Versek a barátságról
Hozzád szól
Kedves John, e versem hozzád szól,
Te barátom, nem az vagy, aki leszól.
Egy kicsi fának búsul az ága,
búsul, mert neki nincsen virága.
Hajlik a fényre: dúsul a lombja,
bízik, az erdő tán befogadja.
Kedvednek csak te szabsz határt,
Benned rejlik az értelem,
Szíved nem fáj, neked semmi nem árt,
Nekem te vagy! A történetem.
Mért írjak?... és kinek írjak?
Kérdezem önmagamtól.
Miről írjak... kiről írjak?
Gyúrjak inkább agyagból?
Ha téged is átkarol a végtelen,
már a szíved jóságával segítesz,
az emberség meglátszik a lényeden,
engem is hőn szerelemre hevítesz.
Minden érzelmem kiveséztem,
és metaforákban végignéztem,
voltál már minden természeti tünemény,
kortárs kottákból költött kedves költemény,
elmondtam, hogy szeretlek, s nagy vágyam,
hogy bizalmas barátoddá váljak...
Egy barátság vége
Nem tudom, hol kezdjem,
Volt valaki, nagyon szerettem,
De ő nem szeretett engem,
Ezt elfogadtam: természetesen,
Bár nagyon fájt, és magányos lettem.
Sötét falak romjain,
Egy letűnt kor nyomain
Épül majd egy élet,
Jönnek majd a szebb évek,
Tudom, most még nem hiszed,
Hogy mindez lehet a tied,
De nézd csak meg a Napot, mely nem nyugszik le,
Csak eltűnik a láthatáron, mert a Hold az éjszaka teste.
Tört lelkek
Csak, mert megsértett.
Csak, mert elárult.
Most jó vagyok neked,
holnapra már nem leszek...
Tegnaptól érdekelsz,
már nem szívvel mérlegelsz...