Hibajelentés küldése

Eszmélet

I.

Még csak október volt,
de már támadott a tél,

s ez a sürgő-forgó,
díszben ölő
vámpír város
már tiszta vérem
utolsó cseppjeit itta.

Valahol olajbűzt böfögve sült a fasírt,
s engem, mint egy cukorkás papírt,
sodort az utcákon a szél.

II.

És másnap a parkban
a derűs szeretet
üldögélt egy padon,
úgy kilencven lehetett.

Ősz haján, mint glórián,
cigánykereket vetett a nap.
(Csak ült ott és tűrte szelíden,
ha labda pattant felé.)
Az őszből, s tán életéből is
már csak néhány hét maradt.

Ahogy összenéztünk,
a nénike meg én,
mindent értettünk mi ketten,
hogy miért születünk, s miért halunk,
halak a nagy tengerből,
partra vetetten.

Felfedte magát előttünk
a világot átszövő értelem,
és azóta mindenben látom:
igazgyöngyöm érlelem.

III.

A tél után mindig tavasz jön.
A hó alatt zöld a fű.
A fákban megindul a nedv.
Csak sírok, ilyen egyszerű.

Mert megértettem,
hogy magányomban sem vagyok egyedül,
mert jó az étel illata, ahogy sül.

Mert rájöttem,
hogy aki szelíd, az a legerősebb,
mert nem vérzek el, ha elvágom kezem:
begyógyul rajta a seb.

Mert egy nagy hegyre felérve
rajtakaptam a Napot,
hogy a köd és a felhők felett
mindvégig ott ragyog.

IV.

Tudom, hogy ez az egész csak álom,
és ami szépet látok a világban,
azt csak kivetítem, projektálom.

A vetített kép ott van-e a vásznon?

Kinek van rá szeme, élvezi az előadást,
míg a vak a puszta vásznat tapogatja.

V.

Az élet belém fűzte,
és azóta ezer színével
bennem van egy filmen,
amit jobb híján úgy hívunk:

Az Isten.