Az elmúlt egy hét új versei
Nem tudok nézni a Napba,
itt ülök szalmakalapba`.
Valami, valami van abban,
itt ülök szalma, kalapban!
Anyám kenyeret úgy eszik,
mint aki közben vétkezik,
szemét behunyva ráharap,
pereg a morzsa, s pár darab
Vladimir Bogdanovici
Van egy lélek...
Miért szeretlek?
Miért nem mondom,
Hogy szeretlek?
Ma már csak egy a csésze,
de volt boldog idő:
ketten ültünk melléje -
már szép a fájdalom...
Könyvtárak, mappák és szótlan fájlok
között loccsan szét az est.
Mikor megszülettem,
a hajnali, derengő fénysugár
boldog álmát aludván
az ébredésről ábrándozott,
s lassan hajnalodott.
Levegő után kapkodni prüszkölve
folyton, hogy egy sóhajt se lássunk.
Keresni, legalább egy lélek tűrjön meg,
mielőtt végképp a semmibe vásunk.
- Bocsánat, Atyám! Tenne nekem egy szívességet?
- Természetesen, de mondja meg, hogy mit tehetek.
- Szőrtelenítőt vettem, félek vámkezelendő,
kérem, segítsen rajtam, mert landol a repülő.
Kedves kenyerünk, Te áldott Mindennapi,
ínségben élet vagy, leszel még holnap is.
Esti imáinkba foglaljuk a neved,
kenyérből hiányunk többé már ne legyen.
Halványan az arcod bukkan fel álmomban,
Mégis sokszor álmatlanul ülök az ágyamban.
Arcodnak alakja hamar eltűnik,
Fejemet a gondolatok felütik.
A nap minden percében veled lennék,
Ha tehetném,
Elmondanám százszor,
Hogy csak te vagy nekem,
Csak hidd el egyetlenszer
Ha a képünket nézem,
Még azóta is érzem
Azt a nagy boldogságot,
Ami nem okozott gondtalanságot.
Hiányzol, mint rétnek a fény,
mint gondolatnak a pillanat,
A remény még mindig bennem él,
te vagy a hajnalom harmata.
Félkézzel bár az eget tartja,
másik kezével hátranyúl.
A hajnal a Föld könnyét mind felitta,
nedves ragyogását még rám lehelte,
lassan tűnik gyönyörré sűrűsödve,
friss színeit hagyva üveglelkemen.