Biztató versek
Kitárni szívemet ijesztő talán,
Tovább lépve az egom védőfalán,
Félelmekből, szeretet hiányából.
Egy élet összes tapasztalatából
Megértve mindent, amit ez tanított,
Másképpen látom mára a világot.
Látod, ahogy kint szikrázón süt a nap,
Kérés nélkül ontja a sugarat,
Fénye hull fűre, fára, virágra,
Te sem vÉLETlenül cseppentél e világra.
Végtelen szerelem tüze éget engem,
Te gyújtottad bennem, köszönöm, kedvesem.
Visszatértem, kedvesem.
Látod? Érzed? Itt vagyok.
Néha eltűnök a sötétségben,
S olyankor legbelül meghalok.
A próbálkozás még kevés,
ne láncold le a cselekvést,
ne törjed meg álmod szárnyát,
ne oltsad ki szíved lángját!
Hit a gyógyulásban
Még visszatérhetsz.
S tán még újraéleszt
a gyom, mit hagytál,
mit letapostál.
Most gyönge virágszál.
Szeretlek, mert saját magadat adod,
jó ember leszek, mikor veled vagyok.
Szeretlek, mert jót adsz önmagadból,
általad én is jót adhatok magamból.
Éveken keresztül
szorgosan szőtt a pók,
hálója megfeszül,
hasa zsírosan lóg.
Egyszer indul, mikor megszületünk.
Egyszer áll le, közben sok mindent átélünk.
Szív az, min nem tudsz változtatni.
Pedig szeretnél rajta sokszor uralkodni.
Ó, tarts közel magadhoz, drágám,
Szálljunk el az angyalok szárnyán.
Csókolj meg gyorsan, s el ne eresz,
Súgd meg nekem, hogy nagyon szeretsz.
Én nem akarok írni szomorú verseket,
Én nem akarok látni fájó könnyeket.
Szép szerelem, te lángoló,
Az éjben vágyakat korbácsoló,
Szíveket megdobogtató!
Oly nagy a tüzed,
Mégis van, hogy kialszik a láng,
De meg nem szűnik,
Mert újralobbanthatják.
Kúszó nap fénye leszek
Fényes ünnepnap reggelén.
Aranyban játszó, ragyogó csoda,
Ott leszek veled minden nap kezdetén.
S leszek estéid sötét alkonya,
Hideg eső leszek Valentin-napján.
Nehéz a sors, és néha
oly messzire sodor
az eredeti célodtól,
hogy elveszetten bolyongva szinte már
rá sem ismersz
egykori önmagadra.