Versek a bizalomról
Valaha élt az érzés
szelíd kis hőzöngésben,
csúf alakoskodásban
unalom s közöny között
vagy szeretetköntösben,
felejtős haragokban.
Nem lehet társam,
Kit bármikor becsapnak,
Ma ezt hisz, holnap
Azt, hit nélkül kapcsolat,
Mint az örökös, mély fagy.
Láttál már dühöngeni, magamba zuhanni.
Láthattál reménytelen ábrándot alkotni.
Láttad a könnyeim,
Láttad, ha nevetek,
Láttad, ha mosolyogtam is, hogy szenvedek.
Egy pillanat töredéke, és becsaphat a káosz,
amint a léte darabokra hullik, mint egy várrom.
Kétségek gyötrő léte a közelgő holnapokban,
így a testet és lelket izzó fájdalom mardossa.
Mindenki volt egyszer diák,
meg is éli a leckéket,
innen tárul ki a világ,
egyedi lesz a történet.
Bekötött szemmel állok a tömegben
Színekké válás most egész életem
Pajzsot adtál ne érjenek mű-napok
Érzés a sötétben hűs kertet alkotott
...mer` amióta Capulet apu lett,
És a lánya némileg érett,
azóta létezik szerelmes balek,
aki meg
meg nem értett semmit...
Félsz,
Félsz, hogy újra és újra előjönnek a múlt gyötrő gondjai,
S nincs már erőd a harcban, melyet egykor vívtál.
Meséld el,
Amit az éjszakában látsz,
Felejtsd el,
Amit ilyenkor magadból kifájsz,
Ahogy a reggel
Megérkezik a valódi fénnyel,
Elhozza neked
A Nap sugarait tele élettel...
Hinni szeretnék újra az emberekben,
hinni, mint azokban a régi, szép időkben,
mikor még a kimondott szónak volt súlya,
s lévén ember az embernek igaz barátja...
Két lábbal a göröngyös Földön lépkedek,
Lelkem mégis a fényes egekbe vágyik,
De még annál is jóval-jóval magasabbra,
Fel-fel, egészen a harmadik égig.
A hétmérföldes sors
néha bizony túllő,
ígér, reményt-kelt,
de visszájára fordul.