Versek az álmokról
Ha éjfélt üt az óra,
a telihold fénye a mutató körül ragyog,
s elfeledni vágyná kedvem,
hogy éjjel nem farkas vagyok.
Most sziklák alatt ülök,
Lábamat hűvös, hajnali harmat simítja.
Csend van. Messziről hallom a tenger moraját.
Hideg borzong végig a hátamon,
Még a Nap is alszik távol a felhőben.
Az idő múlásával úgy röpülnek az évek,
S az ember lassan, újra, ismét gyermekké lesz,
A sok régi, boldog, s oly csodás emlékek,
Úgy illannak tova, mint hűs hajnali fények.
Az embereknek vannak néha vágyaik,
azok olyanok, mint éjjel az álmaik,
távolinak tűnő elérhetetlen cél,
mit elménk csupán illúziónak vél...
A csendfalon kristály-áhítat,
lassan feloldja magát a ma:
percek emléke még átitat,
mielőtt végleg elmúlana.
A bársonyos esti fény
elfújta homlokom
ködrózsáit, s már
a puszta földi
létezés oly messze
járt, mint hajnalkor
a távoli kakukkszó.
Ha a bíborszínű, lenyugvó Nap
egyszer átölelne,
Csak úgy egyszerűen simogatva,
engem is szeretne.
Kozmikus katasztrófát álmodtam:
A Hold felém közeledett!
Perverz vágyait erőltette Földanyánkra...
Beborítják a híg utat
Temetetlen égitestek,
Valaki a fényben kutat...
Talán az idő hozza el, a vágy vagy a korom.
Mostanában alvás közben ismét álmodom...
Még egyszer álmodni késztet a lelkem,
színes álmokat,
s benne látom játszani magamat
a kicsi gyermeket,
aki játszani vágyott.
Hallom társaim hangos nevetését,
magas fákon lombok ölelését.
Nem tudom, hogy mikor, hogyan vagy hol,
Nem tudom, majd lélegzek-e még,
De egyszer, valahogy és valahol,
Hol összeér a föld és az ég...
Furcsa dolgot láttam álmomban az éjjel,
Kóbor cica voltam anyám kötényében....