Versek a búcsúzásról
Vajon múlik az emléked?
Már csak kétpercenként kérlek,
Gyere vissza, toppanj be,
Az asztalhoz feküdj le!
Könnyek közt síromnál ne állj,
nem vagyok ott. Lelkem messze jár...
Szeleknek szárnyán szállok én,
követlek csillogó hópihén,
szitáló langy eső neszén.
Mindenért örökre köszönet teneked,
hogy habosra csókoltad felettem az eget.
Reggel már fáj az ébredés,
felkelés maga a szenvedés,
lelkemben egy kínzó érzés,
meddig lehet bírni ezt még.
Megyünk a télből télbe
Sietve, ijedten, félve.
Búcsút mondva minden jónak,
Ismerősnek, barátnak, családnak.
Amikor a sok kicsi kéz
ölelte a nyakadat,
amikor a hat kicsi száj
puszilta az arcodat,
rájöttél, míg éltél,
érdemes volt szeretni,
érdemes volt három leányt
becsülettel felnevelni.
Elindulok hosszú útra.
Batyumban a világ súlya.
Bűnös léptekkel előre
Betérek a temetőbe.
Mint az őszi széllel költöző madár, a szavak úgy szálltak tova;
Csak repültek és repültek, messze, nem tudni, hova.
Mint megannyi régi fénykép, az érintés épp úgy lett porrá;
Nyomát már csak elsöpörjük, kétség nem fér hozzá.
A holduszályos ég
jó éjt fújt már rég,
ráhajolok versemre,
mi villanásnyi szép.
Tiszta párna, tiszta paplan...
Tiszta álmok... Visszaadtam...
Veled álmodtam az éjjel,
Azóta bennem sok a kétely.
A kártyát rosszul kavartam,
De megtudtam, amit akartam.
Elképzeltem veled egy világot,
Hol letörünk minden korlátot,
Kivenném szívedből a szilánkot,
És eltüntetnék minden átkot.
Egy meg nem született gyermek tollából
Annyi éve már,
Hogy vártál engem, majd eldobtál,
Miért akartál egyáltalán,
Ha nevetésed könnybe fordul szép orcádon,
Oh én egyetlen édesanyám?
Csak, mint lehelet.
Ki félve a hidegben melegre vár.
Egy átlátszó pára forró ajkadról száll.
Csendesen, látni sem lehetett,
Mint meleg fuvallat, átjárta a szívünket.