Ateista versek
Apám nekem nem volt, csak még megcsinált...
Pont nem az a fajta, ki a családjáért valaha kiállt...
Azt sem értette, hogy gyermeke félvén tőle miért kiált...
Lehunyt szemmel keresni véled, hallani, leginkább Érezni kéred...
Nem is érted, hogy minek és MIÉRT...
Szükséged van Rá? Lehet!
Hangadás az elégedetlenségemnek
Az élet olyan, mint egy hullám,
Hátán lebegve sodródsz, tudván,
Hogy valahova messzire visz,
És érzed, hogy egyszer majd fölvisz.
Visszanézek a régmúltba, amikor
Hazugságtól illatozott utcasor,
Bokrokban a félelem meghúzódott.
Elbújt, végignézte, ahogy kínlódott.
Olykor elgondolkodám, van-e
Ki csendben vigyáz reánk?
Kiáltásunk, fohászunk érti?
Vagy szélben csendben elenyészik.
Ha élne Isten, tán nem lépne?
Miért csak fentről nézne lénye?
Kezében sok eszköz volna,
úgy döntött, ez nem a dolga?
Ó, magasságos, édes Istenem,
Enyém, mégsem ismerem,
Hisz olyanom nincs nekem.
Ha nincs önérzetünk,
akkor nincs kenyerünk!
Létezel még, Isten?
Egyszer add meg nekünk!
Süket füleket talál a könyörgés,
a kiabálás is túl halk neki.
Ne keresd a tükröket, mert ott van a szemükben.
Biblia a házuk falán, italok a zsebükben,
Csalódott arcaikon mennyei fény ragyog,
Tárt karjaik közt a szívük már régóta megfagyott
Lucifer átvette a hatalmat
férgek nyüzsögnek a Paradicsomban
kígyók bakancsos lábra kaptak
őrangyalok sortűztől hullanak...
Ami az élet előtt, és a halál után vár,
Csak a végtelen semmi, némán körüljár,
A születés béklyója húsbörtönbe zár,
S ha meghalok, a semmi ismét visszavár.
Ki érti ezt, Mindenség Ura, ó, mondd, ki,
ha már az ember egyszer így megteremtetett,
miért szeret a mocsokban fetrengeni,
ha úgy hírlik, a Te orcádról festetett?