Hibajelentés küldése

Válaszutam

I. Stáció

Ha mennem kell, elindulok,
felkelek némán, szótlanul.
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram, itt vagyok!

Utolsó könnyem elhullatom,
inni adok a földnek, látom, szomjazik.
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram, itt vagyok!

Remegve még fogom kezed,
imádkozom, talán tehetem.
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram, itt vagyok!

Végül Reád nézek,
végigsimítom fáradt kezem
arcodon, Rád nézek, mosolygok!
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram, itt vagyok!

II. stáció

Fáradt szolgád feléd nyújtja gyönge kezét.
Istenem, kérlek, várj, ne menj tovább.
Itt vagyok bűnösen, megtörve,
de tiszta szívvel, Uram.

Mit vársz tőlem, mit tegyek?
Tanúságot, vagy prédikáljak,
hogy Te vagy: Te, a mindenség alkotója?
Kiből lettem én, oldalbordából formázott.

Számba lehelte az életet, fülembe a szót.
Szívembe érzelmet, mi most gyötör.
Dárdád szúrod belém, azt, mit Fiadba döftek,
testem ne a kárhozat porában nyugodjon.

Tetteim miatt van szenvedés, mi sokszor fáj,
de talán értelmét meglelem...
Kapaszkodom, Uram, ajkam kiált.
hosszú kabátodba, miben sorsom viszed.

Feledni próbálom szenvedésem,
utat, mire lépnem bűn volt,
csak vonszolom aléltan, elgyötörve
szétfoszlott álmom az életen:

Ki választ talán talál...
Szükség van-e arra, hogy létezem?

III. stáció

Beleim hajókötelek,
lógnak belőlem,
húzom őket, mint életem,
mit lehet, elvesztettem.
Gyönge lábaim, mint
elszáradt faág, nem bírja,
hogy menni kell.

IV. stáció

Itt vagyok, jó anyám.
Nem úgy ölellek, mint egykor,
mikor még ártatlan voltam,
hófehér, mint a halotti lepel.
Nem érzem meleged, hiába
szorítalak, csak reszketek.

V. stáció

Ne hagyj elesni önmagam,
ne legyek otthontalan,
ne legyek, ki gyönge,
elesik, ha meglökik.

VI. stáció

Itt vagyok újra, mint halott.
Arcom temetem bűneimbe...
Talán ehhez van jogom.
Nincs már ahhoz, hogy
más könnyét töröljem
kezeimmel, mi koszos.

VII. stáció

Uram, várj meg! Ne menj!
Nem érlek utol.
Nem érzem illatod,
nem látom kezed,
hol vagy, Uram, kérlek,
szólj nekem!

VIII. stáció

Siratnak.
Azt, ki voltam egykor.
Ki kezét nyújtotta feléd.
Emlékszem, milyen volt a gyerekkor.
Szép, díszes.
Dicsérték nevemet.
Most meg?
Siratják életem.

IX. stáció

Megfáradtam, Uram.
Elvesztem, lehet végeztem?
Nincs már dolgom tovább.
Hiába kérdeztem,
merre menjek tovább...

X. stáció

Levetkőztették azt, ki vagyok,
lenyúzták bőrömet, s
lelkem meggyötörve,
kérlelve reszketett,
nem tudta, miért nyúzták, alázták meg?

XI. stáció

Célba értem volna?
Megfáradt tagjaim remélik,
itt a vég, nem kell menni tovább.
Kibírom, ha belém döfik
az élet vigyorát, megcsapnak
vétkeimnek faágával,
s kiáltják felém: Bűnös!

XII. stáció

Vége van.
Ennyi volt a szenvedés.
Meghaltam, s talán
így van helyén.
Most már gyalázhatnak,
testem már nem él.

XIII. stáció

Testem elernyedt.
Mint rohadt gyümölcs, lóg
az élet akasztófáján.
Leveszik, s anyám karjába helyeznek.
Folyik a könnye, testemen csurog,
s én csak üveges szemmel bámulok reá:
Édesanyám, vége, már otthon vagyok.

XIV. stáció

"Íme, hát megleltem hazámat."
Most már pihenhetek, szenvedésem
véget ért. Nem kell kérnem már, hogy
valaki fogja meg kezem, s ne kelljen
egyedül harcolnom az élet fojtogató,
rideg, fájdalmas vigyorával.

Epilógus

Végül Reád nézek,
végigsimítom fáradt kezem
arcodon, rád nézek, mosolygok!
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram, itt vagyok!