Az elmúlt egy hét új versei
Patadobogások,
Lovak a porban fetrengve.
Utcán bőgő, tomboló emberek...
Ha kép beszél,
- én hallgatom!
Minden szavát,
a szavak javát,
a hang futamán,
a dal-vonalán
az illatát!
Zizeg levél, őszre jár,
Deresedik a határ,
Fázik már a kismadár,
Szüretelők dala száll.
A gigászi völgy álmos csendjét egy
kósza madárdallam törte meg.
Visszhangja végigkúszott
az örökzöld fák tűlevelén,
megmártózott a hotel előtt lustálkodó
kristálytiszta tó vizében,
majd megmászta az apró, elhagyott
tornác deszkáit...
Leltár a lomtárban,
a dohos pincében,
szagos juhkarámban,
padláson, vécében.
Mit ér a pince hordó nélkül?
Mit ér a hordó bor nélkül?
Mit ér a szív szeretet nélkül?
Mit érek én nálad nélkül?
Felvidéki anzikszok régi önmagamhoz 4.
Két vár, Czorsztyn és Nedec,
két testvérpár építette,
mint mondják régi regék,
kik egymással nem lelték a békét,
de egymáshoz kötötte őket végzetük.
Szeretném, ha mindig mellettem lennél!
Amikor a sors mellőlem elszólít,
Úgy szívembe szomorúság költözik.
Amikor nem látsz reggel,
Mert még álomvilágod rabja vagy,
Én virrasztok feletted,
S nézem remegő szemhéjad:
Mint didergő pillangó, ha eljő a fagy.
"Mondjad már!"
De hisz mondom...
"Mondjad mááár!"
De én mondom...
Szenny, mi a lényedből árad,
harag, ami lerombolja várad,
ártó fertő, mi körülvesz, betölt,
kávé sötét, neked már lefőtt!
Sötétség, te vagy, ki folyton-folyvást mindig megtalál.
Oly fájdalmat okozol, hogy azt kérem, inkább a halál.
De te nem hagysz el ilyen könnyen...
Kinn a szél kavar.
Tarka avarból csavar fel
hosszú szőnyeget.