Versek a búcsúzásról
Szívemnek szóltak a mozdulatok,
s én nem bántam, hogy időm fogyhatott,
láthatatlan öröm vagy fájdalom,
sosem vártam, viseltem, amíg volt.
magamnak magamról
Születésnapomra
írom ezt a verset,
aki ismert, szeretett,
most ünnepelhet.
Emlékszem még, ahogy az utcán sétáltunk,
Én mentem középen, s ti a kezemet fogtátok,
Sokszor felnéztem rátok,
S elképzeltem, ahogyan felnőtté válok.
Bársony ruháját a réti virágnak
Rég elorozta a szürke fagy,
Fehér zúzmara jár a réten,
És árnyak búcsúkönnye már elapadt.
Majd ha mennem kell egykoron, megyek
minden ittenit feladom, lehet
nehéz lesz szállni utamon, szeret
elhagyott, árva családom, helyet
csak így lelek, tudom, melyet...
Tökéletlen vallomássá olvasod majd össze soraim,
ha nem is most, határokkal arrébb megérted majd okaim.
Magányos órák és napok,
Fejemben szólnak a dalok,
Sóhajtok még egyet nagyot,
Eldúdolom az utolsó dalod!
Mint gyöngy egy kagylóhéjban, dédelgetett
Álom, mely anyai szeretettel átkarol,
Egy gyógyír, lelkednek iránytű, szíved fellélegez,
Érzed, őket soha el nem engedheted.
Haldokló szirmok hullanak le a földre,
nekem a nem is volt maradt meg örökre,
még egy lopott csók a végek hajnalán,
búcsúzom örökre, szívem ravatalán
tán haza is talál...
Szavak a semmiből... úszva a semmibe
Jó reggelt! Jó éjt! Nem telik, csak ennyire.
Hová lett a vágy? Hová lett a minden?!
Hogy kophat a remegés? Itt most semmi sincsen!
Nem kell leírni, gondolat vagy! Érzed! Tudod!
Nem kell mondanom... mindenség! Hisz unod.
Nem kell tisztelet, kedves, üdvözlő figyelem...
Leírt szavak csupán! Nekem nem kenyerem.
Búcsúzni akkor kell
Ha az élet véget ért
Amikor nincs több szó
Meghal ami élt
Sok névre hallgatott, de igazán senkire.
Saját szabálytalanságait játszva
elhalványult, mint eső előtt az árnyék.
Nem látott meg a némaság szenzációjában.
Vendéglő teraszán tündököl a szépség,
álomszép formában hófehér jelenség,
asszony ül székében csipkés ruhájában,
abroszon felszolgált, gyönyörű pohárban
kávéja illatoz, fogyasztásra várva.