Biztató versek
Nem akarok egyedül lenni.
Nem akarom, hogy szívem
A magány súlya nyomja.
Már csak kis idő van, a fájdalmak eltűnnek,
Úgy véget ér a megpróbáltatás, a gyötrelmek,
Gyere, tégy egy lépést a boldogsághoz,
Még egy lépést a halhatatlansághoz.
Életünk, mint fenn az ég,
Néha borús, máskor kék,
Örömünkben úgy ragyog,
Mint a fénylő csillagok,
Arcunk, szemünk, ha kacag,
Nincsen nálunk boldogabb.
Csodát láttam egyszer, gyerek volt a reggel,
Csipás szemhéján ködös eresszel
Sírt, harmatot lehelve a házak teteje,
S csepegett lomhán felhők nedű-teje.
Megszülettél e földre azért, hogy szeressél.
És megtaláld valakikben önmagad felét.
Boldogságra lelni minden pillanatban, várva
a belőled fakadó sugallatot, a lágy zenét.
Csak járd utadat,
és éld életed,
mosolyogj a Napnak,
sosem mondj `nemet`.
Indulj
Haladj az utadon mindig csak előre.
Ha bizonytalan lépted, megrémülsz, és vége.
lépted nyomán, mely egyre halkul,
jajong, döng és beremeg
távol ölelkező sínek felett,
mert az idő nem köt alkut
velem s veled
a koszlott lépcsőfokok megett,
hol málló betonba vési:
az utolsó vonat is elment...
A jövő óvása
lelkiismeretből fakad,
szinte jobban érzed magad,
ha a kilátások
ígéretesek, haladók,
a sejtések bizakodók.
Félek!
Nagyon hiányoznál nekem!
A bánattól összeszorul szívem,
félek, hogy elveszíthetlek Téged.
A szépség fájdalmát elviselem
Hisz csillogó szemeket adott nekem
A szépség örömét átélem én
Ez éltet engem ez a remény
Kéz a kézben sétálnék felhők közt veled,
az érzés, mint szájamban olvadó, édes méz,
mint mikor tavasszal jő s ébred a kikelet.
Ó, ha adnád kezed, a pokol is megirigyelné.
Eljött ez a nap, melyet annyira vártatok,
Hogy valójában milyen lesz, nem tudhattátok.
Megszólalt a csengő utoljára nektek,
Iskolátokat soha ne feledjétek.
Nézz az égre, egy csillagra,
A fényesen csillogó sarkcsillagra.