Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Róna

Méla lomhaságban terpeszkedik a sík,
madár sem járja, arra csak a szél süvít,
itt-ott száradó nyárfa ága koccan,
erre nyáron is fájdalmas csönd van.

Eltűnt a sok nyáj, gulya, nem túrja konda,
a földmunka javát ráhagyták a vakondra,
nem dobog vágtázó ménesek patája,
füvét nem dönti rendre béresek kaszája.

Amott távolban szénapajta árvul,
korhadó deszkáját szél tépi hátul,
földre huppan a málló deszka,
ott szertefröccsen apró darabokra.

Mögötte kútgém nyúlik magasra,
nem lóg rajta ostor, sem farocska,
csak a jó akácfaágas bírja még az időt,
a kút kávája vályúval együtt ledőlt.

Régen a pajtából finom szénaillat áradt,
s volt puha nyoszolya szerelem pásztorának,
míg a jószág pihent hosszú kútgém tövén,
szárnyra kelt az idő pajta puha ölén.

Ím, jeges szél járja most e hófedte tájat,
de Tavasszal sem hajtanak már ide nyájat,
nem tudni, miért elfogyott a jószág,
visszakapta Isten a végtelen rónát.

Csend hever ott, hosszan nyújtózik benne,
ha aszott fű nő nyáron, legeli a Nap heve,
nincs víz, se tó, kút körül pocsolya,
kerüli e sziket az égnek minden madara.

S ha ritkán egy öreg vándor erre téved,
megáll, körülnéz, a távolba réved,
ott messze, messze lát egy más világot,
de csak káprázat, mint egykor a délibábok.

Tiszakécske, 2019. december 27.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom