Versek a búcsúzásról
Ég a lelki seb.
Hozzád bújok, vigasztalsz.
Azt mondod, szeretsz.
A ravatalon egy kis angyal, mindössze nyolcéves.
Fehér koporsóban, szemfedele könnyekkel hímezett.
Gyertyák égnek, fájdalommal telve zúgnak a harangok.
Egy földi életet, kis virágot gonosz kéz durván leszakított.
Nagyon bánatos a szívem,
elment a legkedvesebb barátnőm,
akivel mindent megbeszélhettem,
búmmal, bánatommal
hozzá fordulhattam.
Elvesztésed után, Édesapám
Apa, hová mentél?
Mutasd meg fiadnak!
Nem találom hasznát
A földi javaknak.
Tömését vesztett plüssállattá váltam.
Szavaim épp most is kimúlnak a számban.
Magamhoz öleltem remegő testét,
S szebbé tette nekem a borzalmas estét.
Hozzám bújt, mosolya szemembe sütött,
Melegem lett, forró pír arcomra ütött.
Eljött hát az utolsó nap, köszönetet mondok,
Búcsúzkodva integetnek kedves nyárfalombok.
Nem hiszem, hogy utoljára találkozok véled,
Tündérország kapujában látni foglak téged.
Szívedben dúdold tovább, mi itt most felhangzik,
Ballagjunk még együtt, míg utunk elágazik!
Hosszú, magányos estéken
eszembe jut közelséged,
rohannék hozzád örömmel,
ha nem látnálak ködösen.
Szia! Biztos nem tudod, ki vagyok,
Hagytam nyomott múltadon?
Talán én vagyok az ember a képen,
Aki a polcon porosodik már régen.
Földgolyó,
Tudod-e rólam,
Hogy lakód voltam?
Búcsú az Óvónénitől
Emlegetik nekünk sokat: "most már nagyok lettetek",
S hívogat az iskolapad, még nem tudjuk, mit jelent.
Mit tettél velem, megfojt,
Szétszabdalja lelkem.
Kettőnk sorsa elfolyt,
A közös órákat elfeledtem.
Diáktársaink idén most végeznek,
Kihívásokkal teli életbe kezdenek.
Bátorság kell ide, nem is kicsi,
Aki most ezt végbe is viszi.
Mióta nem hiszek a legendákban?
A titánok nagyságában és az istenek szavában?
Egykor efféle regék abrakolták elmém,
de mára eltűnt belőle az ilyen remény.