Versek az álmokról
Lomb között lakozó lények,
Szemünk függönye mögött
Viháncoló fények
Járják apró lábak táncát,
Ünneplik ősz és tél nászát.
Reggel van. Kinyitom szemeim,
Érzem a kávém illatát.
Megittam, még egy gyors reggeli.
Felöltözök, lent a biciklim vár.
Csak a zaj, csak a némaság,
Minden felejthető léhaság,
Csak a csend, s csak a zaj
Elmúlandó, s apró sóhaj
Lidércálmon csüng a hajnal,
napfelkelte közeleg,
kósza álmaim kergetem,
mint a szél a felleget.
Valamikor, régen
fogtuk egymás kezét,
valamikor, régen
néztük egymás szemét.
Csapzott hajam, mint keserű tiara,
szúrón tarkómra tapad.
Az álmok nem hazudnak
Tegnap éjjel azt álmodtam,
Fénylényekkel találkoztam,
alakjukban különbözők,
viselkedésben megnyerők.
Álmodozó, üres festővásznon
mondjad, mily színeket fessek,
mikor gondolatom egy zugából,
az élményképek mind előjöttek.
Az éjszaka fényei világosítják fel a nappal sötétségét;
Ahogy a lelkem zseblámpája próbál utat találni a szív alagútjában.
Mert a ma keresi a holnapot, amit a tegnapban talál meg a végén:
Így lesz a jövőből elveszett múlt, amiből kinő a jelen mája...
Sötétség mindenhol,
sötétnek látom,
az érzés bennem van,
az én világom.
Újra itt vagy, de valahogy mégsem,
Újra itt vagy, de valahol távol.
Újra enyém leszel, érzem.
Újra itt, és nem máshol.
Vakítón sütött álmomban a nap,
fénylő sugara bearanyozta hajad,
s e csodaszép álom-pillanatban...
Az álmok azért vannak, hogy küzdjünk értük,
Hogy a vele járó boldog pillanatokat átéljük.
Az álmainkat nem taposhatja el senki,
Mert senkinek nincsen joga ezt tenni.
Lecsendesedik a szoba,
Messziről halk, süvítő
Visszhangja a városnak.
Áll a forgalom a sztrádákon,
Ezer és ezer tonna rakományok!
Megfagyott a szó, mikor beteg lettél,
lassan elmerült a világ csendedben,
közben már az őszt is elnyelte a tél,
csak emlék a nyár didergő lelkedben.