Ateista versek
Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
Uradat, ki néked szabad akaratot adott,
S ezzel a világra végítéletet rakott.
Uradat, kit nem láttál vagy hallottál,
S a bajban mindhiába vártál.
Glória a fejemen, de ördögszárnyaim vannak,
fent kéne lennem, de a lentiek akarnak.
Repülhetnék, de itt ragadtam,
én és a hazugságok egymagamban.
Mária, Mária, szentséges rózsafa,
mondd, mégis mi lett volna, ha
Fiadat nem szögezik keresztre?
Isten egyformán szeretne
minden követ és élőt, mint így?
Hazugságaid netovábbja
Elmentél, elhagytál, itt hagytál
Hazugsággal fájdalmat okoztál
Tetteddel kegyetlenül megbántottál
De ezzel talán valamit tanítottál
Ennek a világnak égnie kell, oly régóta mondják már.
Legyünk faggyú a gyertyában, mely messzire világít,
mint a megbolygatott lélek fáklyája a vak Mózesnek
az éjszakában.
Apám nekem nem volt, csak még megcsinált...
Pont nem az a fajta, ki a családjáért valaha kiállt...
Azt sem értette, hogy gyermeke félvén tőle miért kiált...
Lehunyt szemmel keresni véled, hallani, leginkább Érezni kéred...
Nem is érted, hogy minek és MIÉRT...
Szükséged van Rá? Lehet!
Hangadás az elégedetlenségemnek
Az élet olyan, mint egy hullám,
Hátán lebegve sodródsz, tudván,
Hogy valahova messzire visz,
És érzed, hogy egyszer majd fölvisz.
Visszanézek a régmúltba, amikor
Hazugságtól illatozott utcasor,
Bokrokban a félelem meghúzódott.
Elbújt, végignézte, ahogy kínlódott.
Olykor elgondolkodám, van-e
Ki csendben vigyáz reánk?
Kiáltásunk, fohászunk érti?
Vagy szélben csendben elenyészik.
Ha élne Isten, tán nem lépne?
Miért csak fentről nézne lénye?
Kezében sok eszköz volna,
úgy döntött, ez nem a dolga?
Ó, magasságos, édes Istenem,
Enyém, mégsem ismerem,
Hisz olyanom nincs nekem.
Ha nincs önérzetünk,
akkor nincs kenyerünk!
Létezel még, Isten?
Egyszer add meg nekünk!