Az elmúlt egy hét új versei
Állj meg, vándor, csak egy pillanatra,
nézz fel az égre, s onnan nézz le magadra!
Csillogtatnád még egy kicsit,
hiszen olyan kevés volt benne a fény.
Azt hiszed, az idő elszaladt, és nincs is már remény,
hogy megmutasd magadat.
Ma újra láttam a magyar tengert.
Ma újra lángra gyúlt szívem.
Zöld-sárga fodra jött és rám lelt,
S magával vitte tüzem.
Szia egyszerű szócska
De köszönésnek ócska
Számomra Kezdetet jelent
Ami a végén megteremt
Egy dolgot egy érzést egy vágyat
Egy szerelmet
A vég itt nem a bú és bánat
Hanem a szerelmed aki sosem bánthat...
Felébredek... mi van ma?
A szív és lélek forradalma
zajlik bennem,
és fel kell kelnem,
hogy leírjam, ami bennem
tombol.
Drága tavaszunk, hol bujkálsz?
Idén nem láttunk téged, pedig nagyon vártunk rád!
Vagy csak álruhában érkeztél közénk,
Megtréfálva minket télnek s nyárnak öltözvén?
Hátha felfogjuk tetteink súlyát, s figyelmeztetéseidből okolunk már?
Túl vannak bonyolítva a dolgok,
mert mindent csak akarunk,
s nem szépen, mosolyogva kivárunk,
ahogy a nagy Isten adná nékünk
szívből szívbe, lélekből lélekbe.
Tisztelt Szemétvezetés!
Langyos mai reggelen
Kiraktam a kukát,
De sok volt benne szemetem,
Megszegtem a szabályt.
Örök Origó abroszán cikázik a körző,
Szeráf ének, harsona életi, ki őrző.
Csipkebokor fénye előtt ragyogás, borulva fogadja
lelke szeretetkenyerét sorsaként, mit továbbadja.
Mintha templom-békébe lépne az ember,
amikor a temető kapujához ér.
Itt a fény hajnalban imára térdepel,
és a hóvirágok arca Istentől fehér.
Múltba zárva jövőt vesztve
Fel-le ejtőn hullám-lejtőn
Hínártól húzva eresztve
Mélység rángat sorsot feddőn
Nézd, mennyi virág a réten!
Van közöttük némi dudva.
Te hátrakötött kézzel élsz,
s én is folyton megalkudva.
Fájó emlékként zuhanok agyadba.
Itt voltam, pedig lenni a szívedben akartam!
Hullámzó csillagképek ködútjain
Csak jártam az életben, és rád gondoltam.