Az elmúlt egy hét új versei
Gyerek voltam, esetlen és mulya,
sokszor megrémített az élet peronja.
Elvesztem a sok vágány között,
összezavart a hosszú sínek sora,
s félelmem félelme a lelkembe szökött.
Bégetett az egyik, bégetett egy másik
Az idő arcot kent piros púderére,
tükörbe pillantott, és számlálta magát.
Bárány volt minden szám, gyapjas porszem-féle,
ki álomig vonszol s elszunnyad odaát.
...senkire nem tartom, táthatjátok szátok.
Csak magamra lövök nem megszokott módon...
Valahol, délen megkondult egy harang,
Töprengésemből kiszakítva lassan.
Tudod, ott belül fájna még a magány,
Ha nem tudnám, szakítsz` időt éjszakán.
Rejtély bűvös lénye,
Mint égbolton a felhő,
Üde, égő csókja,
Mint májusi eső.
Rólad suttog minden virág,
Leckéztess csak, zakkant világ!
Bársony szirma kéken hallgat,
Kóbor kedvem lassan ballag.
Csillagmezőn kéz a kézben,
sétáltunk a természetben,
csillagvirág lábunk alatt,
kísérnek a napsugarak.
Bár megváltoztál,
mégis szeretlek nagyon
- idegenül is.
Se veled, se tenélküled nem tudok én már élni.
Megőrülök.
Mostanában üresek az esték,
a gondolatok csaponganak,
de elakadnak a szavak,
régi verseim nézegetem,
a tűzből mára hamu maradt,
pedig micsoda költő voltam...
Játszol,
akárcsak egy kisgyerek,
ki egy új, érdekes játékra lelt,
s betelni nem tud vele,
úgy használod sebzett szívem.
A naptár lassan épp delet mutat,
az új haván a júniusba tartunk,
eljött a nyár, s egy pillantás alatt
emelkedett a lelkünk és a hangunk.
Drága, édes apucika,
hazatérted várja Baba,
esténként már lesi lépted,
ő a te legdrágább kincsed.