Versek az álmokról
Olyan szomorú ma a Hold.
Gyere ki velem; magányos vagyok.
Olyan szomorú ma a Hold.
Néptelenek az utcák, a sikátorok,
És én olyan egyedül vagyok.
leszállás előtt veszem észre
a kettőhetvenhatos ablaküvegén
a rászáradt esőnyomokat
olyanok mint a mátrixban
a lefelé csordogáló
nullák és egyesek csíkjai
ekkor - fogalmam sincs mitől -
eszembe jut hogy rólad álmodtam...
Egyszer véget ér a rémalom,
Sétálunk tereken, utcákon.
Szánkat nem fedi maszk,
Nem fröcsög belőle a gyűlölet,
A csúf szavak.
Most választok új életet,
benned látom a végzetem...
Ébredni most jó velem,
kelj fel, mert én azt nem hagyom...
Látom, hogy a reggel szempilláin át
félénken beoson szobámba a fény,
mosolyt rajzol arcomra a napsugár,
elköszön álmom, este majd visszatér.
Az éjszaka hozza el mindig a magányt,
Térdepelve az unalom ismételi magát,
Összegyűrt párnám ráncán csiklandoz az álom,
Az itt hagyott pillantásodban még magamat látom!
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
Az elsöprő szerelemnek
tüze emészt engemet,
nyoma sincs a fegyelemnek,
mely zabolázná lelkemet.
Csontom frissül, lelkem könnyebb,
már nem serceg a gramofon,
terhem sem csihol már könnyet,
áldást érzek már magamon.
...
Miért jó ez nekem? Se szó, se hang?
Kell a hang és kell a szó!
Zaj!
álom és valóság
Halkan hull a sötét,
mélyül, telik az éj,
de Te ne félj!
Sötétben tündöklőbb a fény.
Álom volt az álmomban,
Gyönyörű mosolyod tüze,
Mely valóra vált.
Álom volt az álmomban
Csókod édessége,
Amiért az ébredés után ajkam kiált.
Már leszállt az este és a felhők közt
utat tört a Hold, hogy ezüstre fesse
a tó vizét, s az oly fénylőn tündökölt,
hogy szebbet még festeni se lehetne.
Szellő suhan, kék égbolt.
Nincs, lesz, talán nem is rég volt.
Magas láz, ordító fájdalom,
Érted reszketek, mégis rád hagyom.