Versek a búcsúzásról
A feledés oly nehéz!
Feledni azt, aki közel a szívedhez, oly nehéz.
Igen, még itt vagy.
Még itt alszol a szívemben.
Már nem akarok semmi mást,
mielőtt szemem lecsuknám,
csak még egyszer érezni téged,
égni szerelmes csókod tüzében.
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
Nem értitek, mi ítél kárhozatra,
Mi lehet gyógyír a kínokra?
Csillagtalan égből nem jő már csoda,
Sokszor azt sem tudni, lesz-e vacsora.
Egy barátság vége
Nem tudom, hol kezdjem,
Volt valaki, nagyon szerettem,
De ő nem szeretett engem,
Ezt elfogadtam: természetesen,
Bár nagyon fájt, és magányos lettem.
A bűntudat magját veted el bennem,
Bár tudom, szavaid, mik támadnak engem...
CSukás Istvánnak
Drága, öreg mesemondó, te óriás-gyerek,
te még azt is tudod, hogy az erdő mitől kerek!
Mikor már csak a színpad recseg magányosan,
Lám, az utolsó balerina is eltipeg...
Neked szól
Angyal volt, mi elrepülni készül éppen,
Csak a bús homályt hagyja nékem.
Szíven összeszorul,
Ha arra gondolok, hogy elvesztem őt,
Pedig jól tudja, hogy szívem csak az övé.
Ha a sors elveszejtene, mondd,
tudnál-e úgy aludni, mint most,
halkan búgva, alig horkolva,
sistergő átkot nem mormolva...
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Higgy nekem, ilyenkor igaz a szó,
Tiszta volt, már sár a tavalyi hó.
Ha hiszel is, nem nekem kell hinned,
A szavak csak hangok, nem ez mond el mindent.
Megláttam galambomat, felreppent a ház ereszére,
intettem neki búcsúcsókkal, tudtam, engem elhagy télre.
Fázik a lelkem, nincs reá kabátom,
mástól nem kérhetek,
ha magától nem adja,
belátom.