Az elmúlt egy hét új versei
Végre itt a szülinapom,
Pont egy éve várok rá,
Napról napra nagyobb leszek,
Nagyobb, mint az apukám
Ködbe unalmasodott térben leledzem,
fák sárga levelét fogom a kezemben.
Tér és idő összecsúszott már,
nem látom én már, hol van a határ.
Olyan szép ma minden
A rezignáltság minden emberen
Hisz máshol ilyen nem terem
A búval teli kedv verem...
Álomra borította kezét, aludt akárcsak a Tölgy,
Kék fény omlott az utcáról, odakinn sötét hajnal várt reám, énekelt a cserebogár.
Árnyékba húzódott, ahol nem ért
A nap, mint fényesen ragyogott befelé,
Hallottam a fákról zuhanó harmat erejét.
Mennyei jó Atyánk,
hozzád fohászkodunk.
Lelkünk minden erényét
most ím teeléd tárjuk.
Nem beszélek,
említésre nem méltó -
amit megélek
- hangomat nyomják
súlyos pecsétek.
Szorosan bújt anyjához a kislány.
Szomorúság látszott
Máskor kedves hangján.
Ne higgye senki, hogy hiába történt,
Felállt a nemzet egy igazabb ügyért.
Élet és halál bontogatta szárnyát,
Csillagként hulltak a golyók és bombák.
Szeretek veled
Esőben sétálni.
Szeretem a
Mézillatú tavaszt.
Hétköznapokba gabalyodva 16.
most nem mondhatod el
senkinek: hogy a versben talál
hogy néha megkever mint
egy arany mokkáskanál
hogy néha mikor keresem
veszetten rúgkapál
miként ihletetten sétálok
a zsebemben szó lazsál...
Megéltem sok mindent, javarészt fájdalmat,
Sosem akartam gazdag lenni, sosem akartam hatalmat.
A kétség tőrét merítetted szívembe.
Elhitetted, hogy soha nem kellettem.
Mi köztünk volt, az nem az igaz szerelem,
Nekem most már Temelletted nincs helyem.
emlékké váltál. nem akartam.
kínnal kapaszkodom beléd.