Adventi versek
Uram, ne hagyd,
hogy a vesztemre törjek,
hogy legnagyobb ellenségem
én magam legyek!
Hogy Júdásként eláruljam magam,
kezemben csörgetve a harminc
ezüstpénzt.
Ünnepet most Neked hozom!
Csillagszórók, gömbök, angyalok,
villogó fényem átölel,
lelkedben vagyok...
Úrjövet, menet
Jöttödet mindig sóvárogva várom,
Bűnömet évem zsákjából kirázom,
Mégis bent marad morzsából sok, tudom,
Nem lehet szívem most méltó templomod.
Zöld koszorún lila gyertyák sora
Hálával tekint a Messiásra,
Hit, remény, szeretet az oltalmunk,
Sorsunk, megváltásunk, fő támaszunk.
Emlékfolyam zúgva tombol,
Zajló hulláma hosszan
Dobál fel-le jót, rosszat...
Letűnt a legszebb korszak.
Adventi gyertyák ragyognak fénylő csillagként;
egy, kettő, három, négy,
hajad lágy selymén táncol a lobogó fény.
Csendes, puha léptekkel köztünk járnak,
fényeik mutatnak, követnek, mint az árnyak,
akik az égből érkeztek, lelkünkbe
fészkeltek, most maradnak rövid időre.
A fák közé szorult a fény,
követte csendnek barna árnya,
ki megtorpant fenyők ölén,
onnan figyelt a Hargitákra.
Fülkék csendjébe gyűl harmóniád.
Viaszt old kanócra léleknyi láng.
Füst kormozta szentek fáradt arcát
glóriák íve szellemíti át.
Meggyújtottuk az első lángot,
ezzel kezdve az adventot.
Így van még négy hét karácsonyig.
Már mindenki készülődik,
az ünnepekre hangolódik.
Ünnepi lázban forrong a nagyváros,
az utcákon színes forgatag,
emberek ezreit várják a boltok,
csalogat, hív a sok kirakat.
Kulcsra zártam a kemény tölgyfaajtót,
kizártam minden nyugtalanítót,
a külvilág most megszűnt számomra létezni,
nem akarok már senkitől és semmitől félni.
Vonatok jönnek, vonatok mennek
A hit ott van benned mélyen,
elrejtőzött szíved szentélyében,
nyisd hát ki mély-titkok ajtaját,
engedd kitárulni azt, ami bánt.
A szeretet angyala útra kelt...
A szeretet angyala útra kelt,
Emberi szívekben meg-megjelent,
Tünedezik - időnként - a jóság,
A földre szállt édeni boldogság.
Hull a hó,
Nézem, ahogy esik,
Érzem, ahogy az arcomra hull,
Sok ember van körülöttem,
Mosolyogva néznek egymás szemébe.