Versek a búcsúzásról
Meg kellett volna kérjelek:
játsszuk most újra, kezdjük elölről
azt a délutánt, már onnan, hogy
bekanyarodik a megállóba a busz,
és amint leszállsz, rögtön feltör torkomig
bennem a rémület, lassúbb vagy - mondom
magamban, meg ne halld, észre ne vedd,
hogy észrevettem, csak állok egy szürke...
Kitörölném emlékeimből arcod vonását,
Kezed érintését, szemed ragyogását.
Kialudt valami, ami soha nem is lángolt,
elszakadt egy szál, ami eddig hozzád láncolt.
Magam mögött hagytam a hozzád vezető utat,
nem számít többé, hogy kelet-e vagy nyugat,
amerre visz a sors, mennem kell tovább,
mert olyan, hogy végtelen, nem létezik már.
Ezer örömteli pillanat,
És száz borongós,
Mely a múltból egy-egy falat.
Lásd, előkerülnek a régi fotók,
Mik nosztalgiaként felhozhatók.
Voltam egy lány aki boldog
Eltűnt a boldog lány
Voltam egy lány aki nevet
Eltűnt a nevetése a lánynak...
Még a harang sem szólal meg temetésem napján,
Még egy könnycsepp sem csordul le a kedvesem arcán.
Piros gyászlap virít kint, a temető kapujában,
Sohasem voltam én boldog ebben a világban!
Magamban egyfolytában
Emlékeket égetek.
Egyre több a pernye:
Nektek már végetek.
Búcsúzom a Nap fényes sugarától,
búcsúzom a csengő kacagástól,
búcsúzom a szép nyári estéktől,
búcsúzom a csillagos égtől,
búcsúzom az éltető esőtől,
búcsúzom a zord viharfelhőktől,
búcsúzom a végtelen rónától,
búcsúzom az erdőknek fáitól...
Anyának
HA nem volna tényleges
És Végleges...
Csak teszt volna
Csak a test,
De az sem többre - pillanatra állna meg,
Hogy lássa fenn a Csillagbíra,
Hogy becsülik.
Meleg érzéssel töltött el egyszer,
Lelkem sötétje ellen a fegyver.
Szívem ragyogva kivilágított.
Gyönyörű volt.
Bús dalom csendben,
halkan szól,
szomorú szavakat
olvasok az arcodról.
Tedd meg, kedves, törd a szerelmet,
pusztítsd el a létét!