Ateista versek
Én hiszek Istenben és minden természet feletti dologban,
mégsem turkálok a te dolgaidban.
Te nem hiszel, én elfogadom a véleményedet,
de van itt valami, amit most szépen kérlelek.
Elvetem magam.
Befedem arcom,
Szemem, fülem s lelkem,
Nem rendítem hitem.
Kezdetben vala a gyermek, s a gyermek a felnőtt által vala.
S egyes eszmék testet öltöttek, s ez az eszme képviseli az embert.
Volt egyszer egy mondatvégi,
világvégi, sorvégi pont,
mi véget ért. Ez volt a gond.
Könyvvé vénült teste téli
képe mímelt őszi alkonyt.
Halotti tor egy elképzelt békére
Fekete fellegek az elveszett város felett,
Ó, valótlan Isten, add, hogy veled legyek.
Fekete a varjú, mi károg fenn az égen,
Csöndben ég a szárnya, mint réten az éger.
Sárkányt ereget a remény
az ébenszín égbolt alatt.
Gyengédségtől puha kezén
pihentet ő csillagokat.
Leírjam, hogy mit gondolok?
Úgy érzem, bámulnak az ikonok,
Egy kicsit mind konok,
Miért? Ezen gondolkodok...
Arra gondolni nehéz,
hogy egyszer véget ér ez az egész.
Heveny émelygés
tör rám.
Isten vagy emberek - jelölte
úton járok,
kereslek, hallgatásod
nem mentség,
széles skálán tévelygek:
- teremtődéstől evolúción átívelő
predesztináltság kényelmétől
egészen a tagadásig...
Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
Uradat, ki néked szabad akaratot adott,
S ezzel a világra végítéletet rakott.
Uradat, kit nem láttál vagy hallottál,
S a bajban mindhiába vártál.
Glória a fejemen, de ördögszárnyaim vannak,
fent kéne lennem, de a lentiek akarnak.
Repülhetnék, de itt ragadtam,
én és a hazugságok egymagamban.
Mária, Mária, szentséges rózsafa,
mondd, mégis mi lett volna, ha
Fiadat nem szögezik keresztre?
Isten egyformán szeretne
minden követ és élőt, mint így?
Hazugságaid netovábbja
Elmentél, elhagytál, itt hagytál
Hazugsággal fájdalmat okoztál
Tetteddel kegyetlenül megbántottál
De ezzel talán valamit tanítottál
Ennek a világnak égnie kell, oly régóta mondják már.
Legyünk faggyú a gyertyában, mely messzire világít,
mint a megbolygatott lélek fáklyája a vak Mózesnek
az éjszakában.