Versek a boldogságról
Földi létben a feladat
mindenkinek adott,
könnyen megoldható leckét
mindannyiunk kapott.
Szervusz, hát újra itt vagy?
Azt hittem, már meg se vagy.
Nemhogy engemet újra meglátogatsz.
Nekem az is elég lett volna,
ha csak felém bólogatsz.
Mosollyal ébredve,
a múló időben ölelve,
tudom, nem hiába vártam,
nem riadva ébredtem a mában,
gondolatban szorítom remegő kezed,
egynek lenni, forrni a való létben,
már tudom, nem hiába vártam,
kertednek egy télen nyíló...
Felvirradt egy nap számodra,
hogy emlékeztessen egy bizonyos napra.
Piros tetős, kicsi ház
virít messze a pusztán,
fehérek a falai,
gondosak a gazdái.
Sóhajtva néz szobánkba a nap,
hirtelen ébred a pillanat,
válladon pihen a fénysugár,
majd tovaszáll, mint a délután.
A megújulásának csodáját én már nemegyszer láttam,
Hogy lesz újra erő törött, gyenge szárnyban.
Hogy tudja valaki leküzdeni a tél pusztító erejét,
Szíve mosolyával olvasztani a jég fagyos leheletét.
Kész a merülésre.
Levegőt sem szí -
lebegőssé válik,
így vár újjászületésre.
Picike voltál, és vézna,
magányos voltál, és gyenge.
Ekkor úgy döntöttem, hogy hazamegyek veled, és megetetlek.
Vajon hogy kerültél a parkba? Tán kiraktak?
Te vagy a Mindenem.
Ma már nem csukott
A nyitott szívem.
Te vagy a remény.
Csillagtalan volt aznap az éjjel,
a hold fénye is csúnyán elkopott,
a sötét eget néztem, nincs fényjel,
és a reménytelenség elfogott.
Gőzölgő hajnali pára őrzi a hűs est illatát,
szemek tétovaságát, hervatag rózsák lángját.
A tiszta menny kékje földhöz simul,
a fény csókjától édes borzongás járja át.
3.3
Egyszer majd felnövök, ígértem meg magamnak
S a megrepedezett, őszt ígérő falaknak...