Az elmúlt egy hét új versei
Járatlan vidék: az Úr keze a tenger mélyére nyúlt,
Ami hömpölyög a szívben, érezni egyszerű, mégis bonyolult.
Ma nagy harag, holnap öröm, aztán ki tudja, mi lesz,
A szeretet itt belül egy egész naprendszert kitesz.
Az idő az enyém,
az én időm senkié,
pótolhatatlan érték
és nem kölcsön kenyér.
Reggel vajaskiflit majszoltam,
Tetejét vastagon takartam,
Kérge repedt, mint aszályos föld,
Puha bélése fogamra nőtt.
Fekete lidérc
táncol a vörös tűzzel
szürke homokban.
Nem hint tollam panaszt,
Hisz, ki nem úgy várja a tavaszt,
hogy nyíló rózsa illatát vágyja.
Az angyalok márpedig köztünk élnek,
s akármily` hihetetlen - ők is félnek.
Mindenkinek megvan a saját kétsége,
talán nélküle az élet silány lenne.
Tudnék-e nő lenni nélküled? Az érintésed nélkül?
A mindenemben zakatoló érzelemmel, amibe énem beleszédül,
és e szédületben követ engem a világ zsongása.
Édes éjszakákon mennyire szerettél,
karjaidban átrepítettél az Óceán vizén,
felhőkön repülve boldogság tengerén,
igaz szerelem, karjaidban meghalnék.
Kezdet kezdetén Ő egyet szólt,
Erre nap sütött, forgott a föld.
Növény, állat, ember született,
Így lett a világ gyönyörű: zöld.
Kék mindenség ringó álma,
lankadatlan lágy hulláma
átölel a végtelennel,
végtelennel, áldott öllel.
Sárgul a táj, vége van a nyárnak,
álmot kergető, lassú délelőtt
sárgára festik még a háztetőt
arany kezei a napsugárnak
Tudod... elhittem, hogy kék a fű.
Hogy zöld az ég, az ember ember.
Hogy a világ szépe apró pont,
s az alig-volt emlék majd egyszer
egy álomban új életre kél.