Az elmúlt egy hét új versei
Csak egy vers
Azt hittem, messze menekülve
elbújhatok önmagam elől.
Azt hittem, hogy mindennek vége,
mert a halál már rég bejelölt.
Ülni a fák közt, gondolatok futnak,
Lábuk nem törik, csak eljutnak,
Ahová kell.
A lélek biztosíték bennünk
Örök halhatatlanságra.
A test csak porhüvely, ahogyan
Magasra törő sas kalitkája.
Egy elfeledett emléknapra
Csillagok laktak szép szemedben,
Vidám tűz égett hű szívedben,
Szeretet élt a lelkedben,
Így élsz ma is emlékezetemben.
Fényes, kis dobozka tartalmában
sok kicsi tudomány eldugva
kreálták neked, naiv ember,
többet gondolkodnod nem kell!
Neked írom, miközben rád gondolok.
Egy érzés kavarog most bennem,
Úgy érzem, hogy kedvellek.
Mikor szemünk egymásra talál...
Még nem múlt el a nyár,
végnapjait se számolom,
összefut majd útja az ősszel,
melengetnek még napjai.
"A fehérre festett,
repedezett kapun
öklöm kopogtat."
Hazavágytam,
ahol anyám várt.
Az internetes beszélgetésekben örömöm nem lelem,
Nem szeretnék ismerkedni egy ilyen személytelen helyen.
Öreganyó és a párja, öregapó
a nagyvárosi vásárba mentek,
bőséges volt az idén a termése
a két szorgos öregecske kertésznek.
Keserédes fájdalom (folytatás)
Összetörtek darabokra, s felépítettek újra,
Eltékozolt percekért a könnyeim hullnak,
Hiszen lehetnék én a nagy hős, díszes dalia,
de inkább hagytam, hogy bezárjon a kalitka.
Megvan a seb,
Ami teljesen belém égett.
Kívül nem ad nehézséget.
Érted-e, micsoda erőt rejt az öröm,
mit Isten küld a legmélyebb pokolba zárt
szenvedő fogolynak?
Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,
Az idő most csak lassan pereg.