Versek a búcsúzásról
Eskü az, ha kegyetlen a kimondott szó?
Már tudom,
Magam ellen vétkeztem,
Amikor kimondtam Neked:
- Esküszöm, megesküdtem rá, hogy vele maradok!
Utolsó napok margójára ezt írom,
Középiskolás éveimet még biztos visszasírom.
Utolsó napokon a szívem a torkomban dobog,
Egymás mellett állva a pályán könnyem biztos kicsorog.
Közönyös feledés,
Hétköznapi magány,
Tétova sóhajok,
Árván hiányolt valami-minden.
A kék homályon átszakad,
a fürge vízen átreped,
megilleti a válladat,
az arcodat, a térdedet
Túl gyorsan,
túl gyorsan mentek el.
Barátok, ismerősök, szerelmek.
Életek, sorsok, remények.
Nem jönnek a gondolatok,
talán elkopnak a szavak,
és lelkem, mint galád tolvaj,
gyáván és némán elrohan.
Meddig zuhanhat a lélek?
A végtelenségig,
vagy talán földet érhet?
Iszonyatos ez a tehetetlen várakozás!
Nincs mit tenni, várj!
Várj csak, tovább!
Milyen lenne, ha holnap nem látnálak,
Ha másnap reggel más karjába` látlak,
Ígéretek, szép szavak, mind a múltba vesztek,
Te meg boldog vagy, még ma megteheted.
Az utolsó közös heteket lapozgatjuk,
kedvesen-csendesen a malmot tapossuk.
Lassan, de biztosan jön a búcsúzás,
szerelem nem, - szeretet volt, az a csodás.
Amikor elvesztettelek, április 6. volt.
A Halál életet olt.
Fél öt a végzetes perc,
Mikor lelked nyugalomra lelt.
Miért nem vagyok elég neked?
Pedig én tényleg, hogy szerettelek.
Szerettelek... Persze, még most is,
belerezeg minden porcikám, ha írsz.
Mózes...
Hiányzik mégsem volt enyém
Ágyból közösen kelni
Úgy éreztem kis lelkével megért
Miért kellett nekem elmenni?
Fáj, hogy nem számíthatok rád,
Egyre kevesebbet figyelsz rám,
A lelkem vére se folyik már végig arcomon...
Vártam rád mindennap
a buszmegállóban, most néma a pad.
Emlékszem, ahogy mellettem ültél,
hozzám bújtál s már nem féltél.
Hulltak a szavak, hamisak, gonoszak,
betemettek, elvettek jövőt, múltat,
elzárták az utat, záporoztak, úsztak,
eltűnt, elveszett a szabad gondolat.