Az elmúlt egy hét új versei
Mária, a "magdalai",
Micsoda nyugtalanság?
Fekete faágak közt a Nap
"halálra ítélve"...
Megjártam én a poklok bugyrait,
de nem tudom, milyen Kecskemét.
Zord Kárpátok szép leánya,
Látlak-e még valahára?
Amerre angyallábakon jár a szél
Azon az estén ketten jártunk arra,
amerre angyallábakon jár a szél.
Gondoltam, úgyis szívesen pihennél
forró ölemben, s lúdbőrzött az éjszaka,
mielőtt eljött az éjfél.
Ráncok, évek egyre jobban rám telepedtek,
indák évtizedei körém tekeredtek,
láttam tölgyet borostyán szorításában,
toportyánt vadászcsapdának fogságában.
Ifjúként őriztél magadban
egy képzeleted festette képet.
Azt mondtad,
én vagyok az a benned élő,
ki vásznadról a valóságba lépett.
Úgy engedném szívemet,
szeressen nagyon,
van, hogy ugrani készül,
én mégis visszafogom...
Emlékszel még az elsőre,
Hát a legelső erdőre,
Battyogtunk a napsütésben,
Kézen fogva csak kettesben,
Fény hatolt át az ágakon,
És táncot járt az árnyakon,
Kerestük a fákra festett jelet,
És végre megtaláltuk a helyet...
Ó, Halálnak leánya,
Ördögnek teremtménye,
Az őrület lángja mardossa lelkemet
Hullámok hátán lubickol a nyár,
Csillámszikrákat szór a napsugár.
Visong a szélben sokféle öröm...
Amikor újra megdobban a szívem,
Egy halk, suttogó hang érkezik el...
Egy csendes moraj, mely az égből szól
Ami egyre hangosabbá válik.
Elnyílt a pipacs, vége a nyárnak,
őszi szélben falevelek szállnak,
fecskék reggel csapatokba gyűlnek,
mint minden évben délre repülnek.
Mondd, miért csak a rosszat látod,
És szerzel folyton rá bizonyosságot?
Eltaszítod magadtól a világosságot,
De befogadod a csalódottságot.
Ki mondja meg, mi kell,
és mennyi a képzeletnek?
Hogy mondja el a tudat,
mi jó, mi rossz a révületnek?