Versek a búcsúzásról
Szeretett nagymamám nevében
Egy üvegkoporsóban vagyok, de nem haltam még meg.
Utolsó erőmmel még egyszer szétnézek.
E törékeny testben egy törékeny szív dobog,
Fáj látnom, a családom mint zokog.
beléptem a híd alatt összehúzódó
és szétoszló legsötétebb
bolygók csillagok törmeléke közé
valamiért ha rád gondolok
mégis keserédes csillogás villan
meglátom minden részecskében
a tündöklésed mert a sötét anyagok
téged visszhangoznak...
Ha visszatérek oda, honnan jöttem,
az anyaföldbe, mely örök otthonom,
bocsássátok meg nekem, hogy éltem,
hantoljátok el még maroknyi porom.
Nem búcsúzom el tőletek,
bár ez idő még eljöhet,
s nem ejtek fájó könnyeket.
A prédikátor mind követ.
Láttam én már tacskó kutyát,
Nem is egyet, százat is tán.
De Macika nekem más volt.
Bizony mondom, "tanítóm" volt.
Múló idő
Az óra lassan nyugovóra int,
Letelt egy hosszú nap megint.
Feledni téged olyan gyorsan nem lehet.
Elvetted tőlem az érzelmeimet.
Megmozgattam érted a tengereket.
Ezek után is gondolok rád rengeteget.
Csukd be szép szemed.
Képzelj el egy utat.
Ez a te útvonalad.
Amit látsz magadban
Féltő gondolatom, de nem édes szavam!
Vajon hogy van ma lelked a lelkem alatt,
jutott-e ma neked sok-sok finom falat?
Hiányzol! Óh, bárcsak láthatnálak!
Szerelmemet vesztettem, kit szerelme szeretett,
és talán szerelmem szerette szerelmes szerelmét,
akit réges-rég elvesztett.
Szakadék peremén állok,
Oly rég csak rád várok,
Átölel a mély sötétség,
Nincs bennem több kétség.
Szeretetem hagyom e világnak
Éltem örömeit lét dalának.
Mosolyomat fényes holdvilágnak
Féltett titkaim az éjszakának.
A mulandóság örök idők által félt
Rejtély, melyet az ember meg nem ért,
Csodája önnön nagyszerűségében található,
Misztikus, és nem átlátható, meg nem fordítható
Szekér, mely születéstől fogva lassú haldoklásra ítél.
Gondoltam, írok neked,
Hisz olyan rég volt már, hogy bevarrtam a sebed.
Emlékszel, mikor a csodás pázsiton lustálkodtunk?
Gondolatban már a jövőnkön munkálkodtunk...