Az elmúlt egy hét új versei
Egy szép nyári estén
Emlékim kalitkájába zárva
Ott ültem az ágy szélén,
Merengve a messzi tájba.
Múló idő
Még le sem írtam, mit üzennék neked,
Csak elmém szülte meg vágyott leveledet.
Rendületlenül remélek a reménytelenségben.
Körmöm szakadtáig e langyos decemberben,
hiszek a naponta próbára tett szeretetben.
Oly önfeledten száll a makulátlan égen,
Akár csak egy gyönyörű, festői képen.
Irigylem, mert övé lehet a mindenség,
Ezt emberi elmével felmérni képtelenség.
Eljöttem tőled,
közben az égen köntösként lebeg
egy gomolygó felleg.
Kényelmetlen perceken zakatol az élet,
kinézel a világra, de tompák a fények,
már a tájat sem látod, minden gyorsan vágtat,
ablakban a tükörképed gyűrött és fáradt.
most még a hideg kiráz a tudattól
hogy itt bent majd egy karambol
átrendezi a tájat és vágtat át rajta
ami csak adagol új foltokat
a szemem elé sárga-kékre megrendelés
érkezett de nem állt meg csak fékezett
és továbbállt a képzelet mikor elhitte...
Én búcsúztam tőled,
s Te ezt szépen, csendben nézted.
El kellett, hogy engedjelek,
hogy élhesd tovább a kis életedet.
Miklósfai parkerdőben délelőtt
muzsikából volt is bőven, kedvelő,
Kardos Feri gitározott tetszetőst,
jól éreztük magunkat mi délelőtt.
Lassan elfáradok a harcban...
Mindenhol ellenségek lesnek...
Mosolygó szellemként jársz bennem,
hangod fátyolként körbeleng,
és lassú halálként ér a csend,
ha csókod melege ráolvad nyakamra.
Ezerkilencszázhuszonhét tavaszán
Megszületett a nagymamám,
Apja meghalt harmincban,
Elesett a háborúban.
Anyja két kislánnyal özvegy lett,
Sógorához feleségül ment.
Mikor kialszik minden fény...
Mikor eltűnik a remény...
Nincs esély, hogy jó útra térj...
Célod csak egy: túlélő légy!
Lelkem légzőgyökerét idő tépi, rágja,
elmém színe-java, késői varázsa,
elhulló, sajgó, elemi moccanás,
sejtszinten eredő, múló koccanás
Te vagy az édes szívemnek egyetlen mazsolája,
testem beleremeg finom ajkad forró csókjába.
Barna szemedbe ha nézek, akkor elolvadok,
élvezem, ha a csokiszínű hajadba túrhatok.