Versek a boldogságról
Ugye, csak
Annyiszor gyógyít,
Annyiszor torzít,
Ha napfényes az ég.
Hajnali harmat a könnyeit szórja,
álmosan ébred a reggeli táj,
nesztelen léptekkel halad az élet,
új nap a fényével köszönt reánk.
Lapozgatom az új könyvem
meghatódva, nagy örömmel,
belélegzem friss illatát,
mi a bensőmet járja át,
üdítőként hat lelkemre,
mint hűs forrás elcsüggedtre.
A szerelem olyan, mint a tenger,
Nagy, szétáramló és olykor heves,
De naplementekor csendes, kedves,
Meghódítja a testet és lelket...
Te voltál csend, igéző és varázslat,
A jó, mit meg nem érdemel világ,
Miből jutott nekem is egy szilánk.
S tudom, helyedre senki úgy nem állhat.
...
még szerencse, hogy olvasni nem tudok.
Vakon születtem úgy vagy huszonöt éve,
de nem ez az oka, ha néha még sírok.
Találkozás esőben
Oly nagyon vártalak remegőn, félve,
hogy talán eljössz hozzám, (vagy tán mégse...)
Jöjj, ki tudhatja, még meddig várhatlak,
az életemen át csak imádhatlak...
Te vagy nékem az élet, a fény,
Mert a szívemben ott él a remény.
Megadtad nékem a boldogságot,
Amire már oly régóta várok.
Az élet bársonya a takaróm,
Fényeim több kedves kis angyalom.
Lelkemben van a boldog nyugalom,
Gyémántfényben fürdik csillagzatom.
Remény, mely nem
Vész el,
Szeretet, mely nem
Múlt el.
S öröm, mely mindig
Örök.
Szeretet
Csillogó szeméből türkizkék fény
a jövő szépségeit álmodja.
Boldog vagyok és szabad.
Láthatom, hogyan kel fel a Nap.
Táncol a szél, füvet bont a rét.
Színes álmokat magamnak
rajzolok. Virágszirmokat
szórok szerteszét.
Melletted fekvén tudom, ott vagyok,
ahol kell lennem, ez a mi közös
édenünk pompázó helye.
Közös titkunk, kertünk,
mi lábunkat puha, zöld fű csábítja.
Bort majszolva, kacagva puha felhőkön,
kényelemben ásítva.