Biztató versek
Aranyfényű, hosszú láncok őriznék szívemet,
hazug szavakkal fényesített lakat lelkemet,
azt hitted, mázos, hideg szavaid kalitkája
lesz szeretetlenségemnek biztos melegágya,
de elszállt félelmem, erősítettem hitemet.
Kedvesemhez
A veled-való szerelem az szerelem.
Összegyűjtött, finom, édes érzelem.
Eltéved előle a mohóság, az ábránd,
A szerelem veled hűség és vaslánc.
Mi lenne, ha az emberek a fényt látnák,
Körülöttük a sötétséget elhagynák,
Mi lenne, ha pénz helyett mosolyt lopnál,
Élj meg minden percet, barátom, s ne tékozoljál.
Mint megcsillanó sötétkék árnyalat,
Mely magasra helyezi az elképzelt vágyakat,
Kitörni szeretne a szürke hétköznapokból,
Örömet, boldogságot terjeszteni szavakból.
El kell menni innen,
Választásom nincsen,
Itt hagyom padot,
Mit az idő elkoptatott.
Köddel érkezett a virradat.
Rém nyomott tőle a hangulat.
Csukd be a szemed, érezd a lelkem,
nyisd ki a szíved, hogy meg is leljen.
Száguld a lelkem, akadály nincsen,
ha odaér majd, rendben lesz minden.
Miért is fáj a szívünk, mikor nem kellene?
Hogy is tehet az ég így ellened?
Hullik, olvad, csöpög, folyik,
nyakig ér már a szürke sár,
egy kopott kastély kertjében
így köszön el a február.
A harag az káros dózis,
De az irgalom irgalmat ad.
A szeretet soha nem hamis,
Az ember tőle könnyed és szabad.
Sereged a betűk
Régi idők emlékeit hívom neked,
Papírt, tollat, igéket ragadok bele,
Feltámasztom fejem, mert hosszú még az éj,
Talán a szó elszáll, de leírom én.
Úgy gondolod nővér vagy? Helyes!
Ez esetben itt a helyed.
Bőszen bólogass csak,
Mosolyoddal támogasd.
Szerelem, heversz-e még bennem,
Mert hirtelen elteltek
Kedvesemmel ezen tizen-évek.
De ugye, nemcsak a szükség,
Mi minket együtt éltet?