Állatos versek
Elmesélek nektek egy történetet, cin-cin,
Hogy kerültem a spájzból az udvari szintig.
Édesanyám harmincadik gyerekeként jöttem a világra,
Apánk meg elszökkent ifjabb leánnyal.
Ezenkívül nem volt nekem semmi gondom, bajom,
Minden este a spájzban folyt a lakodalom.
Ebben az órában, de melyik percben?
A percnek hányadik másodpercében?
Mondja meg valaki!
Keresem a választ.
Tudnom kell, hogy emlékezzek,
tudnom kell, hogy mikor emésszen a bánat.
A kis maci így kesereg:
Segítsetek, jó emberek!
Én a mézet szeretem,
De a méhek megcsípnek,
Ha egy kicsit elcsenek.
Por!
Te vagy a Kezdet és a Vég,
tebenned fürdik a veréb,
egy szárnycsapással visszahemperegve
az ősi Eredetbe...
Egy szürke kis galamb bontotta szárnyait,
felröppent, leesett, figyelte társait.
Félénken nézett fel, nem bír felrepülni,
anyját sem látta már, nem fog sikerülni.
Árva pók ereszkedik az ereszen le,
Elvetve figyelem, keresztes-e?
Egyedül rágja magát az éjbe
A pók s a költő egy személybe`.
Minden napilapban ott van a hirdetés:
az állatkert nagy és erős férfit keres
olyan munkára, amit majd jól megfizet,
mert nehéz feladat, korántsem kellemes.
Bánat és csend, feszült nyugalom.
Szomorú a szívem, lelkem kavarog.
Keresve sem találom, őrülten hiányzik,
Nincs többé, nem jön már, vége lett... ennyi.
Esik, folyik, csepereg,
Alszanak a gyerekek,
Így majd átúsztak lesznek,
Mind az álmos tengerek.
Kassák Lajosnak
Álmában is paskolja még a párnát:
kedvenc lova parázsló, forró tompora
domborodik alvó kezében. Ellát
oda, ahol miként a hűség csillaga,
lova virrasztó pillantása lángol:
zárt szemhéján is áthatol a mén tekintete.
Ha a hangya elefánt volna,
rá nem lépne egy hangyabolyra.
Tavaszi verőfény szikrázik
vakító felhőpamlagon,
szemkápráztató ragyogását
tükrözi minden ablakon.
Reggel az állatoviban
a kicsik elhatározták,
ugróversenyt tartanak ma,
mert az egy jó kis mulatság.