Versek a barátságról
Mondd, mit érzel?
Miközben az idő eltelt,
Mindig másként ismertelek meg.
Isteni kérdések egy halandótól
A szemem sarkából épp csak elkaplak,
megpillantani sohasem tudlak,
ha odafordulok, már nem vagy ott,
s a kérdés nyugtot nem hagy, volt,
hogy vajon tényleg ott voltál-e?
barátaimnak
Nem olyan rég volt hogy megismertelek
ősz volt peregtek a rézszínű levelek
sztán jött a nyár egy napsugár
néha még ránk kacsintott
majd suhant tovább
Mondd, milyen érzés, hogy nem vagyunk barátok?
Hogy nincs, ki meghallja a kiáltod?
Hogy felcsesztél s most elvesztél,
majd elvesztettél Engem is.
Ne búsulj, mert sokan elhagytak,
ne fájjon lelked, ha rútul becsaptak...
Hozzám sodort a bánatod,
szép szemed zugában könnyek,
kezed kezemben, hallgatok,
nyílj meg őszintén, úgy könnyebb.
Kicsit el kell veszítselek
Ahhoz, hogy újra szerethesselek.
Túl messze vagy tőlem,
Már nem ér el kinyújtott karom.
Ölelnélek, de inkább taszítalak.
Egy forró nyáreste Weöreséknél
Miket kuruttyolsz itt nekem,
vigyázz, egy sáska van az orrodon,
ne visíts, mert elugrik,
nem tudom megfogni.
Gyere, pajtás, kacsintsunk a mának,
Enyhítsük az étkét a szomjazó szájnak,
Vigadjunk mi együtt, hisz oly rövid az élet,
Feledjük a bánatot, felejtsük el végleg.
Ha magányos vagyok, Ti itt vagytok,
Életembe mindig vigaszt hoztatok,
Ti vagytok a legfőbb bizalmasaim,
Leghűségesebb szövetségeseim.
a végtelen életben
a védtelen énmagam
a véletlen kezében
feladom untalan
Ahogy felkaristoljuk előttünk az életet,
Szembenézünk magunkkal, és érezzük az éveket,
Megélni akarjuk, ott lenni a pillanatban,
Amit elvettem tőled, már régen visszaadtam,
A lábnyomunk jellegzetes, amolyan örökre megmaradó,
Tudod, nem a lefele néző, hanem a felfele haladó,
Csöndben állunk most is, kezünkben egy üveggel,
Ha az én fámat akarod, nézz szembe a rügyekkel...