Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Ez az élet?

Én még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket nem feledhetem...

Eddigi életem nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig... úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs...

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot...
Életemben a rossz idő nem precedens,
Sőt, folyton csak támad... nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat...
De tán` jobb lenne, ha vele bevinném magamat...

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség rögvest eljő...
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára...
Nem vagyok hülye, és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt...
Helyette ördögi versengés előszaladt,
Mely minden rendet felborítva mindent kavart...

Azt állítják, hogy romlott a lélek romlott testben...
Ám én magamról nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony, olyan nagyon rég.
Születésemtől végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy, badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét az emberiség összeférhetetlen csordája,
És hogy valahogy mégis csak működik emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem...
"Élj a mában" tanács búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben tévedett, lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torokrepedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: "pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek...

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ostor,
Az élet lét-csontot törni akart oly` sokszor...
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség a jókedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet...
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt, elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata... úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam vívódásom, majdnem csak kihány...
Nekem rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla... mattot kell adni, vagy vesztettél.

Nem lelem egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat...
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel - ez mese - nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni halkan mormolt imával halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek...
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok mérgeztek.

Emberek hitték, hogy okosak, kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak...
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind csak kifelé haladnak...

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne... Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív lassan taszít...

Aggódásomban előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafé-t, cukor nélkül, sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára...
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó, artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről... az elején szóltam...
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly` barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető, semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődök én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem...
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban csupán képzelem?

Lehetne félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném...
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném...

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28., Készült- Marusa Mirtill: Út a Mosoly-járatig c. verseskötete összefoglalásaként, az engedélyével.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom