Az elmúlt egy hét új versei
Január alkonyán
Vad tusák halk nyomán,
A palóc végeken
A valós félelem
Lelkeket borított,
Szellemet fordított
Madách, Mikszáth földjén
Parázs, szikár önkény...
Agyunk poros polcon hever,
zsebünkben a világ összes
tudása, de hiába.
Vállunkon a roppant teher,
s dacára, hogy éles eszünk,
minduntalan beleesünk
ugyanazon hibába.
Mozdul a táj, elfut a hegyek felé,
mint labda után szaladó kisgyerek.
Labda a világ, gömbölyded és kerek.
Túl a homályon már minden Istené.
Szomorú az élet,
Szomorú a táj,
Egyik nap élsz, másik nap fáj.
Hát vége, ennyit adott az élet, hogy szerelemben égjek?
Miért most, és miért nem előbb találkoztunk?
Félek, újra félek,
Hittem, ez az érzés már feledve.
Görcs szorítja el szívem,
Bénultság borult a tettekre.
Elindul a társaság
a messze határba,
Zoli, Anti és Laci
egy nagy piszkafával.
Mi vár rám a halál után, én majd mivel maradok,
Azzal, ahogy eddig éltem, majd mégis mit aratok?
Cikázva szállt a nyári éjben,
Lágy szellők szárnyán suhant,
Nárciszoknak súgott a fülébe
Bódító, szerelmes bókokat.
Enyém leszel
Ha nem ismernélek, szeretnélek.
De ismerlek, így imádlak.
Hiányzol
Hallom...
Hallom a karcos, de mégis oly édes hangod,
érzem, hogy ráncos kezeddel az enyémet fogod,
és látom is magam előtt azt a ragyogó mosolyod,
de bárcsak, ó, Istenem, bárcsak igazi lenne!
Ha hiszed, ha nem, én látlak,
bár nem örülök a kórházi szobának,
de látom, én érzem, Te vagy a kis hősöm,
mint Dávid a Góliátot, betegséged legyőzöd!
Álmodtam egy világot,
melyben fehéret festett a hó.
Szólítanám, de üres az udvar,
esetlen lábait szaporán nem szedi,
pihen póráz végén a séta, sajn`,
az időt az óra hiába üti.