Állatos versek
Lefordultam a párnámról,
mert bizserget egy lábas toll.
Nemrég a kertben kapirgált,
rajtam kegyetlen bosszút állt.
Hajlongó fűzfára száll egy madár,
dalol, párját hívja, ki messze jár,
ködpára lassan teríti a tó vizét,
hajnali csendben még alszik a rét.
A csodajövevények...
Magas fa alatt
egy összekalapált faház roskad.
Nézd a csacsikat,
hagyd a gondokat,
nézd meg, e koma
mily vígan rágogat,
sohasem válogat,
ízlel kórókat,
s jöhet az eső, jöhet a szél,
sosem hallasz...
Kismalacom,
röf-röf-röf,
vájú körül
cöcörög.
Van egy kutya valahol,
Pablonak hívja gazdája.
Szájában csonttal kutyagol,
fába rejti épp, vagy elássa.
Ember lelkes,
mert eme nehez`
esztendeje eltelt,
messze szelelve.
Telihold merült aranyló színben,
tündöklő estben lélekorgona,
darvak vonultak csábító fényben,
hangos ricsajuk az ősz dallama.
Meghitt a kép, megható közelség,
nincsenek megértendő szavak.
Simogat tekintet... a lélegzet
szelídít szívdobbanásokat.
Sasmadár
magányosan egy fán
némán ül, előtte a táj
hófehér némaság.
Ismét benépesült, ó,
a hortobágyi puszta;
karcsú lábak, szürke toll
szemet igéz e mustra.
Kicsi vagyok, de az emberek szeretnek annyira, hogy sokszor jóízűen megesznek.
Ami ellen nem sokat tehetek, annyit, hogy szaladok, ugrok és reménykedek.
Ez is az egyik új arca az ősznek,
hegyek fölött most hűs szelek zenélnek.
Ritkán lehet látni az ég azúrját,
alacsonyan járja a Nap az útját.