Biztató versek
Ne hagyd, hogy suttogjon a hitetlenkedést.
Hogy benned találd a bizalmat, nyugalomérzést.
Hová vigyen, merre, messze?
Gyönge szárnyú, éji lepke,
álmod legyen valóságos,
eső essen - mindent átmos.
Nevessetek, hát én is mosolygok,
ti, élet küszöbén toporgó bolondok.
Ha valóban bátrak vagytok, beléptek,
addig csak hanyagul intek felétek.
Szentgyörgyi Sándor László (bugyonij)
Kérlek, ne csodálj
akkor sem, ha mindenki csodál,
mint itt felejtett ősi tárgyat,
nyomát egy rég letűnt világnak.
Ne bújj! Látlak ám a falzugok mögött!
Mi szép, nem maradhat eltakarva már.
Fúj a változás szele...
Immár vége a gondtalan gyermekéveknek,
Sok év után rájössz, hogy már emlékké lesznek...
Ápollak, ha kell, mikor beteg vagy,
Veled betegszem, az esélye nagy.
Jaj, de hamar múlik el az életed,
ami elmúlt, vissza már nem kérheted!
Táncos léptű, fürge lábad csendesült,
forró vágyad mély álomba szenderült!
A tél még egy kis havat hint neked,
de mosolyban a tavasz integet!
Akard a békét, tégy is érte
Az indulat és a harag poharát tegyük már félre.
Semmi másra ne gondoljunk, csak a szépre.
Álmodj egy világot magadnak,
Hol béke van, csend és nyugalom.
Nem bánthat téged senki sem.
Ott belül, a lelkedben.
A pohár fenekére nézek,
Cigánymeggypára terjeng,
Nem szoktam inni, ohh, de mért is kezdek fogadkozni.
Aki ismer, tudja, milyen vagyok, amúgy se érdekel, mit gondoltok.
Nézd a kék eget, és ne törődj semmivel,
Hiszen most éppen nincs is dolgod senkivel.
Kacagj rendíthetetlen, és mindig nevess,
Gondtalanul, örökkön-örökké szeress!
Betonon csiszolom arcomat,
A vér ízét kóstolom sóért.
Most vívom magammal harcomat,
Kérem lelkemet a szép szóért.
Üzennek a térítők és sarkkörök,
mérsékelt égövben a nyár nem örök.
Ott fönn magasról hazudik a zenit,
és Munch Sikolyába rejti a zsenit.