Versek a búcsúzásról
Figyellek, Anyám, vállaid nagy súlyt cipelnek.
Szemeim rád merednek, könnyeznek.
Lendületednek nem szabsz határt,
Tönkretesz ez az ocsmány világ.
A Nap ragyogása újra eliramlott,
mint gyermek, ki otthonról már elutazott.
Csillogás helyébe fátyolos fény lépett,
amit a Hold sötétedő égen képzett.
Tamás, miért nem...
Amikor pislákoló mécsesek között sétálsz,
Amikor a kitárt ajtón belépsz,
Vesd le a cipődet,
Hisz szent helyre érkeztél!
Séta közben megfogtam a kezét
puhán,
ahogy végigsimít az ember egy ruhán,
s a parkon át
lassú léptekkel...
El kell menni messzire,
el innen a semmibe,
túl levegőn, fellegen,
hol a lelkem meglelem.
Össze kell hangolni mindent,
mert ki tudja, mi lesz,
mondtad és letetted,
a fájdalmad még itt cseng.
Búcsú
Lehullt a függöny, a műsor véget ért.
Elnémult ajkad, ott minden sötét.
Senki nem nevet, mindenki sír.
Fagyos a levegő nélküled itt.
Mert hinni akarom,
Hogy nem mentél messzire,
Hogy kezed vállamon nemcsak képzelem,
S te itt vagy még velem.
Mondd, miért fáj, hogy szó nélkül itt hagytál,
S hogy akaratlan maradt a búcsúzás?
Mondd, mennyit ért az az esküszó
És egy örök-virágzás? Elég megrázó.
Emlékszem a délutánra,
Amikor először láttam
A morcos ogrét a vásznon,
Épp átgázolt a mocsáron.
Fehéren hull alá, elrejt, betakar,
Eltompul, itt megszűnik a hangzavar.
Gyerek voltam, emlékszem mindenre,
Minden este az ágyam mellett szeretetből elmesélted.
Ahol megéghetek, megfagyhatok,
Megértettem, nem szóltál rám,
Minden éjjel álmom őrizted.
Emlékszem - mintha csak tegnap lett volna,
Az égen sütött a szeptemberi Nap:
S lent a kavicson egy megfáradt öreg
Sétált a fák hulló levele alatt.
Isten veled, leány,
a feledés lehány,
s idő rólad levál`,
szív mellőled eláll.