Versek a búcsúzásról
Üres fejjel s gondolatok nélkül
Tudhattam, hogy idejutok végül.
Tanácstalan, gondterhelt perceim
Lassan telnek, hisz nincsenek terveim.
Te nem érted, hogy mit érzek,
Mikor éjjel a téren idézek,
Halk szavakkal súgod felém,
Én nem szeretlek, nincs már remény
Kávéízű péntek reggel
Én vagyok te voltál
Elme koccan félszeg testtel
Úgy érzem hogy talán jobb már
Vonat gyere kérlek és vigyél magaddal messzire
Valahova ahol nem fáj ennyire
Valahova ahol nem szeretek
Valahova ahol vele lehetek
Nászuramhoz
Ködös utakon bujkál a fény,
kiszáradt árokparton kaszál,
gaz csellel testet tép a halál,
s foszlott zsákot foltoz a remény.
Markomból, mint homok, folyik szerte,
Kárhozott, halott, egy istenverte...
Annyi vallomás van, de én neked vallom,
A szavaim csak üresek lennének maguktól.
Itt van előttem egy papír, kérek egy tollat,
Leírom neked, hogy soha ne feledd el.
Egyszer egy nap bálba mentem
egyedül, senkit sem ismertem.
Mindenki arcát maszk takarta,
egymást felismerni senki sem akarta.
Utolsó szavaim hozzád papíron.
Nem zaklatom többet lelked,
hiába fáj oly nagyon, felkerül
az "i"-re az a bizonyos
sötét, fekete pont.
Meséld el, milyen voltam,
Hogy nyáron hogy daloltam,
Mikor gyerekként éltem,
Mit játszottunk a réten
Mosolygott előttünk
Most mégis fényes csillag felettünk.
Mennem kell most már,
Mert nem maradhatok tovább,
Nem ragadhatok itt,
Bármennyire is akarok.
Már nem tudom, hogy
akarlak-e szeretni,
vagy valaha el is tudlak
feledni.
Kettétört szonett
Isteni záporban
Világok ütköznek
Egymáson tiporva
Igazság nevében.