Versek a búcsúzásról
Fájni tud, mert fájni akar,
szememből könny szökik,
már arcomon lefolyik,
csak nézem, miért hullnak a levelek,
mikor tél után csak a tavasz jöhet.
Válladra hajtom némán fejemet,
nélküled-napokon kússzon át emléked,
Agyamba festem még kedves arcodat...
Áprilisi zápor
Búcsúzom tőled, mást nem tehetek,
ha szemem sír is, nevetek,
mert könnyekkel nem mehetek
tovább utamra, hiába temetek,
mosolygok, mert szeretek
valakit, kit soha nem feledek,
érjen bárhogy is véget a fejezet
neked vagy nekem. Lehajtod-e fejed...
ez egy utolsó mozdulat
és a fáradt csontom robaja
ami bármikor földre zuhanhat
s megszűnik testem lelkem baja!
Hazug a szíved és hazug a kezed,
Hazug a lelked és hazug a szemed...
Még utoljára mosolyomért megdicsér,
aztán fogja a kabátját, és hazatér,
pedig számára én vagyok a haza,
minden fájdalmának vigasza,
ahogy nekem ő a hazám,
mégis nekem jut a magány,
és az az átkozott talán,
mi nem hagy éjszakánként aludni...
Nem kell ellopnod a Napom.
Csinos kis zseb van a mellkasodon,
Benne nyugszik reménnyel körbeszegve,
Nehogy kihasadjon.
Pokolra s fényre vár.
Ó, kedvesem, te rubinvörös virág,
csak tündökölj, bús kertek legszebb rózsája!
Nem érnek utol sem fehérek, sem lilák,
míg így ragyogsz. Apró nevetésed bája...
Megyek, megyek, mikor magával ránt a végtelen,
habár képtelen felfogni a lanyha értelem,
az elhalt sejtjeim akkor már halkan zümmögnek,
majd helyettem bőszen a távolból integetnek.
Egy végső döntés,
Egy végső állomás,
S minden a feje tetejére áll,
Megváltozik a világ,
Mindent beborít majd a homály,
Nem lesz több fénysugár...
Nyugdíjba megyek
Eljött az én időm lassan,
Dolgoztam eleget, pihennék már,
Nyugdíjba megyek, elbúcsúzom
Tisza szívvel, szép emlékekkel.
Felcsendült a zene, kezdődött a tánc,
hófehér fátyol borította orcád.
A zenekar végtelen ritmust játszott,
hol lassan, hol meg gyorsan citerázott.
Néha fájt a dallam, máskor volt oly édes,
titokzatos és szépségesen rejtélyes.