Az elmúlt egy hét új versei
Hiszem, hogy vannak csodák,
Hiszem, hogy ragyogni fog újra a napsugár!
24 nap múlva szülinapom lesz,
Írhatnám, hogy meglepetés e költemény, hisz közel lenne az őszinteséghez.
Néptelen utcán fákat ölelve ébred a fény,
távoli szózat csendül a fülbe is, égi remény,
benned a régmúlt életképei járnak,
tétova emlék hangjai sorba megállnak!
A Nap ragyogóan süt, az ég tiszta,
A szerelmünk már nem olyan tiszta.
Egy megszeppent idős ember fohásza
A jó embert idős korig annyi inger éri,
Amiért a sors a rosszat bőkezűen méri.
Nem csoda, ha kiábrándult, nemigen hisz jóban,
Hisz a jóért életében de sokszor állt sorban.
Karantén idején
A város az est takaróját húzta magára.
csönd van. Most nem zavar morajlás, lárma.
A tavasz a sarkokon tipeg és érzi:
valami más lett. Halad tovább, s nem érti.
Kis tündérke patakban jár.
Széles mosollyal arcán.
Táncoló vadvirágok között.
Furulyát fúj erdőn, mezőn.
Gyertyát gyújtok
- imádkozásra kulcsolom
boldogságos két kezem -,
lángját nézve
gondolatban hívlak,
imádkozzál velem.
Fűben ül a nyuszi,
Nincsen pá, se puszi,
Rémes, ami folyik,
Már tojást sem tojik,
Érzi a végzetét,
Félti az életét,
Jönnek éhes népek,
Na, én innen lépek...
Kiürült a Világ,
csak mi ülünk itt nekibúsulva,
fejünk fölé egy pókot kívánva,
melyet úgy utáltunk
s a pokolra kívántunk,
erre lement az egész Világ a pokolra,
csak mi ülünk itt nekibúsulva...
A konyhában jártam,
Hűtőajtót tártam,
Éhes lett a gyomrom,
Feszültségem oldom,
Sonka, tojás, kalács,
Néhány apró falás,
Megtöltöttem hasam,
Összeszedem magam...
Hogy mennyire mások is voltunk,
Az idő, mint profi fénytechnikus
Világítja meg eltért Holdunk,
Maradni nem volt szívetikus.
Szedett-vedett rímekben
Elmereng,
Ki sötétben ül,
Fejed fáj,
Ha elméd rávetül
A kérdésre:
Mi az élet értelme?
Hajnalban besüt a fény halvány csíkban
Ott, ahol a fejünk nyugalommal virrad.
Nyugodtan fekszel, tincseid szanaszét,
Gyönyörű szádra puszit odaadnék.
Állok a magasban,
S nézek a távolba,
Nem tudom, mit akarok,
De ez a város egy csoda.