Versek a búcsúzásról
Három László egyike
Elment végső helyire,
Hiányzol már, Anikom,
Leveszem a kalapom.
Régi barlang rejtekében,
mély folyóvölgy oldalán
aranybányász és a lánya
éldegéltek hajdanán.
Hóval fedett hegyek mélyén,
sötét erdők hideg éjén.
Eltűnik a Hold az égen,
számára ez nem oly szégyen.
Merengő-fényes csillagok,
harmatot síró hajnalok,
hűvösebb alkonyi est
lelkembe borzongást csent.
Elmúlunk mind az időben
lassan,
mint ahogy nyár is,
ölelj jobban,
már hűvösebbek az éjszakák is,
és a hajnalokban,
ha koccan
az ablakon az utolsó levél...
A napraforgó még nem tudta:
alkonyatkor elszáll a nyár,
utána néz a poros utca,
szaggatja rozsdás számadás.
Remeg a levegőben a stressz,
Csöves nappalok lézengenek,
Mint az utcalányok.
Rakétát sodornak a boldogok,
Dögszagúak a délutánok.
Búcsúzott fészkétől már a gólyapár,
Jelezve, hogy lassan véget ér a nyár.
Bár a virágok még szirmot bontanak,
De kósza szelek már őszt sugallanak.
Úgy álltam feletted,
Olyan néma csöndben,
És sírtam. Előttem az
Éjszínű felismerés
Eltakarta a panelházakat,
És semmit kerekben,
Csak a darabok sarkait
Vettem tudomásul, és Téged.
Nem nézel többet már
északnak s keletnek,
kezeden ereid
fakultan reszketnek,
életed zsebedből
lassanként kiszalad,
szikrázó réteken...
Drága Édesanyám!
Ma egy éve, hogy szíved utolsót dobbant,
Kezét fogva itt hagytad egyetlen lányodat,
Egy gyenge szorítás, egy utolsó pillantás,
Szó nélkül mentél el, arcodon mosolygás.
Hazug
Nem bánt a tudat, hogy hazug vagy,
Nem fáj, hogy mellettem már nem vagy.
iszkol a nyár már halkul az ének
ellobban a lángszívű évszak
cseppen a méze de nézd csak
szürkébe hajolnak a kékek
madarak raja fürtök közt tapogat...
Te nem tudod, mit jelent
várni valakit,
várni, asztalt teríteni érte.
Te nem tudod, mit jelent
szeretni valakit,
szeretni nagy-nagy szeretettel.
Sokszor elmélkedtem,
Mégis mire vágytok,
Ha elbúcsúzom innen,
Gondoljak-e rátok?