Versek a búcsúzásról
Istenem, elvetted tőlem a meleg fényt,
Mennybe nyújtó, sötét, égi, csalfa reményt.
De bízok még, hogy nemsoká hazatalál,
S az életünk régi kerékvágásba áll.
Mennyi téboly, mennyi őrület
sűrűsödött görccsé szívemben,
míg a betűhalmazból értelem lett:
az oltár előtt nekem esküdöztél égre-földre,
majd hozzámentél a szomszéd fiúhoz,
apáca lettél, szerzetes,
más férfit öleltél, s tőlem vártál gyermeket,
ott szűköltél a küszöbömön...
Még zord tél tombol, s én bámulom,
ahogy fehér fű nő a flaszteren,
a csend faragja ezt a verset,
vagy egy elmúlt szerelem.
Kifürkészhetetlen arcok az utcán, a megannyi vádló tekintet,
A megannyi gyönyör és gyötrődés melyt e világ elhintett
bennünk oly mélyen, oly rejtélyesen... oly ördögien,
oly erényesen... hogy megfejteni nem tudom, úgy hiszem.
Nem búcsúztunk hosszan - öleltelek
és vállamra vetett bánattal
kezemben az elmaradhatatlan
üres kosárral siettem a bűzös leheletű liftig
majd hátrafordultam
addig néztelek míg kinyílt az ajtó
beléptem - majd hangosan bőgtem.
A lelkem sír,
Összetörte az élet,
Ha csak ez maradt nekem,
Hát itt hagyok mindent...
Hadd halljam a barátaim hangját,
kiáltásom visszhangját!
Hadd halljam a szívem dobbanását,
kandalló tüzének első lobbanását!
Álomország álomútjai mentén
álomjuharfák állnak hallgatag,
vihartört ágak végig az úton,
nem tudom, téged mért álmodtalak...
Jön a tavasz
Jön a tavasz, ez a tavasz,
Ami nekem nem hoz már virágot,
Learattam, eltiportam életemben
Sok örömet, minden boldogságot.
Süllyedek, húznak a hangok,
Elmegyek, s nem leszek már.
Öreg fakérgek a csókok,
S eldobott kő a szív, de sivár.
Íróasztal szemez velem,
csíkra húzott szájjal
lesi minden lélegzetem.
Jó lenne néhány dolgot elmondani,
De hogyan is kezdjek neki?
Elmondhatnám, mit éreztem akkor,
Bevallhatnám, mit érzek azóta,
S mi nyomja lelkemet nagyon.
Éjfél elmúlt, húz a szem,
Te is azt mondtad nekem, nem.
Szemfedőm legyen egy szakadt Queen poszter,
Fejfám valami törött gitár,
S kocsmák zenéinek ezer szólama kísérjen,
Ahogy tette egy élten át.