Adventi versek
Úgy jött, mintha mindig közöttünk lett volna,
Alig érintve a télnek hóbársonyát.
Néha ült egy picit, meg-megállt egy szóra,
S ahogy jött, úgy is tűnt tovább.
Álomport hintett a tájra a tél,
fenyvesek ágain hűs szél zenél,
hófelhőt bolyhoz fenn későn, korán,
s átsuhan didergő falvak során.
Jégcsipke fedi most Úr asztalát,
Hótakaró alatt alszik a táj.
Mindenható Uram! Drága, jó Istenem!
Oly sokszor kérlek, segíts meg engemet!
Nyújtom néked kezem, vezesd lépteimet,
szeretetnek útján járni képes legyek!
Huszonnégy ablak
Titok van mögötte
Kinyitnám már
Hajt a kíváncsiság
De csak holnap lehet
Akkor lesz ideje
Advent 4. vasárnapján
Halványlila lepel rajta,
egész Földet ő bejárja.
Várakozunk angyalt lesve,
főként, mikor jő az este,
szárnyainak suhogása:
gondolatunk égi mása.
Beköltözik lassan adventi szívekbe,
Lassan hinti erejét remegő lelkünkbe.
Lassan hinti le ránk, hogy biztos célba érjen,
Hogy ott is legyen, hol hiányzik belőle.
Misére mentem vasárnap,
(adventi hívás lehetett)
gondoltam, nyugtató helyett
most imádkozni megyek.
Lobban a szeretet csodaváró fénye
Advent első vasárnapján az ünnep elébe.
Három fénytestvére téli eget faggat,
hogyan lehetnének betlehemi csillag?
A szürkeség leple simul,
és ázott köd szorul már
a fáradt fák ágai közé.
Kopott fűcsomók és
barna falevelek között
didereg már az őszhajú fagy.
Valahol, Borsodban
megbúvó faluban,
a konyhaasztalon
egy gyertya fellobban.
Advent egy szó, benne négy főelem,
oly szükséges, mint víz az életben!
Éltető mannák lélek számára,
végül eljön az Isten báránya!
Koszorún az első gyertya
békét kérve fellobbant.
Csendben állt a többi gyertya,
viaszszívük megdobbant.