Versek a barátságról
Évforduló 1.
Egy éve, hogy lelkem hazajár,
Örömöm, teli a verskosár.
POET nem pazarol, tesz bele.
Ír, soha nem fogy ki belseje.
Úgy jössz, mint az eső:
Olykor csendesen...
Olykor villámokat szórva...
Kis falunkból írom én e levelem,
itt ringott a bölcsőd egykor csendesen.
Itt fogta a jó anyád a két kezed,
édesapád vigyázta a léptedet.
Lélek szólal fel reád,
Utad, ami most jön,
Csak csupán jobb és jobb,
De mely ember gyűlöl,
Az egy buzdító harag szól...
Elérkeztem a nyolcvanhéthez!
Mit írjon sokszor reszkető kezem?
A múló évekre visszanézve
Éltem történéseit keresem.
Vihar van, se remény, se szikra,
jelenléted menedék, egy szikla,
benne kapaszkodom, nincs magány,
lehet, hogy vagyok gátlásos vagány,
de személyed számomra barát!
Új életet kezdesz hát, távol mitőlünk.
Ismeretlen emberek várnak majd reád.
És bizonyára izgatottan nézel előre,
De ne feledd el barátaid ideát!
Barát és szülő, ki gondos,
És a sietős, ködös napok miatt
Nem vesszük észre, hogy
Számunkra, mennyire fontos.
Nekem tetszenek...
Nekem tetszenek a nagy szavak,
Ha szépek és igazat mondanak.
A virág is szép és illatos,
A menyecske, ha bögyös, faros.
Történt október elsején,
mikor gombázni mentem én.
Erdőbe, de nem egyedül,
társammá szépasszony kerül.
Nem hiszek.
Most itt ülsz, kitartasz velem, és szeretsz.
Ez édes,
de mit teszel, ha azt mondom, elmehetsz?
Nem ugyanaz ismerni egy utat,
vagy egy életen át járni rajta.
Amikor húz a mocskos ingovány,
ne számíts a hazug barátokra.
Kedves Barátaim, kik versemhez szóltok,
Ti átérzitek mélységes bánatom.
Barátom... a szívemben tovább élsz!
Kezembe temetem fejem, szemem könnyes,
rólad a kép még bennem él... oly éles,
pár napja még láttalak, bár szavad halk volt,
mára a kőszikla tested. A jó szíved már "holt".