Versek a búcsúzásról
Egyetlen egy Szél jött aznap,
Elfújta hajam, s megéreztem
Valamit, amire szavak sem voltak.
Közeledett felém a Szél.
Hat év, hetvenkét hónap,
Az időm mostanra lejárt,
Ahogy az óramű ketyeg,
Hallgatom kies, halk zaját,
Arcoddal múltban kalandozom,
Keresve gyönyörű perceket Veled,
Istennek hálát adva
Millió ilyet lelek.
Akit itt hagytál, s aki maradt
Úgy tűnsz hirtelen el,
az égbe ragyogóan fel.
Mint egy látomás,
mert ez az utolsó állomás.
Harmonikaszó zengi be a tájat,
egy utcai muzsikus a lambadát játssza.
Lehunyt szemmel a távolba meredek,
a véget nem érő gondolataimba elveszve.
Legyen bármily baljós az éj,
a sötétségre hajnal kél,
és legyen bár baljós az álom,
nappal fényében megtalálom
mindazt, miért élni érdemes:
tettet, minek célja nemes...
Ha te erre,
Én arra megyek, drágám,
Nem köt hozzád semmi,
Csak egy rossz emlék csupán.
Ne haragudj,
meg kell válnom tőled,
úgy érzem magam,
mint akit fejbe lőttek.
Repeszt a mozdony, de nagyon fél.
Völgyet-hegyet átkarolva teszi dolgát örömmel.
Közben figyel, szép a rét, nótát is hall, csillog a napfény.
Fekete, fénylő testéről pattan a nap közönnyel.
Emlékszem a napra, utolsó közösre,
Nagyon féltem tőle hetekkel előtte,
Az utolsó estén percig nem volt álmom,
Így nekem a reggelt ébren kellett várnom.
Elmentél, itt hagytál.
De két szemem már nem könnyes.
Már nem miattad élem életem.
Neved feledem, emléked elveszett.
A forró napsugár emlékével
búcsút intek, ahogy a nyári éj
a nappali forróságtól. Nékem
szellő fonja össze ujjaim még...
Puszták, hegyek, dombok felett
szomorún jár az emlékezet.
Mi egykor sok bányászt éltetett,
ott munka már nem létezhet.
Azt mondta egyszer a nagyapám,
Légy mindig ilyen cserfes, vidám.
Maradj fogékony szépre s jóra,
Így békében térsz nyugovóra.
Emlékezés
Könnyeimen keresztül nézem.
Öreg és megviselt.
Szinte térdre roskadt
évtizedek súlya alatt.
Nem voltunk jó osztály
Hát vége van. De hogy minek is,
Azt csak mi tudjuk egyedül.
Nem gondoltam, hogy vége máris.
A kapcsolatunk elmeszesült.