Az elmúlt egy hét új versei
Egyirányú nadrágszíj
Nekünk, szerény magyaroknak szégyenkeznünk nem kell,
Feltalálunk már valamit, mire a Nap felkel.
A felsorolás nem lenne egy cseppet sem szegény,
Terjedelmes lenne, mint egy jó Jókai regény.
Anya, kérlek, mesélj nekem valamit!
Lehetne arról, hogy miért vagyok itt?
Hogy miért nincs velem az apukám?
Anya, engem nem szeret már a család?
Jobbról, balról rideg szemek vágnak,
És jégesőként hull a gyűlölet.
Én,
aki átléptem a hangyát,
kitettem a pókot az ablakon...
Azok a boldog, szép napok,
a nap besütött, ragyogott,
vártalak, éreztem jöttöd,
a fény is szebben csillog.
Valahol a végén,
Amikor véget ér minden szenvedés,
S megszabadulunk a gyűlölködés láncaitól.
Jelenléted végtelen bennem és a térben...
Imádott hangodtól visszhangzik a fejem,
Álmomban te lettél testemnek egyik fele.
Álmomban együtt a tengerparton ülve
Elgondolkoztunk azon, mi lesz, ha ennek egyszer vége.
Azt hiszed, ismersz engem, mert váltottunk pár szót?
Fogalmad sincs, ki vagyok, főleg, hogy ki voltam....
A tüske idő múlásával mélyebbre fúródik,
nehezebb azt kihúzni, és a lelkünk is zúzódik...
A bohóc álarca alatt
Egy könnyes szempárra akadsz.
Végigjátssza az életét,
S mulat rajta a közönség.
Nehéz időkben fejem felemelve
Úgy teszek, mintha minden rendben lenne.
Szép madár az égen száll,
Tárt szárnnyal suhan felettem,
Néha lepillant, meg-megáll,
S némán a múlton mereng.
Lelkedben élek,
amióta befogadtál,
már semmitől se félek,
szíved vigyáz rám.