Az elmúlt egy hét új versei
Iambosz vagy ahogy akarjátok
Cinóber sanzont szippant a ráma
káosszá töpped a honfi spirál
messzire foszló szerelmeimbe
vasbetont karcol az elmehatár.
Nád szélén béka beszél,
Brekeke, brekeke.
Vígan repül a szúnyog,
Semmit se sejt szegényke.
Egyre nagyobb, tágasabb a házunk,
Egyre kisebb, távolabb családunk.
Kényelmesen, bútorok közt élünk,
Mégis zajos munkahely az ékünk.
Ritkán moralizálok nyilvános körben,
De érthetetlen, e tisztességes népben
Hogyan gyűlhetett ily óriás indulat,
Hová, miért veszett a békés hangulat.
Életünk magában hordozza,
ahogy a nappal az éjszakát,
az elmúlás hangtalan dalát.
Megérkeznek lassan a legelső madarak,
Újra benépesülnek városok és falvak,
A tavasz szellője lengi körbe orcám,
Nagy léptekkel mentem, új külsőt varázsolt
Számomra a fodrász.
Megingott közöttünk a kötelék,
Nekem te s neked én kellenék.
Mint vadásznak a vad, kit megesznek.
Szeretlek, drágám, szeretlek!
Magányosan ült egy padon,
magába roskadva volt nagyon,
vásott teste vánszorog hosszú, poros utakon.
Felemelő érzés, mikor mosollyal fogadsz,
Mikor dermedt lelkemnek elhozod a tavaszt.
Vadrózsa illat lengte be a kertet,
hol bódult méhrajok ődöngtek sután,
sóhajtva súgtak eperfalevelek...
Amíg szép virág nő künn a réten,
addig vakságot nem fogadok,
csak balga ember lehet az, aki
ilyen szép látványról lemond.