Az elmúlt egy hét új versei
Ott hevert az úton a boldogság
Damillal átkötve, rántásra készen.
Pont, ahogy a gyermek a bukszát,
Le is hajoltam bizakodva, merészen.
Máskor pedig, ott bújik a zsebben,
Csacska boldogság, el is veszítettem.
A boldogság ott rejtőzik az üvegben,
De nem a hideg kóla vagy a félédes...
Visz a szél felleget,
madarat, pelyheket,
pitypangról bóbitát,
eldobott fóliát,
aprócska porszemet,
lehullott levelet,
felkapja tenyere,
dobálja szertelen...
Szomorú hajú bácsi állt a kapu előtt.
Mélyen hajlongtam előtte.
...hogy milyen szép az őszi táj,
Te vagy a vitorlám az élet tengerének viharán!
Eveznék hozzád, de szemből elsodor az ár,
Ezért csak nézem, hogy milyen szép az őszi táj!
A magányos vándor
elfáradt a hosszú úton.
Nem látja már célját,
elvesztette valahol.
Arca fehér volt, mint Lótusz szirma.
Ébenhaja karcsú derekán lengett.
Csipkés ruhát az Éj varrt reá,
És látványa sokakat megsebzett.
Ez a nap sem indult máshogyan,
mint oly sok reggel már.
Üdvözlésre felkészülten
vártam, hogy a Nap is keljen már.
Ne gondold, hogy velejéig romlott,
kit e csínyre fukar félsz bújtott...
Féltem mindig hogy elhagysz majd!
S itt vagyok most egyedül
Szívem hangos kívül halott
Az emléke nem menekül...
Csodás a hangod,
Életvidám a mosolyod,
Szemeid, akár a tengerkék ég...
...Itt vagyok neked, s Te nekem, mosolyod mindig rám andalog,
Felveszem magamra, mit érzek irántad, s szívem máris hevesebben dobog...
Mióta készülök, hogy letépjem azt a szép rózsát ablakom alatt.
S új otthonában tündököljön s illatozzon a poshadt víz szaga.