Az elmúlt egy hét új versei
Felkavarsz, a kiskanál a kezedben
egyre gyorsabban forog,
fájdalmasan olvadok el.
Körülöttem minden mozog.
Miközben gondolom,
másoknak mondom.
Érzéseim pontról pontra kibontom.
Magamat eközben tanítom.
Pókember ül egy háztetőn,
Mélabúsan, csak úgy, merengőn.
Bántja őt a gondolat,
Hogy nem érti a pókokat.
Néha átírom a napi rosszat:
Kedvesnek vélem a bántó szavakat,
Ilyenkor szép az omladozó ház -
A szél oly szépen, szelíden fuvoláz.
Sorsomat már fent megírtam,
Ám leszületéssel felejtődnek a megírtak.
Nem értettem a történtek okát,
Tudtam, senki sem kerülheti el sorsát!
Még egy új remény, csak te és én.
Mint egy megfakult, régi kép.
Hevesen járja át szenvedő szívemet,
mégis tudom, hogy nincs már velem.
Mikor én s kutyám
kimentünk reggel
az utca hűvös,
megnyugtató csendjébe,
léptünk kettőt, hármat,
s megálltunk.
Mintha elvágták volna, most is
érzem dörzsölt felületét. Lezuhant,
és repülni vágy, most voltál elsőnek
igazán kiszámíthatatlan.
Loptad, vagy Anyád szülte véled?
Nem mindegy: eszed hordozza, vagy véred.
És ha könnyed csorog arcodon,
Erőlködés vagy őszinte fájdalom?
Volt egy csapat, emlékszel?
Álmokkal és tervekkel,
Reménykedve, bizakodva
Nekivágtunk álmodozva...
Most el kéne ütnie valaminek.
Hogy partra vetődnék egy járdasziget
letaposott szélén, a sátram lenne
a lámpabúra, fénye betemetne,
sok kis hűvös zebracsík a matracom,
plédem alatt a világot altatom.
Anno egy gondolattal szárnyaltam az égben,
Egészen mind idáig, mert elérhetetlennek érzem,
Egy álom, egy vágy, szenvedés, mert vétek,
Hogy észre nem vettem, hogy te nekem mit érhetsz,
Nem kell diploma, sem OKJ ahhoz, amihez értek,
Ha fontosak voltak, megtettem, amit kértek.