Versek a Carpe diem életérzésről
Mondd, táncolsz-e velem a hóban
egy tangót, mikor a Hold megtelik,
s csillámló ezüstös ragyogásban
csillagok lesik a lépteink?
Lehettem volna színész, versmondó,
De minek nekem a puszta,
kurta szó?
Minek nekem más gondolata?
Aranyló gyöngyszemeken jártam,
s bokámat a tenger harapta,
hőgolyó vetítette árnyam,
libbenő ruhám szél rángatta.
Mint kiszáradt, száraz föld,
mely epekedve az esőt várja,
úgy szomjúhozik lelkem az írásra.
Fejemben keringőt jár gondolatok hada,
örömtől, bánattól megrészegülve
készteti kezemet a toll felvételére.
Ezer okot tudok,
Hogy utadra bocsássalak.
Ezer okot tudok,
Hogy végleg magamhoz láncoljalak.
Kipirult arcunkra vetül a reflektorfény,
Lassan elmúlunk, ahogy múlik az éj.
Carpe diem
Szerelmed: húsevő virág.
Szirom-karjába csalogat,
bódít, ölel s elpusztít tán,
mégis vágyom e kínokat.
Terepszemlén bóklászó partifecskék,
betevőre vadászó szélmenyecskék
körívet rajzolva szállnak.
Vízpartot követve néha lecsapnak.
Színes kis falevél ágától megválik,
Szárnyra kapja szellő, boldogan hintázik.
Úgy érzi, már szabad, búcsút int fájának,
Tán` dalra is fakad, indul a világba.
Bánatomat kendőbe kötöttem,
ne ragyogjon szégyenként fölöttem.
Felvittem egy nagy hegy tetejére,
ledobtam a szakadék mélyére.
Nincs bocsánat, nincs!
Te csak nyelted a whiskyt!
Egy örült éjszaka lett a veszted,
Mikor a pultos-lányt mohón szemezgetted,
Tekinteted rászögezted!
elvarázsolt árnyak,
tépett vágyak,
rojtos függönytakarón
ziháló dicsőség,
háromcsillagos napkorong,
párnánkon méz-édes gyűrődés
szürkéből fehérbe,
tenyérből tenyérbe...