Versek az álmokról
volt csend, hang, zaj
és hit, remény
és egy őrült álomkép
A boldogságra nemcsak várni kell
Mert magától soha nem jön el
Érte szenvedni tűrni mindent feladni
Angyallá válva pokolra jutni kell!
Mikor megláttam szívemben arcodat,
Összezavarodott bennem a gondolat,
Mit vártam, mit akartam rögvest:
Bírni akartalak téged, a kedvest.
Az éjjel lesben állt
egy tündérszemű álom,
esengve rá vártam,
hogy pilláimra szálljon.
Szállni készül a sárga levél,
Még rezzen egyet a nyár-emléken.
Messzire néz, át a dombon túlra,
Hiszi, szellő szárnyán oly messze ér.
Éjjelente vágyón nézem
Odafenn a Holdat,
S lehunyt szemmel elképzelem,
Hogy Angyalok felkarolnak.
Egy kicsit belehalunk
Pillanatokba
De továbbrohanunk
A hétköznapokba
Egy kicsit zuhanunk
Egy kicsit repülünk
De minden pillanattal
Erősebbek leszünk...
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Szeretnék festeni csodás képeket,
mikor ezüstköd fedi a réteket,
láttatni hajnali bíborragyogást,
ahogy fákon dolgozik a fakopáncs.
Zajra ébredek én éjszaka közepén
Nyitott ablakom utat enged könnyedén
Nyári éjnek titkos csillagos égboltja...
Más anyukát rendelt az ég.
A szívberek, apró gyerek.
Más emberek, más szokások.
Édenkertben akkor járok...
Egyképpen egy nyugodt éj volt,
Nem mocorgott élő, se holt,
Gondolataim közt jártam
Jövőm elé nézve bátran...
Bolond szívem indulásra készen,
bezárt ajtókon át kiszivárog,
száz forintot is elkérnek érted,
nem nézve éjszakát, napvilágot.
Megérinti lelkem az ébredő hajnal,
Felhőpárnák között a felkelő nappal,
Sok vidám, csicsergő, apró kismadár,
A reggeli harmattól csillogó határ.