyár...
Állott vákuum némul porcelánbőröm alatt,
Egy kalapácsba dőlök lassan,
Belőlem szilánk, por, lyuk, kifejezéstelen űr marad, süppedek hanyatt,
Hányat lökött ki magából ilyet, hányat?
Az emberek szabadnak születnek,
Mégis életük rabja maradnak.
Mézédes eme szó a füleknek,
De tettek hiányában maradnak.
Ha lelkem mardossa a bú, én arra gondolok,
Mikor jönnek már a telefonközpontosok?
Mert az élet sója a kiszámíthatatlanság,
Én pedig már vagy százötven perce várok ám!
Szeretek utazni, olyankor
Szabadnak érzem magam,
Hajt engem ez a vágy,
Szívemet öröm járja át,
Ha megismerek más országot,
Kultúrát, több leszek, alakulok én is,
Az élmények örökre belém égnek,
Formálódom tőlük, s elevenné válok.
Éjszakánként sírni szoktam,
Hogy Isten miért nem szólt róla.
Az élet piszok nehéz játék,
S egyáltalán nem móka.
Csak jönnek és jönnek a napok, az évek,
de egyszer csak fogja és megáll az élet.
De én még kérek!
- suttogom halkan -
Itt valami baj van.
A múlt a tegnap, az élet most van,
Tehát fordulj szembe a fénylő Nappal!
Az életed most neked jót kínál,
Ne fordulj hát vissza a félútnál!
Mikor a sors elvert, az volt hát a példádázat,
a nyomorrontás elveszett, habár még kápráztat,
erre régen még létezett kora a báróknak,
mára már nincsen más, csak otthona a bároknak...