Az elmúlt egy hét új versei
Üres az utca, szürke-sivár.
Az idő ballag, szinte megáll.
Csillagos-fakó szőnyeg az ég.
Bujkál a Hold, vagy elaludt rég.
Vízcsepp volt, mi felkavarta
lelkem óceánját,
én halandó, ki elragadta
fellegasszony lányát
Van egy kincsem, őrizgetem.
Bizony.
Vigyázok rá, nézegetem.
Titok.
Kék égbolton szél gereblyéz felhőket,
míg lenn a földön a fűzfavesszőket
barka bársonyos bolyhú mosollyal hív,
most látom, mező, rét mily dekoratív.
Hazajöttem, ahol a gyermekévek
emlékére hull - bánatnak gyászleple,
s lám, a porta rozsdája felcsikordul...
A hold lassan emelkedik
a recés hegycsúcsok felett,
mint egy sápadt, himlőjeles
és túlsúlyos fenék
Te új, reménytelen, te emberi,
Segíts a régit feledtetni.
Fojtsd meg őt egy sosem volttal.
Hadd higgyem: ez egy új, egy jobb dal.
Kegyetlen játék, amit velem űzöl.
Csókolsz és birtokolsz.
Itt van a tavasz,
bomlik a hamvas
rügyecske szépen,
a Nap csak félve
ontja sugarát,
menjünk a rétre,
hallgassuk együtt
a fák susogó...
Az a boldog pillanat,
Mit mindenikünk ismer,
De a legjobban az értheti,
Aki senkit sem ismer.
Nem feledtem. Te nem tudod,
hogy lelkemben még ég a tűz,
mit akkor lángra lobbantottál,
s mi az őrületbe űz!
Föld porából formálva megszülettél,
hajt csodás élet reményének hite.
Sok mindent átéltél, sírtál, nevettél,
sokszor megszúrt a félelem tövise.
Búcsúzunk.
Az aranyhídon át egy jó ember
Hagyta itt e földi világot,
Hogy a mennyekben angyallá válva
Ránk, itt maradókra vigyázzon.
Istenem!
Te pontosan tudod, milyen érzés várni;
Ha majd visszaír a kedves,
Fogok-e szárnyalni?