Versek a búcsúzásról
Mossa kezét szerelmesem,
Durva kezét folyóba mártja,
Dörzsöli tenyerét, bőre serceg,
Emlékemet lemosni vágyja.
Míg
Jól lát
A szemed,
Addig figyeld,
Mit ír le kezed!
Ez a nap már nem olyan, mikor még éltél,
pedig te tudtad, hogy eljő, mégsem féltél,
még egy napot a jó Istentől nem kértél.
Már távol van tavaszunk,
A december dermesztette fák
Érzése már nem mi vagyunk,
Idegen a jég formálta táj.
Testből a lélek távozni készül
Megfáradt testből a lélek
Távozni készül.
Nehezen készülődik,
Nehéz a súly, hogy felszálljon.
Éjjeli sötétben
Magány támad rám,
Hol van az én férjem...
Halál vágyott rád...
Ahol sírnak a percek s sírnak az órák,
fekete folyosón fehér oltár,
egy megtört asszony a hideg padlón
ahogy térdre rogyva, zokogó hangon
visszakéri, kit mindennél jobban szeretett...
Az állomáson még magadhoz öleltél.
Én álltam ott, mint kopár fa a téli éjben.
Kiáltottam volna, de már nem figyeltél.
Vonatod sikítva tűnt el a semmiségben.
Ne hívogass,
ne hívogass, ne hívogass,
te fekete rózsa,
úgyis megyek, úgyis megyek
első hívó szóra
Sose tudhatom meg, hogy az élet
az én gyönge szívembe mért tett
akkor annyira keserű és sötét,
rossz napokat és gonosz ösztökét
Felhőkből fakadó zuhatag,
vízesésben állok egymagam,
utat nyitó égbolt csalogat,
engedjem útjára bánatomat.
Csikordul az ajtó
Üres hideg kéz
Fogja a kilincset
És vissza se néz
Érzéketlenség
Szürke kemény falak
Egy halvány alak
Nincsenek szavak...
Apu, Te a szótlan,
a hallgatag, aki csak ritkán beszél,
az utolsó idők változásra bírtak,
kedves lett a beszélgetés.
Nagyapám hitt a becsületben,
És tudta, hogy mit jelent az alázat,
Hogy a kemény munka az életben
Valójában nem terheli meg a vállat.