Versek a békéről
Felkiáltok most az égre, s két kezemet összerakom.
Tanultuk már történelmet, s háborúkat szenvedtünk el.
Drága földnek népe, hova vezetsz ismét minket?
Annyi ember esett már el, s hullott porba mások miatt.
Valami átleng a levegőn,
Enyhe ének csendben, remegőn.
Béke ténfereg a Föld felett,
Gyertya ég a városok helyett.
Otthon: ahol a nap ragyog,
ahol a jó szót megkapod,
a tanítót, bátorítót, szépet,
hol nem a kitaszítottságod érzed.
Gázkamrák suttognak békebeszédet,
vakmerőség hinni, hogy felejtenek...
Ha majd a földön béke lesz,
s az éjszakákon csend honol,
imába fonva két kezed,
a hála fátyla rád omol.
Sok ember, bizony, csak álmodja a békét,
nyugalmat akkor lel, mikor tud aludni.
Ébren tapasztalja minden Pokol rémét!
Érzi, Kaszás elől nem tud majd elbújni.
Miért írok én verseket
Egyszerű a válasz
Leírhatom gondomat
És mindennapi hibámat
Unalmas napjaimon
Boldog lesz a kedvem
Rímekre csak gondolok
Nem romlik el kedvem...
Ki éhes, és pincékben sorvad élete,
mely feneketlen sötétjét fény nem érhette.
Hol bokor legel az égzengésben,
rézfogak csillognak felhők ínyében.
Akár a vér, vörös az ég,
a felleg, mint rőtes tócsa
fodrozódik a tetején,
és csorog a házfalakra
Forogsz álmodban sorsod tér-idő szekerén,
Szívedbe mar a kétség: ma jót vagy rosszat tettél?
És ki vagy egyébként, te nyugtalan, kereső idegen,
Kinek minden mozdulata olyan idétlen és esetlen,
Kinek szemében oly szemtelenül ragyog a Végtelen?
Játsszák a csatát csak a "nagyok"
Fogytán a hitem
Istenem, kérlek, segíts nekem,
látod, a hitem fogytán.
Mert a Föld, ahol élek, már nem az a hely, amit hirdet minden zsoltár.
Hányszor kértem, Uram, segíts.
Adj nekem, Istenem,
adj nekem nyugalmat,
érzelmek feletti
korlátlan hatalmat!
Május 17-re
Mindenható Isten, hallgasd meg az imát,
Óvjad két kezeddel drága Norvégiát!
Sebzetten is küzdött, ám ereje véges,
Adj neki nyugalmat, erőt, békességet!