Versek a barátságról
Jó nagyapám Kanadában
dolgozott még fénykorában,
mint most, rákényszerítették,
nagy a család, kevés a pénz.
Sötét fellegeknek oly hideg terhe,
éjszakai égből aláhulló víz,
ez lennék: eső, mely eláll reggelre,
minden cseppem téged hogy megidéz, hív.
Bárcsak, egy csillagon járhatnék,
Bárcsak ott lehetnék, ahol vagy,
Mondják, soha ne add fel,
De nehéz annak lenni, ami nem vagy
minden érintés végtelen
a jelen idő emléke eláraszt
színekbe zárt a félelem
mely rákényszeríti a választ
rajzolok újabb formulát
figyeld hajnalig a mozivásznat
ahol csak derékig hordják a ruhát
és lángot tép az olcsó imádat...
Egy szép mese az egész életünk:
Naponta tanulunk, adunk vagy vétkezünk.
a barátok csak jönnek-mennek,
de én szerettem volna, hogy te maradj.
Szavak nélkül suttogó, lelkembe lát,
Zokogó szívemben életet talált.
Októberben történt, egy vasárnapi napon,
sok éve annak, gyermek született egy hajnalon.
Kezdetét vette egy születés, ezzel egy küldetés is,
így megkaphatja a szüleinek szeretetét is.
Októbernek vasárnapján született egy lány,
kívánom, az Univerzum vezesse az álmok útján.
Te hívtál, vagy én hívtalak?
Hallom, csöng a mobilom...
hallom, ahogy hívlak!
A hívójel gyorsan végszavaz.
És ez a tűz benned ég tovább, tovább...
Mondd, hol van a nagyvilág.
Képzelt búcsúlevél barátomtól
Csúf-illatú, halott virág marja szívem,
Álmaimban dúvad-madár tépi testem,
Vékony fonál nem tartja már meddő lelkem