Az elmúlt egy hét új versei
Hogy mindig volt új ruhám
Kinek köszönhetem
Az édesapámnak
Hogy mindig volt ételem
Soha nem éheztem
Kinek köszönhetem
Az édesapámnak
Hogy anyám mosolygott...
Köszönöm a gyerekkori meséket,
Az évek alatt gyűjtött rengeteg emléket.
Köszönöm, hogy védelmezel erős várként,
Hogy mindig mögöttem jársz, akár egy árnyék.
Egykoron az apám voltál,
Aztán fogtad magad, elillantál,
Azt mondtad, viszel mindent,
Tönkretetted mindazt, amiben hittem.
A világ Egyetlenje.
Örökkévaló
Tőle van a káprázat.
A fény és a Szó.
Az ősz volnék én?
Egy színes, lehulló levél?
Avarkupac a földön?
Vagy a méh, mi röpdös?
Úgy gyere hozzám, mint a mennyországba...
Álltam egy helyben,
Bámultam, mint egy gyerek,
Néztelek, de mégsem láttalak,
Ott voltál, mégsem érinthetlek.
Randi
És lehetnék
akár most veled.
Csak nehezemre esne,
ha mondjuk egy péntek este hívnál ki,
hisz olyankor nyírják ki
az emberek ihletét a fejükből.
Úgy hetvenen túl
az átgázolt hegyeken,
amit hátrahagytam,
azt már nem keresem.
Sírj, ha sírnod kell,
Ne szégyelld, ha könnyezel!
Tudod-e, mit hagysz örökül gyermekednek,
bankszámlát, nagy házat, szép autót, telket?
A nyár a gólyákkal érkezett,
a fecskék már csapongva szállnak.
Felhőcskék cifráznak kék eget,
napfény ad szépséget a mának.
Hozzád, csak úgy
hozzád bújnék,
az öledbe kuporodnék
felhúzott lábbal,
mint egy letehetetlen,
jó könyvvel
kedvenc fotelembe...
Szép volt a tél, ahogy nagy pelyhekben
hullott kócos fejemre a puha hó,
ahogy a hidegtől fogamat vacogtatva
sétáltam a vízen - befagyott a kiszáradt tó.
Este van, este van, komor, őszi este,
És keringő virágrét jut eszembe.
Virágrét közepén világ virága,
Mely nélkül lelkem puszta, árva.