Versek a búcsúzásról
Ildikónak
Ildikó - a magos asszony,
nyugdíjas, nem öregasszony,
nagyon nem kell búcsúzkodni,
korai még elnyugodni
Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
a parányi ablakkeret mögött.
Mondom és írom, hiányzol.
Nincs válasz, hiába várom.
Elmélkedek a kezdeten,
mikor hevesen vert a szíved
és fogtad a kezem.
Nézz még egyszer rám
Kértem tőle árván
De ő már fejét elfordítván
Eltűnt a világ óceánján
A sötétség csendben kúszik feléd,
Az árnyékok megnyúlnak lassan.
Az éjszaka rád nyomja sötét bélyegét,
Te meg csak bámulsz mozdulatlan.
Nehéz ám a szerelemi búcsúzás,
Érted éjjel-nappal csak könnyben úszás.
Mert örökre tőlem végleg elmentél,
Ezért a szívem könny és szomorúan tél.
Néha... néha csak elég egy szó...
Néha... elég egy arc. Egy mosoly... egy szempár.
Lassan úgy érzem, mintha sosem ismertelek volna.
Csak egy álomszerű képként szólítanál meg újra meg újra.
Talpam alatt a víztükörben szürkére festett emlékeket látok.
Olyanok, mint a meséinkből hátrahagyott maradványok.
A reménytelen szerelem tüze ég bennem
Egyetlen menedékem vagy a viharban,
Az egyetlen halk szoba a ricsajban,
Te vagy nekem a kapaszkodó, mit foghatok,
Mert nélküled nagyon könnyen össze is rogyhatok,
Te vagy számomra a fény, mi aranyra fest mindent,
Ragyogsz az éjszakában, mely uralkodik itt bent,
Te vagy az egyetlen, akiért így tudok remegni,
Akit soha el nem fogok tudni feledni...
Az életünk nem szól másról, csak a búcsúzásról,
Búcsúzunk óvodától, iskolától.
Egy könyvtáros búcsúztatása
Mint istenek csarnokának éke,
hős-lelkek óvott, féltett menedéke.
Bolondok, bölcsek néma üvöltése,
lángszavú költők hangjának íze,
kalandos utazások álom-térképe.
Mint fa alatt az árnyék.
Buzgó szentségként tör előre.
S körében fű van, fölében korona...
12y
Mély lélegzet,
Nagy levegő,
Az izgulás csak leleplező.