Hibajelentés küldése

Lent a versben, ha ábrázolom

Ha növény lehetnék, mondjuk csalán,
melyet felbolygattak - s nélküled árva;
se csípni, se szúrni nem tudnék -, ám
teát főzhetnél belőlem, te drága.

Csönd markában perceket morzsol szét
a nyár, rézmozsarában nyoma vész sok
örömnek - így vesztegetve a fényt;
szerelmünk tüze is csökken naponként.

Vagyok félig állat - félig gizgaz,
növekedve rokonszenv gyökeréből,
itt, ni! Isten bajsza mögött grimasz;

Egalizálom a rútat a szépből,
hogy bevállaljam erdők homályát,
hogy láthassam e virágzás csodáját.

Lent e versben szavak szimpla varázsa,
ki nem betűzgeti - biztos angyal,
de érzi isteni hódolattal -
neki nem a szó, az érzés a drága.

Lepkeszárnyon repdes körül az este,
s ez olykor dalom megbabonázza,
s vibrál a pátosz bugyuta tánca,
miként ha szélvész futkos a ligetbe.

A kézben fent a lovag virága -
bizonytalan hős -, noha ég a vágytól,
hogy átadja, lágyul e súly alatt,

de a lány izgatottan, csüggve várja,
s pirul a szerelem sugarától;
s kebléből vonzalmak sóhaja fakad.

Ha ábrázolom a nemlétet is,
az boldog sima zöld bűvészmutatvány,
de káprázat nélküli fénygerinc,
s a mindent hátrahagyónak - űrkaftán.

Ha ábrázolom a létem - nehéz
beletörölni az ecsetet álnok
finomkodással, mert ki szembenéz
a sorssal, annak kincs szemén a hályog.

Muszáj menni egyfolytában, s poén,
ha hangyaként Herkules - mégse honvéd;
ja, mert itt győzni tabu, ne parázz!

S ami érdekes, s talán fotogén -
le lehet táncolni a jelrendszerét,
s akkor mondd neki - soha ne magázz!