Versek a Carpe diem életérzésről
A mának élve
Észrevétlenül tűnnek
Tova az évek.
*
Mind, ami szürke,
Jellegtelen kedvtelen,
Sivár egyveleg.
Ma is ugyanúgy az árok partján ébredek,
Ha néhanapján fejre áll az életem,
Hisz világképem nem változott,
Csak a körülmények, miket az élet hozott.
Leszek az égen szálló szálloda,
a folyón lassan folyó szemgolyó,
látni szeretném a türkiz víz alatt
mit rejt ez az íz, mikor csak sok elfeledett szín maradt.
Iszunk itt majd annak idején
Hamu mamu sör pofa
S fölöttük gyertyaláng...
Minden nap meghalunk és újraéledünk,
Ha elesünk, felállunk és továbbmegyünk.
A sziklaperem szélén is táncot járunk,
A lengő, korhadt hídon is ugrálunk.
Mindenkor cselekszünk, mégsem élünk igazán.
A tél háborúját vívjuk életünk tavaszán,
A nyár színeit használjuk az ősz palettáján...
Cikornyamentes dikció,
Nem bonyolította sem ok,
Sem tudomány, sem fikció,
A gondolatok repesnek...
Hanyatt feküdt a parton, s a csillagokat leste,
vágya nem maradt, jelmezét végleg levetette.
Tegnap még bohó volt, álmodozó, balga gyermek,
kit Velence hív, színes konfettik, fényes termek,
de elszállt a varázs, és mindegy, kalmár vagy herceg,
éjfélre a maszkok lehulltak, mind odavesztek.
Csöndes éjben fürdik a Hold,
csillagok bámulják elhamvadt aranyát.
Tombol a vihar.
A tenger hullámain
bősz tajtékot vet.
Itt születtem én ezen a tájon,
a nyírségi szélbarázdákkal ölelt
Szabolcsi homokos síkságon.
A zöld máglyaként lobogó
jegenyék Nyírségének
egykori fővárosán, Nagykállón.