Hibajelentés küldése

Magányos szilfa

Alig taposott ösvény vonalán,
szerelmem, addsza` azt, a csókot,
kitárt szívvel közelebb vonlak ám,
nézd a fát, velünk ocsúdva borzong.

Battyogjunk másik útra le - a rét
füvére, tóban az ég ringva játszik.
Völgyét görbén kanyarítja feléd
szűz vidék - tova el a szemhatárig.

Talp alá dől a virág - mézfüves
szigetecskét kerülő aranyhalak
tátogva falnak falánk bogarakat

Tekints szét, élénk szemed fényes -
gyémántéke lelkemnek te ragyogva,
szegélye e tájnak álmunk hona.

Magányos szilfa e síkon a csúcs -
kimerült kaszásra mindhiába vár -
fia mindent porlepte sutba zár,
rozsdás szögén feledve lóg majd a kulcs.

De van kalapács, hogy lakatra sújts,
mint aki olykor aratni visszajár,
mint akit egy szil holtig visszavár,
hogy árnyékában ismét pipára gyújts.

Modern por - ki vagy, ha városba mész,
kicsiny világod nyögve védelmező,
tudd, hogy számodra nincs kimérve rész.

Mégis érted virul, s ha visszatérsz,
előtted tér, feletted csillagmező,
befogad, és így szép ez az egész.

Rohanj velem könnyedén, ne siess!
Amott kalandok fergetege - régvolt
idők szabadsága, mondd, neki mersz
ismét vágni? Többé el ne pocsékold,

mi mindenre megtanított a múlt!
Vedd hasznát a szenvedésnek, hisz annyi
galibát élsz át, nem vagy elvakult.
Mit vársz? Így mi fog öledbe pottyanni?

Rohanj velem - biztat a józan-ész,
romokban heverjen minden utánunk.
Dőljön a rendszer, elvek s a világ,

csak egy független egyén lesz jó zenész,
ki élte húrjain játszva ráunt
a szolgaságra, s eltűnt - toronyiránt...

Olyan vagy, mint egy virágminta - szép
lenyomatod a lelkemen - kizöldült,
kikékült, aztán vérpiros lett - épp
ma szökkent szárba, keretét kinőttük.

Bekeretezett ám minket e növény,
egészen körbenő, de tüske nélkül -
piros rózsa fehér lapon - sövény
ez, e két szív ekképp összekészül.

Te hímezed-hámozod, én meg úgy
adom oda varrótűdnek nevetve -
ürességét kis kacsód bevesse.

S a két virág - valahol tán összebújt,
futólagos inda mintázta rojt -
ma észrevétlen itt egybelakatolt.