Versek az álmokról
Dombon ül a róka,
nincsen semmi dolga,
mert ha dolga volna,
nem a dombon lógna.
Mindig játszik velem az élet,
De elveszni már sosem fogok,
Mert rátaláltam egy tündérre,
Kit szerethetek, el nem hagyom.
Álmosan ébredtem egy ködös reggelen -
Káprázik a szemem, azt hittem hirtelen.
Éjtánc
Egy szempár merül a mélybe,
Zajhullámok nyúlnak érte,
De már fantomkezek fogják,
Lebeg s feszül a távolság.
Elenyészek, mint halovány illat,
mellyel tovalibben a gyenge szél,
lehullok panasz nélkül a végnél,
mint egy rég elszáradt falevél.
Oly boldog voltam én
Álmomban az éj közepén,
Mint hűs szellő, jött felém
És megjelent nekem édesanyám.
A képzelet hiánya sokszor bánatot szül,
az elme lassacskán be is szűkül.
Mikor álmot vet a sötét éj,
szárnyalj csak, képzelet, te tehetség!
Nem jön az álom, örök az éjjel,
sav a valóság, átok az este.
Utánad vágyom, csak engem érzel,
fekete rónák fekete teste.
Néha úgy érzem, senki sem szeret,
Ellök magától, könnyedén feled...
Elvárják, hogy olyan legyek, amilyennek ők szeretnék,
De ha így tennék, akár báb is lehetnék...
Bíborfényeket kémlelek,
sötét éjben fényesen szikráznak
futó gondolatok bennem
mára lassan-lassan elszunnyadnak.
A valóságtól messze
Egy őszinte világ.
Álomba esve
Rabul ejtő, fényes vakság.
Gondolsz néha rám, mikor leszáll az álmatlan éj?
Hogy lehettünk volna csillagok az univerzum peremén.
Gondolsz néha arra, hogy fogod a kezem?
Milyen lenne egy más világban összefonódva veled az életem.
Érzed néha, hogy ajkam megrezdül arcodon?
Talán ott vagyok olykor, hogy ne érjen fájdalom.