Versek az álmokról
Elhajózom messzire, hol vágyaimnak élhetek.
Színes álmok mezején bandukolok a türkiz ég alatt.
Bólogató virágok között átesem létezésemen.
Körülöttem a végtelen, zeneszó a fülemben...
Virágballada
Tarka rétek virágszála.
Sziromarcú királylánya.
Kőszirt szélén kihajtottál,
ég ablakán áthajoltál.
Hajnal csöndje szólt hozzám ma,
szavai szomorúan szóltak.
Fáradt lelkem halk imái,
lidérces álmaim óvtak.
Lélegzem a reménnyi csendet,
melyet megalkotott a pillanat.
Keresem a helyem, de nem találom,
csak nézem az életem, valóság vagy álom?
kattog az agy vonatkerekein
a múlt táplálta számos gondolat...
Tegnap éjjel álmom mélyén Lappföldön jártam,
Elmesélném én most nektek, hogy mit is láttam.
Piciny házban sok kis ember mosolyogva készült,
Valamennyi a haja mellett a szakállán is fésült.
Mikor a fogadalmak, a remények
Már nem tűnnek el a mindennapok
Reszkető fényében, fátyolos ködében,
Talán eljön egy olyan világ, ami jó,
Ahol az ember emberként élhet majd.
Kell egy köpeny,
földig érő, az a
láthatatlan elfeledő,
eltűnhetek benne,
mint nyáron a
nap, mikor vakítón
tündöklő.
Egy tiszta vászonról álmodtam.
Végtelen volt, mint a tér,
makulátlan, hófehér.
Kifeszítette elém az Isten,
fessek rá mindent,
mi e világban ritka
vagy egyáltalán nincsen.
Alszik a világ, aludnék én is,
fáradt vagyok, ébren vagyok mégis,
kint a fények táncolnak serényen,
lázasan nézem, elbűvöl egészen.
Záporozó fények ösvényt mutatnak,
boldogabb világok után kutatnak.
Rögös léptek sora vezeti az időt,
kioldódnak végleg a szorító cipők.
Éjszaka fényútján
szállva messze, messze.
A létem túlpartján
álmot sző az este.
Töviságak karjaival
végigfont utak
nyomotokban járok
rég király urak
Ágyam mellé botorkált egy álom,
puha léptein vérembe osont
nesztelen, mint a szerelem,
sugara csillant a számon.