Versek a Carpe diem életérzésről
Akarom a világot és vele együtt mindent, amit lehet!
Akarom, hogy mindig az legyen, amit én szeretek!
Akarom a Barbie-t, a gitárok húrjait és még sok minden mást is!
A fejlődés nem állhat meg, mert azt akarom!
Akarom, hogy azt akard, amit én akarok!
Akarom, hogy mindig én akarjak!
Akarom, hogy te is az én akaratomat akard!
Szegény kisember vagyok,
már szegénynek is születtem,
gazdagság, siker, egészség
oly messze elkerült engemet,
míg mások bővelkedtek benne.
Visszanéz egy arc,
Ismerős talán,
Öröm és kudarc
Látszik ábrázatán.
Testre szabott hétköznapok,
piros betűs ünnepnapok.
Elfakuló évszázadok,
nincs, amiért aggódhatok!
Bennem élsz, és én is benned,
Hiába ágálsz, nincs mit tenned,
Ha nem tetszene a sugárzott műsor,
Emlékezz rá, ez csupán egy mű sor,
Mindig benned van a távkapcsoló,
Szabad állítani a csatornán, helló!
Már nem tudok szépen énekelni...
Tán berekedtem, vagy mi lett velem?...
Ne menj messzire, kicsit még maradj!
Van ez a feszültség, le se tagadd!
Érezd, milyen gyorsan ver a szíved,
Ezt az érzést el ne veszítsed!
Még csípi arcomat a reggel,
de enyhet simogat rá a kelő napsugár
Egy jó nagy identitásválságban vagyok,
szájamon a habok csak pukkadnak,
jó nagy csomókban ütnek lelkemből
felfelé azoknak a csúnya kis haboknak
valami csúnya kis bentről jövő nyilak.
Fekszem a régi határ mentén bátortalanul ma:
várom még csenevész önmagamat, s ahogyan
felpezsdülve poroszkáltam sziklás limesen, mely
vérzett múltam alatt számtalan illat után,
úgy akarok hazudós jelenem bajain keserűség,
lánckötegek nélkül játszani, mint a bagoly.
Próbálok felébredni,
nem nyílik a szemem.
Hátralépek, majd előre,
és ugyanott vagyok.
A ligetek közé esett nyugalom,
fájdalomban a lelket uralom...
De szeretnék vidám lenni,
Dobostortás kedvet lelni,
Ízes-mázos csodát szelni,
Édes krémet vígan enni.
Szerelem, te szélkiáltó madár,
kis tavak csősz-őre, elszálltál te
ősszel sóhaj szárnyaiddal, csak a
bánatod maradt itt tebelőled.
Ez itt egy labirintus.
Faltalan, nem misztikus,
ellátsz a horizontig...