Biztató versek
Háború istene, ó, kegyes Mars,
riaszd hamarjában sereged,
szerencsét hoz cselekedeted,
a természet erejére hass.
Lásd meg a búzaföldön a ringó kalászt,
Lásd meg a tengerben a kéklő cseppet,
Lásd meg a mezőn megbújó apró virágot.
Szívem a dalt csendben őrzi,
melódia nagyon ősi.
Nótád simogatja lelkem,
fájdalmam kottába rejtem.
Néma elmúlás megkísért,
vannak szavak, mit mondanék...
A fáradt csend távolba vész,
de titkon vissza-visszanéz.
Nektek, kik mindig kilógtak a sorból.
Kik nem annyit ittak a borból.
Nem szabadultok meg fölös kilóktól.
Kik bal kézzel fogjátok a kést.
Az élet, mint sivár völgy,
Úgy kezdődik el egy nap.
S ahogyan növekszel és felnősz,
Úgy lesz rajta minden.
Félelem-könny ül pilláink ágain
befelé hullva, a szívet borzolón,
lélegzetek peremén álmodozón,
s azon túl fürkészve jövőnk titkait.
Lassan elcsitulnak a dalok,
szél susog csak feddőn.
Az esti fénysugár keresi
hajnalát egy lejtőn.
Évekig hallgatjuk a legnagyobbakat,
Tudjuk mit takarnak a physis-i falak.
De ha kinézek az egyetem ablakán,
Annyit látok, hogy gyémántok törnek némán.
...egy hang él bennem, s ez szívem
el sosem hagyja, de az érzést azt csak
neked adja, mitől a fény a testet áthatja,
s a lelket magával ragadja, hogy se az
éj, se a Nap ne tagadja, hol szívek borulnak
aranyba, s a fájdalomból mi tör elő...
Átok ül e földön talán?
Mi más lehetne még?
Hisz oly sokat ád az Isten,
van, akinek semmi nem elég?
Az igari réten,
eltévedt egy bárány,
lement a nap
béget szegény,
a sötétben árván.
Találd meg őt! Akinek adod a mádat.
A jelened, jövőd legyen rá a válasz.
Bizonyítsd be! Adj magadnak esélyt,
Hogyha holnap ébredsz, ne egyedül legyél.
Tudom, én már nem kellek Neked,
Te már máshol keresed a helyed.
Nehéz volt értenem, vágyaim elnyomtak, tudom.
Eltűntek álmaim, most már tudhatom.
Ec-pec kimehetsz,
s ha akarod, bejöhetsz,
szeretem a hangodat,
tán örökre megmarad.
Bárhol legyél e világon, emelkedj fel.
Emelkedj fel tudásban, emberségben.
Emelkedj fel érzésekkel, reményekkel.
Emelkedj fel szépséges lelkeddel.