Versek a barátságról
Hogy veled máshogy telnek a percek,
talán nem is sorrendben mennek,
hogy más, amit mond szavad,
mintha más mondaná ugyanazt.
Küldöm ezt a kicsi verset
Ajándékul Néked,
Ideírok a lapra
Mindenféle szépet.
az egykori hited megvan-e még?
Mint ékkövet őrizted réges-rég,
de olybá tűnik, elgurult mára,
beragadt végleg a lucskos sárba
Ennyi volt hát, vége,
Eddig tartott az "örökké".
Letaszított a mélybe,
Így vált Ő köddé.
Indultunk a tanyára
Borozni serényen,
E jeles napon italozni
Tükörjégen.
Egy büszke, 53-as kézis Barátom emlékére
Elmentél most,
De szívünkben itt vagy.
Mégis úgy tűnik,
Örökre itt hagy,
De nem Böbe dobja a labdát,
S várja a tapsot
Fent az égi pályán.
Ez itt ma a mi napunk,
mert ma boldogok vagyunk,
mert ma elkerül a baj,
minket semmi sem zavar.
Hiszek benned, éltesd a költészetet,
aki szeret, tudja a neved, veled
nevet vagy hullajt könnyeket, görgetve
terheket, míg a lét bennük szendereg.
Barátaimnak köszönetem jeléül!
Szívemnek kedves Barátai!
Valami nagyon különlegeset
szeretnék adni én néktek...
Hajnaltájt ébredve - "Ambrus-bőrbe" bújtam,
különös érzés kerített hatalmába,
szavakat, betűket mondatokká gyúrtam,
melynek minden tagja Jóska katonája.
nálam a kulcs,
mellyel kapud nyílik,
belépek,
felismerlek:
a szív nem felejt,
nevemen szólítasz,
felismersz,
jóság a szemedben...
Mit gondol a szív, ha megdobban?
Mire vágyik vajon a legjobban?
És mi is rejlik azokban
A mélyről jövő, néma szavakban?
Hajnalban az ébredező réten
lágyan ringó fűszálak fényében
aprón megcsillanó harmatcseppek
a virágszirmokra bűbájt tesznek.
Próbálom kiírni magamból
Mindazt, amit nem bírok mégsem,
Ám visszanézek - s azon is túl,
Át a tényleges végességen.
Mint derült égből villámcsapás
Úgy találtuk meg most mi egymást
Barátságunk megszületett
Így vettünk új lendületet