Versek az álmokról
Itt maradsz velem egyszer?
Egyszer, mikor virágba borul a világ?
Egyszer, mikor sírva búcsút int a nyár?
Egyszer, mikor lángolnak a fák?
Egyszer, mikor hófehérbe öltözik a táj?
A jövőnek írom verseim szüntelen.
Mert ki hisz benne, sebezhetetlen.
Nem itt élek
Mesebeli álom
Az utamat nem a földön járom
Szállok szárnyalok
Fönn a magas égen...
Éjfél körül, mikor megáll az idő,
s pihenni tér az élet,
álomból riad a vágy,
idegen érzés ébred.
Mikor minden mellette szól
és idebilincsel az arany ősz
mikor a szőlő magára van
mert ébren álmodik a csősz
pihenj meg nálam utoljára
nem kerget árnyakat a múlt...
Lágyan ölel körbe a hűvös szél,
érzem, hogy a testem fél.
Mert érzi a lehetséges véget,
és nem szeretné még a sötétséget.
Ma reggel madárdalra ébredt
Mosolyogva nyújtózott a légnek
Két kézzel túrt bele a hajába
Dudorászva kortyolt kávéjába
A boldogság vajon mit jelent nekem?
Annál több kell, hogy fogjam a kezed.
Szívemnek minden dobbanása nevedet kiáltja,
Arcomon a mosoly örömtáncát járja.
Szemed csillogása több, mint csillagok kacsintása.
Szirom-eső közé zárt virág,
Rácsként nehezedő álomvilág.
Foglyul ejt a sugárzó kikelet.
Én mindig várlak,
minden álmomba hívlak,
minden percét
örömkönnyekkel sírva
csak rád gondolok
s már boldog vagyok,
veled az éjjel,
veled a nappal is...
Borult volt az ég
- nem sok jót ígért.
Az álom a valóság elől kitért
és visszarántott magába
(abba a bármi-lehetséges világba):
küzdöttem ellene, de hiába.
Hullámok hátán csillog a napfény,
fodrozódik, táncol a sok fehér tajték.
Testem átkarolja, elmerülök benne,
mintha a szerelmem két karjába venne.
Bátor világ, hol
képernyőn csorog
a fájdalom...
Megvéd, bár feláldoz,
mely oltáron, azt
még magam sem tudom...
Előttem üres papírlap,
Fessek rá vagy írjak?
Mivel legyen tele?
Képekkel vagy betűkkel?