Hibajelentés küldése

Szemétsziget, plasztikföveny

Ahogy telik az idő és a lét,
a kontúrok élesebbek lesznek.
A szemetet összefújja a szél,
szemétdombok terebélyesednek.

Múlik minden, semmi sem a régi,
füstköd a levegő, kevés mosoly,
a jel sem az már, nem az az égi,
kihűlt, távoli pernye - füstgomoly.

Erdők trilláit alig hallani,
a fákon szomorkodik a levél.
Az oxigén sem tud áramlani,
mert mérgez mindenkit egyre a lét.

Műanyagszerelem, műanyagágy,
plasztikparton műanyag a fóka,
de a szívben vérrel úszik a vágy,
és él még a kék bálna, kékróka.

Szemetes hátát nem bírja a víz,
a tüdő műanyagot inhalál,
keseredik egyre szájban az íz,
mert ami jön, az nem lesz műhalál.

Elmondanám a mesét, mi rég volt:
- Kristálytiszta víz, még tisztább lélek,
"Tiszta udvar, rendes ház" kis tábla,
nálunk etető is cinegéknek.

Gyűlik a műanyag, az idegen
anyag, testekbe is épül mára.
S ha majd kikötök egy kis szigeten,
természetes lesz partja, vára.