Versek a búcsúzásról
Oly hangtalan lebeg sóhaja szárnyakon,
léptei nyomán zúg az áprilisi szél -
huncut mosolyával még egyszer táncba von,
mint csillaghúgait az arany Napfivér...
Szívet, lelket megrázó sikoltás:
"Elfáradtam, már nem bírom tovább,
Bennem az élet rettenetté vált!"
Csak kérge, mi segítségért kiált.
Kedvelték őt, ha gyengén tanult.
Kedvelték, ha igazért nyomult.
Kedvelték, mikor őszintén szólt,
de nem kedvelték, hogy mindig igaza volt.
Meztelen talppal járok
önmagam szilánkjain,
mit lépteimmel
csillagporrá morzsolok.
Minden érzés megfakult,
Lelkem fáradt hangja szól,
Elveszett a világból,
Ide többet nem való.
Elindulni fel, s vissza se nézni
A lépcsőn, mely elvisz az égig.
Könnyeid ott fenn: Téged marnak,
Nekünk itt a lépcső alján: ezüst harmat.
Kendőbe kötöm lelkem is,
Nemcsak könnyeim.
Kendőbe kötöm az emlékeim,
Nemcsak könyveim.
...és akkor hirtelen minden olyan üres lett.
A csend eluralta lelkemet, s a végtelen fájdalom bezárta szívem ajtaját.
Vége! - kattog fejemben utolsó szavad,
s könnyeim úgy folytak le arcomról, akár egy zuhatag.
Mióta nem vagy, már nem számít semmi,
Szeretnék veled újra boldog lenni.
Hullanak a könnyeim, a szívem megszakad,
A szó torkomon akad.
Csak papot
Nekem csak papot,
papot hozzatok,
mint hű keresztény én,
elmenni így akarok!
Azt mondtad, nem adom fel soha,
erősnek is hittél tévesen,
de azt is mondtad, megváltoztam,
és ez módosít a tényeken:
Kimerültem, túl sokat adtam,
s most lelki koldusként létezem,
betegen, elhagyottan várok,
lapom haldokolva mérgezem.
Vattadarab a tűvégen,
mint a tél, bárcsak tűnnék el.
Éterből fjordvízzel fagyaszt.
Te, ki most állsz sírom felett,
Kérlek, ne hullajtsd könnyedet. Szeretném látni gyönyörű mosolyod,
Ne hidd, hogy már kezed nem fogom.
Menekülsz előlem, de közben a menedéket is bennem leled.
Rémiszt a tudat, hogy szíved másképp érez.
Kérdem én, miért bántasz, ha még mindig úgy szeretsz.
Nem tudom, mit adjak,
mit mondok, csak szavak.
Elhangzanak,
s azután elhalnak.