Versek a barátságról
Most itt, a nagy publikum előtt
bocsánatot kérek hangosan.
- Csak nehogy aztán megfulladjak
a sok "adott" bocsánatodban.
Ha nem kapok, biztos szégyelled,
hogy olyan udvarias vagyok...
Utam számotokra járhatatlan,
Nem mintha követnétek,
Én csak előre török,
Nem fog vissza a múlt,
Mit őrzök.
Bolondos volánnal négyen jöttünk haza
Új élményekkel gazdagodva,
Sok volt a nevetés...
Menj le vagy fel
Vagy mindegy hová
Csak indulj már el végre
Valahová
Barátság. Mennyire sokat mond,
S mégis mennyi vért kiont.
Ritka dolog találni valakit,
Aki nem hagy el. Marad. Itt.
Magas házak - léha vágyak,
Elvesztél valahol az időben,
Torz mosolyok - dühös arcok,
Messze még a hajnal,
Messze még az ébredés
Ha a sorsod feletted már ítélkezett
Egyet még tehetsz emeld fel a fejed
Cipeld tovább a terhet amit a Jóisten rád rakott
én hiszek benned tudom hogy elbírod
Kint tűz a nap. Pár szót szól búcsúzóul,
s mosollyal ajkán elmegy a tanár.
Tömeg zúg, árad kifelé tolongva:
csak messze, el! Ki gondol másra már?
A sorokban eszmék laknak,
jóllakottak, felpuffadtak,
vak tükröknek némán lengők.
Örültem, hogy egymásra leltünk,
érzem, mára már barátok lettünk!
Tanultam Tőled nagyon sokat,
hogy viseljük a rossz napokat!
Megannyi helyről jön az elutasítás,
viszont tudom, nekem nem egy utam is más.
Egyszer még táncolok a sámándob hangjára
Más szemmel nézek már erre a világra
Romba dől az élet az átkozott rémület
Mindent csak tönkretesz legyőz a gyűlölet
A sötétben csillogó fények,
Mint pompás lények,
Értem elérnek,
Táncolni kérnek.
A volt vagy az életemben
Már csak múltként emlegetlek.
Haragszom rád de soha nem feledlek.
Ha eszembe jutsz mindig feltörnek az emlékek.
És elalvás előtt álomba kergetnek.