Ateista versek
Ha nincs önérzetünk,
akkor nincs kenyerünk!
Létezel még, Isten?
Egyszer add meg nekünk!
Süket füleket talál a könyörgés,
a kiabálás is túl halk neki.
hódítunk
Szemrevalón, csinosan szabad országod leigáznunk...
Ne keresd a tükröket, mert ott van a szemükben.
Biblia a házuk falán, italok a zsebükben,
Csalódott arcaikon mennyei fény ragyog,
Tárt karjaik közt a szívük már régóta megfagyott
Kendőbe, gúzsba, gézbe kötve
Ülünk vakon is bután,
Fel, ki ármányt sző, nem álmokat,
Egek, halld meg imánk!
Lucifer átvette a hatalmat
férgek nyüzsögnek a Paradicsomban
kígyók bakancsos lábra kaptak
őrangyalok sortűztől hullanak...
Ami az élet előtt, és a halál után vár,
Csak a végtelen semmi, némán körüljár,
A születés béklyója húsbörtönbe zár,
S ha meghalok, a semmi ismét visszavár.
Ki érti ezt, Mindenség Ura, ó, mondd, ki,
ha már az ember egyszer így megteremtetett,
miért szeret a mocsokban fetrengeni,
ha úgy hírlik, a Te orcádról festetett?
egy hitetlen senki imája
Istenem,
én ismerem
tüzed, vized, a földed,
és elhiszem,
lélegzetem
hitedben egyre könnyebb,
de messze vagy,
hát merre vagy?
Kusza kavalkádba keveredve
mevergett az őslevesbe
moppant, koccant
meg-megtorpant
majd a tálból kikelve
vágta magát egyenesbe
előbb Kábán,
majd jött Ádám...
Uram! Merre vagy?
Kerestelek hasított fában,
kövek alján - ahogy mondtad,
- nem leltelek!
Mennyire tud átkozódni az ember,
ó, de mennyire letagadja az eget,
szidalmaz, dacol, olyan, mint egy gyerek,
mint kit nem tanítottak becsülni az életet,
mennyire, de mennyire átkozódik,
s majd, ha tehetetlen, mégis Istent rebeg.