Az elmúlt egy hét új versei
Mint földre a por,
Úgy rakódik rám az élet.
Repül felettem, mint óriás madár.
S hogy szárnyát rebbenti?
Most már, hogy felnőttem,
Nem vagyok már gyerek.
Órákig tűnődtem,
Miért veled legyek?
Istent láttam az úton, éppen fotózott,
tömbházakról készített pillanatképet...
Életembe rügyként jöttél,
S gyönyörű virággá lettél.
Magam is virággá nyíltam:
Ragyogtam, ahogy szerettél.
Néha csak úgy bele szeretnék halni az egyedüllétbe.
De úgy, hogy más ne történjen semmi se,
Csak a magány létezése haljon belém, és én
Az ő létezésébe.
Bölcsőben ringatott csoda az élet.
Egy álom, új remény, mely jött s gyermekké lett.
Vidámság, szeretet költözött a házba.
Mesehősök táncot járnak a nagy Hold udvarában.
Csendesség támadt meg most engem,
S bátran, nyugodtan adtam át neki a lelkem.
Elvitt, elrepített a csillagok távoli útjára,
S nyugtatott a szeretet néma karjában.
Néha csak kifutnak belőlem a szavak.
Parttalan, büntetlen, elszabadult falak
leomló tégláin félszeg az üzenet.
Csendedre boruló csendem a felelet.
Piciny falum, hazajöttem,
tapostam az utad.
Befogadtál, felismertél,
áldott ez a tudat.
Hiába szervezkedsz,
Mi együtt maradunk.
Hiába próbálod,
Minket nem választhatsz el.
Epigramma
Egykor fényes tekintetedbe nézek és elborzadok,
benne alszik a lomha idő, mint megkövült halott,
a lángoló ifjúság álmaiból nem maradt semmi,
múltak az évek, a reményt ráncaid közt kell keresni.
Mikor reggel felébredek,
Imára kulcsolom két kezem,
És tehozzád fohászkodom:
Segíts meg jóságos, Istenem!
Tűzön járok, lángot viszek,
Elvesztettek Vesta Szüzek!
Kiállom a tűzkeresztséget értetek,
Égő talpamon sajognak a sebek
Azok emlékére, akikre már nem emlékszik senki
A koponyák furatain
Átszivárgó lelkek
Festenek szivárványt,
Mit tűzfalakra lehel
Az utolsó lélegzet.
Az vagyok, ki jelen volt a kezdetnél, ott volt a fordulónál, és eljön a Végső Idők hajnalán.
Ha kell, hátrál, de fel sosem adván, csak egy célt űzvén sorsa útján.